Az értelmiség és a rosta lika

Mialatt a 2002 óta regnáló baloldali kormányzatok csődbe vitték az országot, mindegyik független értelmiségi nagyokat hallgatott, senki se szaggatta meg a ruháját, senki se hintett hamut a fejére, senki se mondta, hogy igen, én is hibás vagyok

Heller Ágnes néhány hete a 168 Órában nyilatkozott arról, hogy szerinte azt a balliberális értelmiséget nem lehet leváltani, amelyhez ő magát is sorolja, és ezt bizony a kormányzásra készülő Fidesznek is be kell látnia. Heller Ágnes arról is beszélt, örül annak, hogy az MDF és az SZDSZ szövetséget kötött. A filozófus asszony úgy gondolja, e két párt fúziója alkotja jelenleg Magyarországon a politikai közepet, és ezért lesznek majd magyar értelmiségiek, akik rájuk szavaznak.
Tegnap láttam újra az MDF–SZDSZ-es nagy csapat bemutatkozóklipjeit a tévében. Bávatag, riadt tekintetek, tétován elrebegett bemutatkozó mondatok. Némelyik képviselőjelölt abban sem volt biztos, hogy golfozni jár, vagy inkább olvasni szokott. A látottak alapján szerintem is vakon érdemes megbízni Heller Ágnes ítéletében. Igaz, hogy javarészt nem él Magyarországon, és aki nem itt él, annak általában hiába magyarázzuk, mi, hogyan és miért történik idehaza, míg csak saját tapasztalatot nem szerez róla, mint például az Amerikából hazatért Wahorn András, akinek vidékre kellett költöznie, hogy megértse a mai magyar valóságot, és önvédelmi fegyvert vásároljon.
Heller Ágnes a liberális értelmiség előnyének tekinti, hogy külföldön jegyzik, olvassák, fordítják néhányuk műveit. Azokét persze, akik átmennek a liberális értelmiségi szűrőkön, megbízhatónak bizonyulnak, s így kijuthatnak műveik a frankfurti vásárra vagy valamelyik külföldi magyar évadra. Aki nem megbízható, nem igazodik, az teljesen mindegy, mit hoz létre, nemcsak hogy nemzetközi könyvvásárokra nem jut ki, hanem egészen egyszerűen nem létezik a liberális magyar értelmiség, vagyis a vonatkozó szekértábor, illetve kulturális holdudvar sajátos valóságfelfogása szerint. Amikor például a Szépírók Társasága irodalmi fesztiváljain – tudósítani járok oda évek óta, miképpen a Magyar Szigetre is – a szünetben szóba elegyedek néhány, még az 1994-es szakadás előtti időkből általam ismert íróval, költővel, minden alkalommal kinyilatkoztatják, hogy a magyar konzervatív oldalon (értsd: azok között, akik nem egyeztek ki a Kádár-korból megörökölt politikai elittel) nincsen egyetlen színvonalas irodalmi szerző sem. Mert az irodalom természeténél fogva liberális. Aztán az jön, hogy én ezzel nem értek egyet, aztán az, hogy na, akkor mondjak egy nevet, csak egyet mondjak a túloldalról, aki jókat ír… Én ilyenkor már nem fárasztom magam, rutinból szoktam felelni: három Cs. (Csurka, Csengey, Csoóri). Erre akkor azt szokták mondani, igen, mert az irodalom nem köthető oldalakhoz. És szigorúan néznek rám, mintha az imént én mondtam volna valami egetverő marhaságot, és nem ők. Ilyenkor sóhajtani szoktam, és visszaballagok a felolvasásra, hátha ott jobb a hangulat. Vagy aznap már nem köt belém senki. Mert olyasmi is előfordult már, hogy azért gúnyolt ki valaki, mert a lapban megdicsértem a versét. Mások arra kértek, hogy még egyszer már ne írjak nagyszerű, ám méltatlanul alig ismert, az ötvenes években játszódó, sok régi görcsöt, félreértést, félreismerést eloszlató regényükről vagy felszabadító erejű verseskötetükről, mert akkor a saját köreikben magyarázkodniuk kell azzal kapcsolatban, hogy ők nem barátkoznak a szélsőségesekkel. És nem azért íródott róluk, mert jóban vannak bárkivel a jobboldali sajtóban, hanem teljesen ismeretlenül, érdem szerint és aszerint, hogy a nagyközönségnek mire lenne szüksége, hogy boldogabb legyen, hogy megértse végre saját magát.
Milyen értelmiség az, amelyik madárfelhővárként, vízzáró rétegként, a tehetség, a szabadság, az egymás felé fordulás pusztítójaként működik? Zárójelbe téve éppúgy a másféle attitűdöt képviselő és a politikai elittel ki nem egyező pályatársakat, mint a befogadók legszélesebb körét. Minthogyha nem a többi emberért lennénk mi, értelmiségiek. Minthogyha nem egy íratlan társadalmi szerződés, egy bizalomteljes munkamegosztás részesei lennénk meghatározott feladatkörrel, hanem valamiféle mindentől független előjogok birtoklói. Nem egy szűk csoport keserves tapasztalataként, nem puszta panaszként írok kulturális újságírói tapasztalataimról, hiszen az irodalom, az alkotóművészet egészséges működése nem csak annyit jelent, hogy néhány embernek van sikere, vagy nincs sikere. Maga és a családja szponzorálja a műveit, vagy kap támogatást, ösztöndíjat, segítséget, bátorítást, elismerést. Hanem arról van szó, hogy létrejönnek-e és eljutnak-e a szélesebb közönséghez azok az alkotások, amelyeken közös értékeink, tapasztalataink szűrődnek át, létrehozva a közös víziókat, a közös nyelvet, valamiféle minimális közmegegyezést. Mert ezek nélkül nem válhatnak igazán jelentőssé művek, hiszen nincs elég ember, aki ismerje, értse, szeresse őket, a társadalom pedig elveszíti a kontroll és a lelki energiák szabad és közös áramoltatásának lehetőségét.
Az egyik legnagyobb bűne ennek a most kínosan kapaszkodni próbáló értelmiségnek, hogy semmit nem tett ezért a minimumért, hogy eltűrte a süketek párbeszédét, ezt a bábeli zűrzavart, sőt elő is idézte. Hogy nem törődött azzal, hogy az olvasók elfordultak miatta az irodalomtól, a nézők a színháztól, a mozitól, hogy már nem szánt semmit azoknak, akik évtizedeken át eltartották. És akik korábban épp annyira tekintették örömforrásnak a kultúrát, mint az együttgondolkodás terepének. Mert mindkettőre volt igényük, amíg le nem szoktatták őket erről, amíg belső iránytűjüket el nem térítették, amíg nem próbáltak társadalmi rétegeket egymás ellen tudatosan kijátszani. A másik nagy bűn persze az, hogy mialatt a 2002 óta regnáló baloldali kormányzatok nyilvánvalóan csődbe vitték az országot, mindegyik független értelmiségi nagyokat hallgatott, senki se szaggatta meg a ruháját, senki se hintett hamut a fejére, senki se mondta, hogy igen, én is hibás vagyok ebben, hogy ide jutottunk. Mert én sem tettem meg ezt vagy azt, amit kellett volna. Olyan persze akadt, aki az őszödi beszéd kapcsán és után, viszont komoly díjátvétel előtt felzárkózott a szemkilövető kormány mellé, és messze hordó szavaival maga is szélesen végigvágott a magyar népen. Akinek ilyen vezető értelmiség kell, vigye, én ingyen adom, legyen az övé tokkal vonóval, biz’ isten, nem sajnálom tőle.
Vigye el, már csak azért is, mert ha húsz év nem volt elég, hát szerintem most már késő, hogy ez a magát kulturális elitnek nevező réteg megértse, illetve megtanulja, mi az, hogy magyar kultúra. Hogy mit értünk azon, hogy valami sajátosan magyar. És hogy miért fontos ez. Aki azt hiszi még mindig, hogy valami külsőségről van szó (bocskai, tarsolylemez, táltosdob stb.), az szerintem már most kiesett a rostán. Aki nem érti, hogy nekünk itt már vagy végünk van hamarosan, vagy Paradicsommá lesz a Kárpát-medence, az még nincs eléggé bajban. Aki nem tudja, hogy a fennmaradásunkhoz minden helyzeti és szellemi energiánkra szükségünk van, az ne mondja magát se értelmiséginek, se felnőtt embernek. Aki nem ismeri fel múlt századi filozófusaink (többek közt Hamvas Béla, Bartók Péter, Karácsony Sándor), íróink, költőink, természettudósaink életművében az egybelátás, a szerkezetben látás képességét, az igyekezetet, hogy a magasröptű gondolat, a szépség, a tudás és a hagyomány használható napi tudás, tapasztalat, energiapótlás is legyen egyben, az olvassa újra, nézze friss szemmel, amit eddig rosszul vagy sehogy sem olvasott. Ne azt nézze, mi hasonlít benne a nyugati trendre, hanem hogy mi olyan benne, mint a mi külső-belső világunk – nem is annyira egy kormányváltás előtt, mint inkább egy új korszak kapujában.