Gomb a galléron

Magam sem értettem, hogy az amúgy bizalmatlan, ravasz miniszterelnök hogyan hagyta megkörnyékezni magát. Fenyő János többször járt nálunk, olykor Princz Gáborral kézen fogva. Még nem volt médiatörvény, és a kiszivárgott hírek szerint a köztelevízióra fájt a foga. Nem is hinné, mennyien tolták a szekerét – mondja Baranyi Mária, aki Horn Gyula egykori miniszterelnök titkárságát vezette, és a napokban jelent meg könyve arról az időszakról. Voltak, akik keresztülnéztek rajta, mások órákig szteppeltek az irodájában egy rózsacsokorral. Olyanok is akadtak, akiknek útjában állt.

Milyen út vezet az ilyen posztig?
– Nem tartoztam a pártapparátushoz, sem Horn Gyula ismeretségi köréhez. Végzettségem bölcsész. A kilencvenes évek elején sokat tolmácsoltam nemzetközi rendezvényeken. Valójában a diplomáciai pálya vonzott. Terveimet 1994-ben némiképp módosította az a nekem szegezett kérdés, hogy Horn Gyula miniszterelnöknek sürgősen titkárságvezetőre van szüksége, elvállalnám-e a feladatot. Igent mondtam. Időm sem volt végiggondolni, mivel jár majd mindez. Igaz, dolgoztam már „kormányközelben”, Antall József miniszterelnököt én kísértem el első hivatalos németországi útjára.
– Egyesek szerint „élet és halál ura” volt, önön múlott, hogy ki jut be a miniszterelnökhöz. Mások szerint csupán egy végtelenül szorgalmas háttérember. Melyik megállapítás az igaz?
– Az első, meglehetősen leegyszerűsített megközelítés abból fakad, hogy igyekeztem távol tartani a miniszterelnöktől a kétes hírű személyeket és nem tiszta ügyeiket.
– Vissza tudja idézni első munkanapját?
– Olyan érzés fogott el, mintha bedobtak volna egy mély tóba, és kapálóznom kellene, hogy a felszínen maradjak. Iratok, előkészített programok vártak, amelyeket az elődömnek félbe kellett hagynia. Egyik napról a másikra elküldte a miniszterelnök. Én nem akartam így járni, ezért megfogadtam, nem hagyom, hogy velem ez történjen.
– Ez nem egyszereplős játék. Többször említi, hogy főnöke kizsákmányoló típus volt, gyakran türelmetlen a titkárság női beosztottaival szemben. Írja is, hogy nem szerette, s véli, hogy ez fordítva is igaz lehetett.
– Ezt a megjegyzésemet is vállalom, mint minden kritikámat. Annyiban viszont árnyalnám, hogy a főnök–beosztott viszony nem arról szól, hogy perceket töltünk édelgéssel. A bizalomról van szó, a másik munkájának értékeléséről.
– És ez nem volt meg?
– Jó időbe tellett, míg kialakult. És az is, hogy megbarátkoztam a nyers stílusával, a szeszélyeivel, a félmondataival, a makacsságával. Meg a furcsa helyzetekkel.
– Ezek közé tartozik, hogy a rajta lévő ingen kellett visszavarrnia a leszakadt gallérgombot, miközben ő a kávéját kortyolta, és egy iratot tanulmányozott?
– Egyszerre volt emberi és bizarr a szituáció. Kezem, lábam remegett, amikor kijöttem a dolgozószobájából.
– Miként tudott betölteni ilyen bizalmas munkakört, ha – mint írja – eltérő volt az értékrendjük, a világlátásuk.
– Ő a pártban szocializálódott, én nem. Ez kulturális, ízlésbeli különbségeket jelentett. De ettől még nem változtak a tennivalók. Bármi kellemetlenség ért, túl tudtam lendülni rajta.
– Térjünk vissza a Parlamentbe, az utolsó munkanapjához. Erre hogyan emlékszik?
– Pénteki napra esett, 1998. július harmadikára. Nagy a csönd, üresek az irodák. Mi ketten még ott voltunk. Valami robbantás vagy súlyos baleset történt a városban, ezzel kapcsolatban kellett intézkedni. Aztán, ahogyan a filmekben szokás, elköszönt, én még pakoltam, majd bezártam magam mögött az ajtót.
– Nyilván gondoskodtak önről. Hiszen előbb Brüsszelben dolgozott, majd Münchenben főkonzulként folytatta a pályáját.
– Téved. Én igyekeztem gondoskodni a beosztottaimról, tőlem senki sem kérdezte meg, mi lesz velem. Nem pártvonalon kerültem a Parlamentbe, nem voltam „brancsbeli”, ezért légüres térbe kerültem. Egy esztendeig csak állást kerestem, ösztöndíjakat pályáztam meg. Tudomásul kellett vennem, hogy bár nem politikai munkát végeztem, a címke rajtam maradt. Az említett brüsszeli és müncheni lehetőségekhez saját jogon, a képességeim által jutottam.
– Térjünk vissza a titkársági irodába. Ahogyan visszaidézi az eseményeket, akkor is nagy volt az országban az elégedetlenség. Az emberek nem tudták feldolgozni, hogy eladják a gyárakat, ahol dolgoztak. Megjelentek a színen azok a kisemmizettek is, akik szélhámos nagyvállalkozók áldozataivá váltak. Menynyi jutott el ezekből az eseményekből önökhöz?
– Az első hónapokban rengeteg ilyen jelzést, levelet kaptunk. Ahogyan mondta, kisemmizett emberek, tönkretett kényszervállalkozók, hitelcsapdában vergődő családok panaszait. Egy-egy ügyben magam is próbáltam telefonálgatni, majd egy kolléganőm lett az „ügyeletes”. Később már csak a panasziroda segítségével lehetett bírni a rohamot.
– Hogyan tudta eldönteni, ki és milyen ügy érdemes a miniszterelnök figyelmére?
– Igyekeztem magam is megismerni a bejelentkezőt, a szándékát, az elővezetendő ügyet. Majd több forrásból informálódtam. Ezek közé tartoztak az úgynevezett referenciaszemélyek. Lényeges támpont volt a sajtó is. Tény, hogy nem szerettem, ha az úgynevezett „macherek” bejutottak hozzá, s ezt igyekeztem megakadályozni. Nem mindig sikerült. Ezer szálat mozgattak, olykor lesben álltak a parlamenti folyosón.
– Mit fed a macherek kifejezés?
– Azokat sorolom ide, akik a jogszerűség mezsgyéjén egyensúlyozgattak, kihasználták a joghézagokat és a privatizáció útvesztőit, saját vagyonuk, befolyásuk növelésére akarták kihasználni a miniszterelnököt.
– Figyelemre méltó neveket sorol fel e rétegből. Fenyő Jánosról, a hajdani Vico médiabirodalom később meggyilkolt tulajdonosáról írja, hogy noha kifejezetten rossz híre volt, induló vagyonát kétes körülmények között szerezte, a miniszterelnök mégis vonzódott hozzá.
– Nem ő volt az egyetlen ilyen típus. Magam sem értettem, hogy az amúgy bizalmatlan, ravasz miniszterelnök hogyan hagyta megkörnyékezni magát. Fenyő János többször járt nálunk, olykor Princz Gáborral kézen fogva. Még nem volt médiatörvény, és a kiszivárgott hírek szerint a köztelevízióra fájt a foga. Nem is hinné, mennyien tolták a szekerét. Ez a kilincselés 1995-ig tartott. Aztán csak azt olvastam róla, hogy meggyilkolták. Máté Lászlónak sem volt jó híre. 1997 nyarán, amikor bejelentkezett, nehezen szedtem ki belőle, hogy az orosz államadósság törlesztéséről lenne szó. A sajtó előzőleg hírt adott róla, hogy az ő cége is érdekelt az ezzel kapcsolatos kétes ügyletekben. Bonyolította a helyzetet, hogy 1994 előtt és utána is Horn Gyula támogatója, tisztelője volt. Kiderült, az orosz pénzügyminiszter-helyettest szeretné protezsálni. Nyíltan megmondtam Máténak, hogy ez nem a miniszterelnök szintje, forduljon az illetékes tárcához.
– Mitől volt ilyen bátor?
– Egyszerűen kötelességemnek éreztem. Kerek perec megmondtam neki, hogy „barátként” csőbe akarja húzni a miniszterelnököt. A végén már kiabáltunk.
– Mi lett végül az orosz vendéggel?
– Nem jött Magyarországra, később derült ki, hogy büntetőeljárás folyik ellene, többek között az államadóssággal kapcsolatos visszaélések miatt. Egyébként, amikor Horn Gyulának már nem volt hatalma, Máté meghívott arra az ünnepségre, amelyet a volt miniszterelnök 70. születésnapjára rendezett…
– Két fejezetben fordul elő Apró Piroska neve, aki az ön odakerülésekor Horn Gyula belső embere, kabinetfőnöke, balesete után magánemberként is a Horn család támasza, segítője volt. Aztán egy napon a miniszterelnök, hipp-hopp, őt is lecserélte. A titkársági szobában hogyan csapódott le mindez?

*

– Úgy, hogy váratlanul hatalmi harc közepébe csöppentem. Horn Gyula egy országértékelő beszéd előkészítése kapcsán nem volt megelégedve azzal a munkával, amelyet Apró Piroska végzett. Eldöntötte, hogy Tóth Andrásra, egyik régi emberére cseréli. Azt észleltem, hogy a miniszterelnökre nagy nyomás nehezedik, hogy ne hozza meg ezt a lépést. Apró Piroskának felajánlották az én helyemet. Én válaszút elé állítottam a miniszterelnököt, ő mellettem döntött. Apró Piroska pedig megkezdte karrierjét a Magyar Hitelbanknál.
– Írja, hogy a Horn család házépítését is ő erőltette.
– Még 1994 augusztusában vetette fel Apró Piroska, hogy a miniszterelnöknek saját házat kell építenie. Ő erőltette azt a konstrukciót is, hogy a Postabank cége legyen a lebonyolító. Együtt nyomultak ebben Princz Gáborral. Az igazság az, hogy sem Horn Gyulának, sem a feleségének nem volt fontos az építkezés. Sőt ragaszkodtak volna megszokott környezetükhöz. A bank emberei szinte naponta telefonáltak, hogy írják alá a szerződést. Előre látható volt, hogy ebből nagy botrány lesz. Ha Horn Gyula akkor megkérdez, azt mondom neki, tekintve az akkori közhangulatot, éppen neki nem szabad építkeznie. Akkor sem, ha az arra fordított összeg minden fillérje legális jövedelemből ered. Ezt tudtam, hisz én készítettem az adóbevallását.
– Fenntartásait, rossz érzéseit fogalmazta meg Princz Gábor üzleti stílusával, mesterkedéseivel és támogatóival kapcsolatban is, amennyiben az üzletember „minden húron zenélt”, hogy a pénzintézetbe ne kerülhessen stratégiai befektető. Mit érzett, amikor 1997. február hetedikén beütött az első krach?
– A Parlamentből rá lehetett látni a Kossuth téri Postabank előtt kígyózó sorokra. Mi három napig el sem mozdultunk a helyünkről. Sok múlott a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökén, a pénzügyekhez értő vezetők lélekjelenlétén s az ellenzéki politikusokon is, hogy nem lett nagyobb a pánik, és nem dőlt be az ország bankrendszere. Három nap alatt huszonnégymilliárd forintot vettek ki akkor a pénzintézetből. És ez csak a jéghegy csúcsa volt.
– Csányi Sándor kilincseléseiről is kritikus éllel számol be. Pedig ő igazán hosszútávfutó, ma virágzó, több lábon álló birodalommal. Mi nem tetszett benne?
– Nem szubjektivitásról van szó, hanem tényekről. Csányi is azt szerette volna kipuhatolni a miniszterelnöknél, milyen privatizációs tervei vannak az államnak a bankokkal kapcsolatban. Ő is ellenezte a stratégiai befektetőt, mert meg akarta tartani a befolyását, pozícióját az OTP-ben. Mozgósította is ennek érdekében MSZP-s kapcsolatait. Amikor egy tárgyaláson nem az ő szája íze szerint alakultak a dolgok, megjegyezte: megbánja ezt még a kormány.
– Mire véljük azt a megállapítását, hogy Horn Gyulának minden porcikája irtózott a privatizációtól?
– Minimális üzleti érzéke sem volt. Ódzkodott attól is, hogy teljesen lebontsák az állami tulajdont, s ezzel párhuzamosan munkanélküliekké váljanak az emberek. Néhány SZDSZ-es politikus meg is vádolta azzal, hogy kapitalizmus-, magántulajdon-ellenes. Amikor a Hungar Hotels szállodalánc áron aluli értékesítésekor leállította a folyamatot, a külföldi sajtóban is offenzívát indítottak ellene. Azzal revolverezték, hogy a magyar közvagyon értéke rohamosan csökken, ha húzzuk az időt. Más csoportok az alacsony áron való kiárusítás ellen tiltakoztak. Végül Horn a privatizálás gyors lebonyolítása mellett döntött.
– E témakörhöz kapcsolódik Suchman Tamás jellemzése, akiben a miniszterelnök teljesen megbízott, barátjának tekintette. Ön pedig ezt a barátot politikai fantasztaként, egyik rossz szellemeként jellemzi. Miért?
– A nagy ötletek megvalósításához kiemelkedő képességek is kellenek. Az utóbbiaknak szerintem ő nem volt birtokában. Ennek ellenére maga akarta irányítani, sőt kontrollálni az akkor aktuális egész privatizációs folyamatot. Hogy törekvései nem teljesedhettek ki, és nem lett nagyobb baj belőlük, az a Tocsik-botránynak is köszönhető.
– Olyan könyvet írt, amelyben keverednek a tények, a méltányosság és az erős kritika. Utóbbi miatt nincsenek aggályai?
– Milyen aggályok? Az a négy év megedzett. Belepillanthattam, hogyan, kiken és min múlik az ország sorsa, milyen az emberi természet színe és visszája, milyen érdekek szerint mozog a politika. Nem lettem túl boldog tőle. Nem lettem el- vagy lekötelezett, a legnagyobb örömöm, hogy szabadon írhattam meg gondolataimat.