Atlanti adósrabszolga

A 2008-as pénzügyi válság során az izlandi gazdasági csoda összeomlott. Kiderült, hogy az ország egyébként magánkézben lévő bankjai mintegy ötmilliárd dollárral tartoznak a külföldnek, elsősorban Nagy-Britannia és Hollandia csaknem 350 ezer befektetőjének. A brit és a holland kormány – a nagyobb botrányok elkerülése érdekében – kénytelen volt pórul járt állampolgárait kárpótolni, a kárpótlás összegét azonban most Izlandon követelik. A kormány és a parlament el is fogadott múlt nyáron egy törvényt, amely garantálta volna a visszafizetést. Ám az Izland lakosságának mintegy negyede által írt petíció nyomán Olafur R. Grimsson államfő népszavazást írt ki a törvényről, amit szombaton a választópolgárok több mint kilencven százaléka elutasított. Most Izlandnak azzal kell szembenéznie, hogy nem kapja meg az ígért IMF-hitelt (amiből a brit és a holland követeléseket elégíthette volna ki), sőt Hollandia még azzal is megfenyegette Izlandot, hogy ha nem fizet, akkor elutasítja az ország uniós tagság iránti kérelmét, amelyet az ország vezetői a válság utáni első ijedségükben nyújtottak be. (Ma már az ország lakosságának többsége ellenzi a csatlakozást.)
A bajok eredete 1984-ig nyúlik vissza, amikor Milton Friedman, a neoliberális gazdaságpolitika szellemi atyja Izlandon járt, és oly karizmatikusnak bizonyult egy televíziós vita során, hogy az ország ifjú közgazdászait teljességgel meggyőzte a szabad kapitalizmus jótéteményeiről. Amikor azután e generáció a kilencvenes évek elején a Függetlenségi Párt színeiben hatalomra került, elkezdték az elméletet a gyakorlatba átültetni. A mindaddig a skandináv szociális modellt követő országban megkezdődött a költségvetési kiadások és hiány lefaragása, a privatizáció, az adócsökkentés, a külkereskedelem liberalizálása, a központi bank függetlenné tétele és az inflációscél-követés, a nagyobb bankok privatizálása – egyszóval a más országokban is oly ismerős neoliberális gazdaságpolitika.
A szabad kapitalizmus előnyei nemsokára megmutatkoztak. A világ hitelboomjának Izland is haszonélvezőjévé vált. Ömlött a pénz az országba, rövid idő alatt a lakosság reáljövedelmei csaknem ötven százalékkal növekedtek, Mercedesek és BMW-k álltak a házak előtt. Mindenki építkezni akart, az ingatlanárak szárnyalni kezdtek. Josef Stiglitz, az ismert keynesiánus közgazdász már 2001-ben figyelmeztette az ország vezetőit, hogy tegyenek megfelelő intézkedéseket a liberalizációval járó kockázatok elkerülésére. Monetáris és árfolyam-politika kis nyitott gazdaságokban: Izland című rövid tanulmányában – egyebek között – az országba áramló rövid távú befektetések veszélyére, a bankok erőteljesebb szabályozására hívta fel a figyelmet. Izland Milton Friedman eszméit követő vezetőit azonban nem lehetett meggyőzni, és a fejlemények eleinte őket igazolták. A kicsiny ország tőzsdeindexe, amely 2001-ben még csak 1500 körül mozgott, ám hamarosan túllépte a 4000-es, 5000-es stb. „álomhatárt”, végül 2007 júniusában már a 9000-es értéket is elérte. Sajnos azonban a szerencse itt megállt, az index 2009 közepére 200-ra esett vissza. Az utcát ellepő tüntetők tömegei a kormányt lemondásra késztették.
Izlandon most Nagy-Britannia és Hollandia összesen ötmilliárd eurót követel, ami fejenként mintegy 16 ezer eurót jelent. De vajon az izlandi átlagpolgár felelős-e a spekuláció kipukkadásáért? Nem lehet, hogy azoké a felelősség, akik a szabad piacok eszméit nemcsak hirdetik, de minden lehető eszközzel rá is kényszerítik az egyes országokra? Nem azok a befektetési alapok felelősek-e, amelyek a minél nagyobb profit reményében spekulálnak az állampolgárok pénzével? E kérdések – és a rájuk adott válaszok – bizonyára uralni fogják az elkövetkező évtizedet.