Férfias játék

Rovatunk utolsó fejezetéhez érkeztünk, és ugyan hol járhatnánk befejezésképpen, ha nem Tokaj-Hegyalján? Hegyalja esetében feleslegesek az olyan óvatoskodó kitételek, hogy „az egyik legjobb” vagy „sokak szerint a leg…”. Maradjunk annyiban, hogy Hegyalja a „leg”. Ezen a borvidéken kevés borászt avatott sztárrá a kommercializmus, ami nem csoda. Itt nincsenek évi hárommillió palackos pincészetek, a borokat nem a divat árazza be, hanem a minőség – az is inkább alul-, mintsem túllőve a célon. Egy-két ezres palackszámmal megjelenő borászatokkal nem lehet plázákat, benzinkutakat elárasztani, viszont nagyszerű vendéglőkben ott lenne a helyük. Persze ehhez több nívós vendéglőre volna szüksége a honnak. Konkrétabban: miért nem akad legalább két-három príma konyha az olyan településeken, mint Mád? A Mádi Kör Eredetvédelmi Egyesület tizenöt rendkívüli borászt jelent, akiknek manapság legnagyobb sikerélményük az életben maradás. Egyikük, Török Béla a főhőse mostani – egyben utolsó – pincejárásunknak.
Mád verőfényes, tavaszi idővel fogad bennünket, bár az út szélén összefutó tócsák és a sár a nemrég hullott hatalmas esőről árulkodik. A községben – legalábbis a főutcán autózva – vajmi kevés jelét találjuk annak, hogy ez a világ egyik legjobb borcentruma. A helyi gyógyító ásványokat bányászó és forgalmazó cég kilométereken keresztül öles táblákkal-nyilakkal vezeti el az utazót egészen a telephelyig, de hogy melyik bortitán pincészete merre, netán mikor van nyitva, urambocsá! telefonos elérhetőség – sehol.
Török Béla már vár bennünket, először szállásunkra kalauzol, majd rögtön a tárgyra tér.
– Sokat töprengtem, mit mutassak, mit mondjak, ám a végén úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha mindent úgy csinálok, ahogyan szoktam, ha vendég tiszteli meg a pincémet. Szóval először menjünk ki a szőlőbe, aztán a pince, a kóstolóhoz pedig egy kis gasztronómia, rendben? Legjobb lesz, ha átülnek az én autómba, nagy a sár.
Átültünk. Pillanatok alatt a Bomboly-dűlőben járunk, szemben a híres Szent Tamás-dűlő, körös-körül pedig nagyszerű kilátás. A hegyoldalakon ezer színben pompáznak a különféle talajfajták. Vörös, egészen világos, fekete, barna – mind megannyi íz, zamat zálogai a borban, szinte szőlősoronként más és más kalandot kínálva. Hárslevelűk, furmintok, muskotályok sorjáznak olyan elképesztő szőlészeti munka képét mutatva, amelyik még rutinos, komoly borászokat is ámulatra késztet, ha nem idevalósiak.
– Összesen tíz hektár szőlőm van szerteszét, ami már számottevő terület, még itt, Hegyalján is. Errefelé ugyanis nincsenek hektáronkénti nyolcvan–száz mázsás termésátlagok – mondja házigazdánk. – Ez a tíz hektár évente mindössze néhány ezer palack bort ad. Cserébe minden tőkét ismernünk kell.
Néhány tőkét Törökék szőlőjéből mi is megismerünk, mígnem visszaautózunk a pincéhez. Utcafronti, apró homlokzat, néhány lépcső egy újabb ajtóig, aztán végeláthatatlan lépcsősor lefelé. Hegyalján vagyunk, no.
– Mindenünket eladtuk Pesten, hogy ezt a pincét megvehessük – jelenti ki Török uram, látva csodálkozásunkat. Odalent rejtett világítás, elegáns gúlákba pakolt palackokon átszűrődő fények, kovácsolt padok, elágazások, átjárók – gyönyörűség a borrajongó szemének. Majd megszólal a borász:
– A Hungária pezsgőgyárban kezdtem, Pesten. Onnan átkerültem a központba, laboratóriumban dolgoztam, a bor minőségével foglalkoztunk. Lehet, hogy az ott kialakult kritikus szemléletmód kísért a mai napig, mert csak akkor vagyok elégedett, ha a bornak minden kis része a harmóniát tükrözi. Végső soron egész borászati, borkészítési tevékenységünkről elmondható a harmóniára való törekvés. Úgy gondoljuk, ha nekünk ízlik a bor, akkor másnak is ugyanazt az élményt nyújtja.
– Itt is látszik, nagyon kis tételei vannak, ahogy Tokaj-Hegyalján ez már jellemző. Bosszantó, hogy ha itt valaki megszeret egy bort, akkor kénytelen ideautózni.
– Igaz, az én boraim csak Mádon kaphatók, de sok pince van Mádon nagyon jó borral. Ezek a borok azért valamennyire fellelhetőek az ország más részein is.
– Igen, Budapesten.
– Ez így igaz.
– Ráadásul, kívülállóként úgy fest, Mád nemigen van berendezkedve a borturizmusra.
– Ha a község nem is, de az egyes borászatok mindenesetre próbálkoznak. A mi értékesítésünk is kizárólag helyben folyik, a mi pincénkről szól. Az árképzésünkkel próbáltunk jóval alatta maradni boraink valódi értékének, azért, hogy érdemes legyen egy bennünket kedvelő dunántúli társaságnak is beülnie az autóba. A vendégkörünk főként visszajáró családokból, baráti társaságokból áll. A bevétel természetesen rapszodikus, nem lehet havi stabil forrásokról beszélni. Vannak jó hónapjaink, és vannak olyanok, amikor egyszerűen kétségbeesünk, nem merünk a holnapra gondolni. Higgye el, nagyon sok bortermelő hasonló cipőben jár. Sajnos, mint kiderült, lutri erre alapozni egy családi egzisztenciát. A kis családi vállalkozások nem igazán tudnak mással számolni, csak az önerős értékesítéssel, az egész vertikum kézben tartásával. Arra az álláspontra helyezkedni, hogy megvárják, amíg a kereskedő eladja a borokat, botorság.
Ezzel együtt kísérletezünk a borainkkal, azt lehet mondani, hogy örömborászkodást folytatunk. Luxus, amikor azt mondhatom, hogy egy adott terület termését, amely nem igazán nyerte meg a tetszésemet, nem fogom forgalomba hozni. A borral ugyan semmi baj nincs, egyszerűen csak nem rendelkezik azzal a harmóniával, amelyet az elképzelésem szerint nyújtania kéne. Kicsit el is vagyunk varázsolva: a mi pincénkre mindig az volt a jellemző, hogy próbáltunk fajtatiszta borokat bemutatni. Nem házasítunk. A fogyasztónak muszáj megismernie, milyen egy furmint, egy hárs, egy muskotály vagy egy zéta a maga tiszta valójában. A következő lépés persze az lesz, hogy kihasználjuk azt a lehetőséget, hogy a borokat házasítani is lehet, hiszen jó kiérezni az alkotórészeket. Sikerélmény a fogyasztónak is, hiszen lám, jártas ebben a világban.
– Miben bíztak, mire alapoztak, amikor Budapesten eladták mindenüket, és ideköltöztek Hegyaljára?
– Ez a kilencvenes években, a rendszerváltás időszakában történt, akkor úgy éreztük, hogy a világ megváltását gyakorlatilag csak akarnunk kell. Egy darabig így is volt, de hogy ez valójában mivel jár, azt laikus fejjel nem gondoltuk. Fejest ugrottunk, mert úgy gondoltam, ezt csak teljes szívvel-lélekkel lehet csinálni. Gondoltam, vagyok olyan karakán fickó, nekiszaladok, enyém a világ, és meg tudjuk oldani. Nem volt egyszerű… Beruházási kényszerben voltunk, és ami bejött a borértékesítésből, azt mind vissza kellett forgatnunk a kölcsönökbe, a területvásárlásokba. Volt olyan időszak, amikor a három gyerekkel gyakorlatilag édesanyámék nyugdíjából éltünk. Nemcsak az alapvető kiadásokat finanszíroztuk abból, még a kenyeret is abból kellett vennünk. Ezt a mai körülmények között senkinek sem ajánlom. Mai fejjel, családos emberként ilyet már nyilván nem tennék. Bölcsebbek lettünk, és persze jó néhány csalódással, tapasztalattal gazdagabbak. Ezek mindenképpen befolyással vannak a mai döntéseimre, hisz ma egy borászatban már az életben maradás is sikertörténet. Annál is inkább, mert a sikerhez nem elegendő, hogy üljünk le, itt egy palack jó bor, kóstoljuk meg, és mindenki örül. A borfogyasztáshoz a mai világban társulnak más dolgok is: például jó ételsor, nívós szállás. Mi is gondolkodunk a teljes vertikum kialakításában, de hol van az még…
– Az olvasóink által is ismert Lenkey Géza azt mondta, nagyon sok mindent tanult Szepsy Istvántól és Török Bélától.
– Nekem is sok kérdésem van a mai napig. Gézának, az akkor idecsöppenő embernek számtalan laikus kérdése volt, hiszen a borászkodást ő nem tanulta. Nagy titkokat nem árultunk el – mert nincsenek titkok. Elmondtam, hogy én miként borászkodom. Logikusan el kellett mennie más borászhoz is. Jó érzékkel több információt begyűjtött, amit aztán igyekezett „honosítani”, leszűrni a tanulságokat. Tanítani azt lehet, aki akarja és fogékony. Szerencsére ő annak bizonyult.
– Hogy Szepsy István mellett önt kereste fel, az jelent valamit?
– Ha belegondolunk: az ember kóstol három-négy fajtát, már akkor rögtön pozicionál. Ezzel nemcsak a bort, hanem magát a borászatot is rangsorba állítja a fogyasztó, de nincsenek bebetonozott pozíciók. Ha valaki nem elégedett a helyével, akkor tegyen érte, ahogy mi is teszünk a mai napig. Ha sikerül egy-egy jó évjárat, az csak pillanatnyi siker, egy adott időszakra szól. A következő évjáratban újra bizonyítani kell, és a rangsor változhat. A borászat nagyon férfias játék. Méltónak kell lenni arra, hogy az ember bort készíthessen.
– Szinte véletlenül bukkantunk Török Bélára. Vagyis szerintünk a borászat nemcsak férfias, hanem társasjáték is.
– Azt kéri számon, miért nem vagyunk népszerűek?
– Miért nem tesznek azért, hogy tudjanak magukról?
– Ez összefogás nélkül nem megy, az egyéni bormarketing nem igazán működik. Ám a bornak szerencsére van összetartó ereje is. A Mádi Körben mindenki más adottságokkal, képességekkel, világmegváltási tervekkel rendelkezik, de a cél közös: készítsünk jó bort, és adjuk is el. Persze van még bőven tanulnivalónk. Például amiről beszélt: miként tudassuk a világgal a csodákat őrző mádi pincéket.