Bokros Lajos, a zászlóember és modernizátor

Alig másfél évtizeddel ezelőtt, amikor a napra pontosan egy évig pénzügyminiszterkedő Bokros Lajos távozott a kormányból, kevesen gondolták, hogy valaha is visszatér a politikába. Azt meg senki, hogy ha mégis, milyen színekben. Amikor távozott, csak a kötelező udvariasságnak eleget téve marasztalták, kormány és ellenzéke egyformán fellélegzett, s ő maga is úgy nyilatkozott, hogy a politikából egy életre elege lett.
De Bokros nem csak úgy visszatért. Bokrost kitalálták. Zászlónak. Némelyek azt gondolták, ő az a zászló, amelyet meglobogtatva egy megrogygyant pártot meg lehet erősíteni, hogy legalább elméleti esélye legyen a parlamentbe jutást jelentő öt százalék megszerzésére. Sokkal többre nem, de talán kicsivel öt százalék felett, egy szektányi ember csak akad. Ők remélhetően nem azt fogják nézni, hogy mi van arra a zászlóra írva, hanem elgyönyörködnek abban, milyen szépen lobog, akármerről fúj a szél.
Bokros Lajos nem egy volt pénzügyminiszter. Bokros Lajos egy életérzés. A keleti végekre tévedt és annak viszonyait rettenetesnek találó modernizátor tekintete az övé. Ilyen zászlószerepet játszott Gyurcsány Ferenc is, csakhogy ő miniszterelnök volt, akinek kormányoznia kell(ett volna) és Bokrosnál messze jobban eligazodott a politikai sakktáblán. Ez azonban visszaütött rá, hamar lekopott róla az a gyermekiesen őszinte és naiv modernizátori báj, mely Bokrosnak évtizedek óta sajátja. Amit a szülők és nagyszülők szeretnek gyerekükben-unokáikban, az felnőttként esetlenség-éretlenség. És brutalitásba torkollhat. Lengyel László, a hajdani barát azt írta róla, hogy „mélyen demokratikus érzelmű” – értsd: lelke mélyén jó gyerek ez a Lajos –, de „elveiben rémisztően antidemokratikus és antiszociális. Bármikor hajlandó korlátozni a demokráciát és a jogokat, ha azok a liberális gazdasági reformokkal szembekerülnek”. Ezt persze nem gonoszságból teszi, hanem értünk, akik még arra is képtelenek vagyunk, hogy megértsük, mi is a legsajátabb érdekünk.
Pályája a Pénzügyminisztérium legendássá fényezett Pénzügykutató Intézetében kezdődött. 1987-ben többedmagával szerzője volt a ma már csak történeti értékkel bíró Fordulat és reform című tanulmánynak, amely a rendszer sáncain belül először mondta ki, hogy a szocializmus gazdasági értelemben folytathatatlanná vált. A Pénzügykutató Intézet felszámolása után a Magyar Nemzeti Bankba került, előbb a közgazdasági főosztály helyettes vezetője (1987–1989), majd kettőt lépve a ranglétrán ügyvezető igazgató (1989– 1991) volt. Az MSZMP-tag Bokros belépett az MSZP-be, és az 1990-es választásokon bejutó helyre került a listán. Országgyűlési képviselő lett, de két hónap múlva, elfoglaltságaira hivatkozva lemondott. A Budapesti Értéktőzsde születése körüli munkálkodását tőzsdeelnökké választásával honorálták (1990–1995), a szocialisták képviseletében az Állami Vagyonügynökség igazgatóságának tagja (1990–1991). 1991-ben megpályázza a Budapest Bank elnök-vezérigazgatói tisztét (amelyről épp az Állami Vagyonügynökség igazgatósága dönt). Innen ült át 1995 márciusában a pénzügyminiszteri székbe. Fontos megjegyezni, hogy bankvezérként korrekt kapcsolatot ápolt a Magyar Demokrata Fórum vezette koalíciós kormánnyal, az ellene nem intrikált, nem fúrta, az ellenzéki pártokat nem pénzelte, mint egyébként a bankvezérek közül annyian. Antall József miniszterelnökről és miniszterelnöki tevékenységéről soha rossz szót nem mondott.
1994-re Magyarország túljutott a gazdasági átalakulás nehezén, a GDP negyedének elvesztése után megindult a növekedés, abban az évben már kétszázalékos volt. E ténynek persze semmi hatása nem volt választásokra, a szocialisták abszolút többséggel szerezték vissza a négy évvel azelőtt elvesztett hatalmukat. A Horn-kormányra már kezdetektől nagy balliberális nyomás nehezedett, hogy kemény restrikciós fiskális politikát folytasson, de Horn Gyula ennek ellenállt, s ezt egészen addig tette, míg tehette. 1994 végén Mexikó fizetésképtelenné vált (az volt az úgynevezett Tequila-válság), ami világviszonylatban bizalmatlanná tette a befektetőket. A nemzetközi gazdasági sajtó azt találgatta, hogy mely országok lesznek a következők, s e listán Magyarország sajnos elöl szerepelt. Ez nagyon könnyen önbeteljesítő jóslattá válhatott volna, ezért valóban lépni kellett. A lényeg az, hogy a választások miatt a Boross-kormány valóban nem lépett meg néhány feltétlenül fontos lépést (forintleértékelés, energiaár-emelés stb.), amit az új kormánynak kellett meglépnie, de a Tequila-válság nélkül, a gazdaság növekedésére alapozva megrázkódtatás nélkül megoldhatók lettek volna az államháztartás gondjai. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan úgy idézik fel a történteket, hogy „a Horn-kormány fél évig nem tett semmit, s csak akkor lépett, amikor az összeomlás már a küszöbön állt”, miközben egy szót nem ejtenek arról, hogy a valódi probléma a nemzetközi befektetői hangulat Tequila-válság miatti megváltozása volt.
Bokros Lajos 1995 elején azok közé tartozott, akik szóba jöhettek ugyan a pénzügyminiszteri tisztségre, de azt csak azért kaphatta meg, mert a nála esélyesebb jelöltek sorra nemet mondtak Horn Gyula ajánlatára. Hogy Bokros igent mondott, abban talán az is szerepet játszott, hogy pontosan tudta, a Budapest Bank egyáltalán nincs olyan jó állapotban, ahogy magáról híreszteli, s ez a küszöbön álló privatizáció után visszahullhatott volna a fejére. Bokros a problémákat nem okozta, hanem inkább örökölte. S ha nem rontott is bankja helyzetén, javítani se nagyon javított rajta. Nem volt jó bankvezető, de nem volt gazember sem. Mindez majd csak minisztersége alatt és azután derül ki, amit maga és hívei azzal hárítanak, hogy ez csupán miniszteri működése miatti támadás. Hát ezért tanácsos jó időben és jó helyre távozni még az igazság pillanatának eljövetele előtt.
Bokros miniszterként – Lengyel László megfogalmazásával – „igazi nehézsúlyú ortodox liberális, másként neokonzervatív gazdaságpolitikusnak” bizonyult, s ma még inkább az, amit „ehhez mért következetes ideológiai programmal” egészít ki. Ortodox liberális, neokonzervatív gazdaságpolitikusból számos akad, de ők szinte kivétel nélkül technokraták. Széles körben hirdetett ideológiai programra kizárólag ő tett szert – ennek is meglehettek az okai. Talán elsősorban az, hogy így válhatott rokonszenvessé egy talán ötszázaléknyi, magát számomra rejtélyes okból liberálisnak nevező tábor által. A gazdaságpolitikus Bokros felkészült, tájékozott, nemzetközi kitekintésű, akinek gazdaságpolitikai kérdésekben feltétlenül érdemes kikérni a tanácsát és meghallgatni a véleményét. Mármint addig, amíg megmarad a gazdaságpolitika keretei között – de úgy tűnik, ez már nem megy neki, mert az adott ciklusban következetesnek tetsző ideológiai programja (is) van. A következetes ez esetben nem erényt jelez, hanem a legnagyobb politikusi gyengeségek egyikét. Bokros doktriner. Ideológiai doktrinersége pedig használhatatlanná, sőt kimondottan veszélyessé teszi a benne meglévő technokratát. Sőt ez a létező legveszélyesebb mix: a gazdasághoz értő ideológiai doktriner, mert a „csak” ideológiai doktriner jóval könnyebben túlélhető. Lengyel László úgy fogalmaz, hogy „Bokrossal kell mindig konzultálni, csak nem szabad egyedül odaengedni a műtőasztalhoz”. De aki miniszterelnök-jelölt, az arra kéri a választókat, hogy engedjék oda a műtőasztalhoz. Egyedül.
Ami azt jelenti: Bokrosból soha nem lesz, ne is legyen miniszterelnök.
Bokros Lajos, a zászlóember, hívei szemében a Nyugat üzenete, a Keletnek megmaradt világ modernizátora. Valójában azonban tipikus kelet-európai. Az emlékeiben élő Nyugat a Kelet fia szemével látott kirakat-Nyugat, a Kelet emiatt még inkább a megvetésének átalakítandó tárgya. Nem folyamotokban gondolkodik, nem szerves, de a kormányzat által gyorsítandó fejlődésben, hanem egyszeri, gyors és nagyszabású beavatkozásokban („reformok kritikus tömege”). Műtétben.
A gyógyításban íratlan szabály, hogy a beteg előbb a belgyógyászé, s ha annak lehetőségei kimerültek, ha más megoldás nincs, akkor jön csak a sebész a szikével. Mert a műtétbe bele is lehet halni. Még akkor is, ha a sebész a legnagyobb megelégedéssel jelenti ki, a műtét tulajdonképpen sikerült, csak éppen a beteg bizonyult méltatlannak a gyógyulásához fűzött reményhez.

A szerző szociológus, közgazdász