Halottak vére

Ezerkilencszázharminckilenc május 16-án hajnalban a Lubjankából elindult egy autó Iszaak Babelért, a Lovashadsereg írójáért. Letartóztatták. Babel zsidó volt. Nem a fasizmus áldozata. Napokon át gyötörték őt kihallgatói. Hazugságok bevallására kényszerítették: beismerte, hogy Párizsban Malraux révén összeesküvést szőtt az ellenséggel, kémkedett hazája ellen, s a jó ég tudja, még miket vállalt magára, hogy kevesebbet kínozzák.
Nyugaton csak nagyon kevesen voltak azok az írók, akik, mint Orwell, Koestler, Silone vagy Salvemini, látván a két gyilkos, bűnös rendszer működését, nemcsak antifasiszták, hanem antikommunisták is voltak. Salvemini egy, a Szovjetuniót magasztaló szónoklat közben bekiabált: „A szibériai falvak hidege, ahová a rendszer ideológiai ellenségeit száműzték, talán jobb, mint a németek koncentrációs táborai?” A kérdésre egyesek ma is igennel felelnek. Nekik csak a fasizmus áldozatai az „igaziak”, a többiek pedig csak egy „hibákat” elkövetett rendszer kárvallottjai.
A kommunizmus áldozatai százmillióan voltak. Még ma is számos történész számháborút vív, mintha az lenne a lényeg, hogy száz- vagy „csak” nyolcvanhatmillió ember halt meg a huszadik században egy rettenetes rendszer működésének következtében, a Szovjetuniótól kezdve Kínán, Kambodzsán át Európa egész keleti blokkjáig. Babelnak 1940-ben golyót röpítettek a fejébe. Oszip Mandelstam is zsidó volt, és szintén nem a holokauszt áldozata. Írt egy Sztálin-ellenes verset, s néhány barátjának fölolvasta. Amikor a Doktor Zsivágó későbbi írójának megmutatta költeményét, Paszternak elhűlt, inzultálva érezte magát. Tudta, hogy pusztán a vers kéziratának elolvasásával ő is életveszélybe került. Mandelstamot nem a németek hurcolták el, nem Auschwitzban lelte halálát, hanem Kolimán, máig tisztázatlan körülmények közt, halálának pontos dátuma ma sem ismeretes.
Angyal István megjárta a náci koncentrációs tábort. Azok közé tartozott, akik szerencsére nem az életükkel fizettek azért, mert zsidónak születtek. Az átélt szörnyűségek után hazajött. 1956-ban, látva a Rákosi-rendszer fasisztákat megszégyenítő kegyetlenkedéseit, részt vett a harcokban, fegyvert, élelmet szállított a felkelőknek és a sebesülteknek, a Tűzoltó utcai felkelés élére állt. Nem volt hajlandó külföldre menekülni. 1958-ban kivégezték.
Nem azért hoztam föl példának három zsidó embert, mintha ők lettek volna többségben a kommunizmus áldozatai között – erről szó sincs. Hanem hogy rávilágítsak a totalitárius rendszerek azonos lényegére, akármit nyilatkozott erről „Árpi bácsi”, akárhogyan szájal a parlamentben Havas Szófia, és akármilyen aljas beszédet mond Mesterházy Attila, aki az utolsó parlamenti ülésen nem szégyell halottak vérével kampányolni, más halottak vérét nem tisztelve. Neki Mandelstam, Babel és Angyal János halála elhanyagolható, mert nem Auschwitzban haltak meg. A kommunista bűnök tagadásáért, relativizálásáért nem szükséges törvényt hozni, ő csak a holokauszt áldozatait tiszteli. Hiszen a kommunista eszme jó és szép. Az a százmillió halott meg mit számít?
Kolima hatalmas táborrendszerének kapuján ez állt: „A munka becsület, dicsőség, bátorság és hősiesség dolga!” Az auschwitzi bejárat feletti tábla azt hirdette: „A munka szabaddá tesz”. Ennyi volt a különbség a két rendszer között: a nácik rövidebben fogalmaztak. Magyarországon a kommunizmus áldozatainak száma vitatott, van, aki szerint eléri sőt meg is haladhatja a félmilliót. A Szovjetunióba málenkij robotra hurcoltak több mint hatszázezren voltak, közülük kétszázezren soha nem tértek vissza.
Emlékezzünk a kommunizmus áldozataira tisztelettel, és ne rendezzünk „kinél több a halottak száma”-versenyt.
Egyetlen ártatlan ember kiontott vére is az égre kiált.