Városnyi fegyverműhely
A műszaki tudományok iránt rendkívüli módon érdeklődő Gábor Áron eszmélése óta tüzérnek készült, ennél a fegyvernemnél töltötte önkéntes éveit is. Miután továbbszolgálási kérelmét elutasították a Bombardier Corpsnál, az öccse helyett próbálta berukkoltatni magát, sikertelenül. A negyvenes években a bécsi Geniecorpsnál (hadmérnöki kar) az ágyúöntést műkedvelőként tanulmányozó Gábor Áron tudománya életmentő volt a székelység számára 1848–49-ben.
A frissen megszületett önálló magyar honvédség egyébként is mostohán volt ellátva munícióval, a szabadságharc alatt szinte állandó nehézséget okozott a fegyver- és lőszerutánpótlás biztosítása. A gonddal a Batthyány-kormány is szembesült, kérésére a cs. és kir. hadsereg legnagyobb fegyverraktárai (Buda, Temesvár, Pétervárad, Eszék stb.) a honvédség rendelkezésére bocsátották készleteiket – mintegy harmincezer lőfegyvert – a parancsnokok csendes vonakodásától kísérve. A lakosságtól – helyenként kisebb erőszak árán – mintegy tízezres, főként golyós vadászfegyverekből álló arzenált sikerült begyűjteni. A hazai gyártás is megkezdődött, a Pesti Gép- és Vasöntő Gyár Társasággal szerződést kötött a kormány, amikor pedig kiderült, hogy a cég képtelen teljesíteni vállalt kötelezettségeit, az ideiglenes végrehajtó hatalom, az Országos Honvédelmi Bizottmány az államosítás mellett döntött. A termelés azonban így is lassan emelkedett. Egyértelmű sikerként könyvelhette el az új hadsereg Sztankó Soma külföldi kereskedelmi misszióját. Sztankó ugyanis több tízezernyi lőfegyvert, köztük az akkor a legmodernebbnek számító lőkupakos, kémiai gyújtású puskát szerzett be Nyugat-Európából.
Különösen nehéz helyzetben volt az Erdélyben elszigetelten küzdő, fegyvergyártással nem rendelkező székelyföldi magyarság. A hegyvidéki területeket szorongató osztrák katonasággal szemben kilátástalannak tűnt a küzdelem nehézfegyverek nélkül. A Gábor Áron vezetésével elkezdődött löveggyártás valószínűleg a székelyföldi Bodvajban kezdődött, alapanyagául pedig a közelben bányászott jó minőségű vasérc szolgált. A rendkívüli körülményeknek köszönhetően szükségmegoldáshoz folyamodtak. Az ágyúcsövet először kifaragták fából, simára esztergálták, majd kettészelték, és friss agyagba nyomták. A száradás után összeillesztették a két részt, a csőbe hosszában agyaggal bevont farudat helyeztek. Az így keletkezett üreget végül kiöntötték vassal. A Gábor Áron-féle nehézfegyverek nem voltak különösebben szépek, az első csiszolatlan példányokat a nép varasbékának nevezte el. A szükségmegoldásnak köszönhetően az öntvény nem volt elég tömör, amely néhányszor pontatlan célzáshoz, csőrobbanáshoz vezetett, s nehézkes volt az irányzóeszköz kezelése is.
Később a vaságyúkat a népdalban is megörökített rézlövegek váltották, Turóczi Mózes kézdivásárhelyi rézműves ugyanis vállalta, hogy műhelyében áttér az ágyúöntésre Gábor Áron tanácsai nyomán. Őt segítette Szacsvay János esztelneki birtokos, híres vadász, aki addig is maga gyártotta a puskaport portyázásaihoz. Most a védelem rendelkezésére bocsátotta tudományát. A puskaport tartalmazó kapszlikat pedig a leleményes gyógyszerész, Gabriányi József készítette. A fegyverkovácsműhellyé változott Kézdivásárhelyre folyamatosan érkeztek a harangok, az ónedények, s változtak át Gábor Áron irányításával villámgyorsan lövegekké. Puchner tábornok, mint naplója is tanúsítja, azt hitte, francia tüzérség van Háromszéken.
A legendás korszakok elég hamar dalban is formát öntenek, így történt ez Gábor Áron nevezetes rézágyúival. A nóta egyébként az újabb kutatások szerint valamikor a XIX. és a XX. század fordulóján keletkezett, 1941-ben a visszacsatolt Észak-Erdélyben jegyezte föl a tragikus sorsú Mathia Károly zeneszerző. (Pethő Tibor)
