Egy országveszejtő portréja

Egy kortárs naplóbejegyzése 1919. március 22-én: „A tegnapelőtt kitört nyomdászsztrájkot, mely a közönségnek a sajtó útján való tájékozódását lehetetlenné tette, csakis valami készülő nagy fordulat vészjósló előjelének lehetett tekinteni.” Vészjósló előjel volt elég. 1918. október 31-én, a Károlyi-kormány megalakulásának lucskos, ködös estéjén ismeretlenek besétáltak a lakásába, és meggyilkolták gróf Tisza Istvánt. Véres tragédiába fordult a sok uszítás, felelőtlen szájaskodás. Miután 1918. november 16-án a Parlament előtt összeverődött tömeg kikiáltotta a köztársaságot, másnap a bolsevik propaganda eszköztárával megérkezett Moszkvából Kun Béla. A röpiratok, a sajtó, a plakátok, a gyűlések, az ünnepségek, az előadások, a tüntetések, a jelszavak mind egy célt szolgáltak: előkészíteni a kommunista párt hatalomátvételét. Az úgynevezett radikális újságírók korábban már hozzászoktatták olvasóikat a primitív megnyilvánulásokhoz: ez a sajtó nem tájékoztatott, nem bírált vagy oktatott, hanem leplezetlenül izgatott, módszeresen rombolta a tekintélyt, piszkolta a konzervatív erőket, hisztériát keltett állandó szenzációhajszolásával.
Salgótarjánban kommunista zavargások törtek ki, majd szétverték a Pesti Hírlap és az Új Nemzedék nyomdáját. A kommunisták január 20-án megtámadták a Népszava nyomdáját, a rendőrség kivonult, de nem a támadók húzták a rövidebbet: négy rendőr az életét vesztette. A kormány elrendelte Kun Béla és társai letartóztatását, de megengedte, hogy Kun az agitációját, lapját és pártját is irányíthassa a fogházból. Március 1-jén a kormány kiírta a választásokat, és szabadon engedte a letartóztatott kommunisták egy részét, akik folytatták lázító tevékenységüket.
Március 19-én Vyx ezredes átnyújtotta jegyzékét. A kormány ezt úgy értelmezte, hogy a kijelölt demarkációs vonal még nagyobb karéjt hasít ki az ország testéből, Debrecen, Nagyvárad, Hódmezővásárhely és Szeged semleges zónába kerül, ahol se román, se magyar csapatok nem tartózkodhatnak. (Hol voltak már akkor a magyar katonák? Károlyi Mihály hadügyminisztere, az alkoholista Linder Béla szélnek eresztette valamennyit.) A jegyzékben azonban szó sincs arról, hogy a kijelölt megszállási vonal végleges.
Károlyi megtagadta ugyan a területek kiürítését, ám a magyar néphez intézett kiáltványában a proletariátusnak, azaz Kunéknak adta át a hatalmat, mert nem óhajtja, hogy Magyarországot az antant felvonulási területnek használja a szovjet seregek ellen. Végezetül a világproletariátushoz fordult segítségért, majd kék hasú bankókkal megtömött bőröndökkel sürgősen a csehekhez utazott. Kun Béla orosz módszerrel, szikratávírón közölte a világ proletárjaival, hogy haladéktalanul statáriumot hirdet.
Történelmietlen a felvetés: mi lett volna, ha? … Ha 1918. október 31-én nem egy beteges becsvágy fűtötte, üres szívű ember kezébe kerül a hatalom. Kortársai szerint Károlyi egyenes leszármazottja volt a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik bármikor készek voltak eladni a hazát. Ma már felfoghatatlan, hogy mivel hatott. Beszédhibás volt, de bizonyára hatásos volt, mikor a Jászi Oszkár sugallta lázító beszédeket elhabogta, hiszen mégis Magyarország egyik leggazdagabb ifjú arisztokratája fröcsögött és hadonászott az ország házában. Nehezebben érthető, mivel hatott az utca népére. Vagy pártjára? Mindig vannak hatalomba vágyó középszerűek, köpönyegforgatók, törtetők. Felesége, Andrássy Katinka, az emlékirataiban azt állítja, az arisztokraták úgy vélték: „Most Mihály mögé kell állni!” De ez nem igaz. Utópiákat kiagyaló ideológusok sorakoztak fel mögötte, félművelt fantaszták, pszichopata világjobbítók, bujtogató újságírók és az ugrásra kész kommunisták, akik megvadították a tömeget.
Nem eszményei és elvei voltak, hanem rögeszméi. Mindent gyűlölt, ami magasabb rendű volt nála, engesztelhetetlenül gyűlölte tehát Tisza Istvánt. Önhittségében lépten-nyomon hangoztatta, hogy Budapestről ügyesebb diplomáciával meg lehetett volna akadályozni a világháborút. A háború alatt végig a vereséget áhította, nyíltan antantbarát volt, az ország vesztére spekulált. Amikor a vereség bekövetkezett, úgy lépett fel, mint a legtisztábban látó államférfiú, s kalandorként úgy tett, mintha az antanttal kész megállapodásai volnának. Sejtetni engedte, hogy Wilson csakis vele hajlandó tárgyalni, s ennek nem volt több alapja, mint egy amerikai utazás, amikor szót váltott egy amerikai diplomatával meg egy újságíróval. 1918. november 7-én Jászi társaságában Belgrádba utazott aláírni a különbékét, amely az ország területét megcsonkította, az esemény fontosságát díszegyenruhájával és kitüntetéseivel is megtisztelő Franchet d’Esperay tábornoknak azt fejtegette, hogy a háború „a feudális Magyarország műve”. Az elképedt tábornok (csodálkozását csak növelte, hogy Károlyi, ki tudja, miért, vadásznak öltözve jelent meg előtte) sértő ridegséggel bánt vele. Csak annyit kérdezett: „Önök ilyen mélyre süllyedtek?” A belgrádi utazás egyébként felesleges volt, egy hiú ember fontoskodása, hiszen a közös hadvezetés még a hadsereg teljes feloszlatása előtt megkötötte a Magyarország területét épségben tartó fegyverszünetet. Ugyanilyen hatástalan volt Károlyi nemzetiségi politikája; félbemaradt minden, amibe csak belekezdett, kudarcot kudarcra halmozott. Hiába tárgyalt minisztere Aradon a románokkal, s nem tudta megakadályozni azt sem, hogy a csehek megszállják Felső-Magyarországot.
Magyarország függetlenségét elismerték az 1918. október 16-i parlamenti ülésen. A fegyverszünet megkötése nem Károly királyon múlott. A ház utolsó ülésén Tisza István kijelentette, hogy elfogadja az általános választójogot. Mi végre kellett hát a forradalom? A hatalomért kellett a csőcselék kezére adni Budapestet, s kellett mindent romba dönteni? Károlyi később Csehszlovákiában adta ki visszaemlékezéseinek első kötetét. Ebben olvashatjuk, hogy amikor József főherceg végre őt bízta meg a kormányalakítással, az őszirózsás napon gyalog ment haza a budai Várból. „Amikor a Várkert lépcsőjére léptem, gyönyörűen kisütött a nap – írja. – Ez a lassú séta a Várkert lépcsőin, ez legszebb emlékem a forradalomról.” Oda az ezeréves Magyarország. Oda a Kárpátok bércei, oda Erdély, oda a tenger, örökre oda a sok-sok derék magyar katona, de őt nem a haza sorsa érdekli, nem a nemzet jövője jár a fejében, hanem új szerepében tetszeleg.
Társaságban nevetgélve mondta: „Minél kisebb ez az ország, annál nagyobbra növök én. Amikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország; amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek, és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, amire király leszek.”
Akart vajon mást is a hatalmon kívül? Amikor kitört a gyerekkora óta vágyott forradalom, s ő miniszterelnök lett, első dolga volt, hogy Szent István koronáját kivegye a nemzet címeréből. Budapest középületeiről eltűntek a nemzetiszínű lobogók, a kommün előhírnökeiként vörös zászlókat lengetett a téli szél. A gróf megemelte előttük a kalapját. Minden forradalom arra törekszik, hogy önmagát, hatalmát megvédje: erős hadsereget állít fel. Károlyi szétzüllesztette a hadsereget, lezüllesztette a rendőrséget. Világos nappal lakásokat raboltak ki, autókat loptak el pisztolyos suhancok, akik néhány hónap múlva fekete bőrkabátot öltve jártak „szabad burzsujgyilkosságra”.
Történészek mind a mai napig felmentik Károlyi Mihályt, aki „baklövéseket” követett el. De mentség-e egy ország elveszejtésért a „naivság”? Mások csak „felelőtlennek” tartják, akinek ereje lelkiismeretlenségből, oligarchaönzéséből fakadt.
A történelem bejárta a maga útját, s hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másképpen, mint ahogyan megtörtént, nem történhetett volna. De van min tűnődni. A történelmi személyiséget a történelem teremti meg, vagy a történelmi személyiség csinálja a történelmet? A Háború és békében Tolsztoj a történelmi események okairól elmélkedve arra a következtetésre jut, hogy egy történelmi esemény bekövetkezéséhez igen sok körülmény találkozására van szükség, s ha ezekből egyetlenegy hiányzik, akkor már nem következhet be. Tolsztoj úgy gondolja, hogy Napóleon vagy Sándor cár akarata nem teljesülhetett volna, ha a katonák, azok az emberek, akik harcoltak, nem álltak volna ezen akarat szolgálatába. „Az uralkodó – a történelem rabja”, s ezt úgy kell értenünk, hogy mihelyt végrehajt egy cselekedetet, ez visszafordíthatatlanná válik, a történelem borostyánja magába zárja, s utólag azt hisszük, eleve elrendeltetett. Ám minden embernek megvan a szabad akarata, maga tűzi ki a céljait, maga dönti el, követi-e vagy elárulja rendeltetését, hogy végrehajtja-e ezt vagy azt a cselekedetet. Tragikus időkben egy zavaros fejű, kalandor lelkületű, tehetségtelen ember a nemzet meggyengülését kihasználva, egy ország vezetésére vállalkozott. Becsvágya féktelen volt, nagyobb, mint a képességei, tehetsége kisebb, mint a vállalt feladat. Az eseményeket nem tudta sem kézben tartani, sem irányítani. Prédául lökte az országot olyan erőknek, amelyek anarchiát hoztak, szenvedést, és végül Trianonhoz vezettek.
A történelmi személyiséget nem a szándékai, hanem a tettei alapján kell megítélnünk: mit hozott létre? Van tehát értelme a felvetésnek: hogyan alakult volna a történelem, a Kárpát-medence sorsa, ha egy okos, jellemes ember kerül az ország élére? Mi lett volna, ha erős, honvédő hadsereg sorakozik fel a határok védelmére? Mi lett volna, ha nem egy kelekótya hazardíroz Magyarországgal? Akinek elévülhetetlen bűne, hogy anarchiába taszította a társadalmat, s zavaros embertömeggé züllesztette a nemzetet.