A politika alapja a hatalom. Az elmúlt nyolc évet korszak-meghatározó elnevezéssel Gyurcsány-korszaknak fogjuk tekinteni, utalva ezzel egyszersmind egy hatalomtechnika (és ezzel együtt egy jellegzetes demokráciafelfogás) virulens megjelenési formájára. Ugyanakkor azt is állítjuk, hogy a „menedzselt” demokrácia gyurcsányi modelljében tulajdonképpen semmi eredeti sincsen, „csupán” a legnyersebb és a legelrejtetlenebb módon mutatja fel egy olyan hatalomgyakorlás jellegzetességeit, amely a demokratikus intézmények paravánja mögött magát a parlamentáris demokrácia eszméjét és gyakorlatát kezdi ki.
Ahhoz azonban, hogy pontosabban leírhassuk a Gyurcsány-korszak jellegzetességeit, szükséges kijelölnünk elemzésünk érvényességi feltételeit, ehhez pedig néhány elvi jelentőségű dilemmát kell eldöntenünk.
A közrossz politikája vajon
az önkényuralmi vagy
a demokratikus rezsimek sajátja?
Tudjuk, hogy még demokratikus rendszerek is működhetnek tartósan rossz hatásfokkal, vagy produkálhatnak válságot. Nyilván a rendszerváltás forgatókönyve, a pártrendszer polarizációja, a politikai osztály erkölcsi hanyatlása is hozzájárult az elmúlt években tapasztalt felelőtlenség politikájához, a korrupció elburjánzásához, valamint a rossz kormányzás praxisához. Ugyanakkor azt állítjuk, hogy az elmúlt nyolc évben tapasztalt közrossz politikája csak látszólag értelmezhető a demokrácia horizontján belül, csak akkor, ha elemzésünket az intézmények és a procedurális logika világára szűkítjük. Meggyőződésünk viszont, hogy ez a leszűkített nézőpont nem tartható. Ezért – Ivan Krastevet követve – az elmúlt nyolc évet a „menedzselt” demokrácia modelljében kíséreljük meg értelmezni. Az így értett jelzős szerkezetes demokráciának azonban éppen az a lényege, hogy magát a demokratikus rendszert kezdi ki: ezek a rendszerek – Krastev menedzselt demokrácia alatt elsősorban az orosz demokráciáról beszél – ugyanis nem lényegi módon, hanem csupán formálisan demokratikusak, azaz, az ilyen rezsimekben anélkül lehet autokratikus módon kormányozni, hogy közben a hatalmat gyakorlóknak nyíltan meg kellene kérdőjelezniük a demokrácia eszméjét. A menedzselt demokráciák legitimációs problémája ugyanis a demokrácia ideológiájának való megfelelésben áll. Azaz demokratikusnak lenni annyit tesz, mint demokratikusnak tűnni. A „demokratikusnak tűnés” legitimációs kihívásának a kormányzók pedig úgy tesznek eleget, hogy egyfelől hivatkozási alapnak, másfelől hatalomgyakorlási elveiket elrejtő eszközöknek tekintik a demokratikus intézményeket. A menedzselt demokráciákban ugyanis a kormányzat leginkább arra törekszik, hogy ne kelljen kormányoznia. A paradoxon magyarázata abban áll, hogy a menedzselt demokráciákban a kormányzás a kormányzástól független célokat szolgál, pusztán ürügy az egyéni és csoportérdekek előmozdítására.
Az intézmények vagy
a kreativitás kormányoz?
Hogy feloldhassuk a fenti paradoxont, egy másik előfeltevést kell méltányolnunk: eszerint nem az intézmények (tehát nem a kormányzat), hanem a kreativitás kormányoz (Tilo Schabert). Vagyis egy politikai rendszer és a kormányzás minőségének megítélésekor nem az intézményekből és a formális előírásokból, hanem a hatalomgyakorláshoz szükséges kreativitásból kell kiindulnunk. Mert nem az intézmények vagy a formális eljárások, hanem a politikai vezetők számítanak. Sőt, azt mondhatjuk, a politikai vezető autokratikus hatalomgyakorlásának az alkotmányosság nem elegendő vagy megfelelő ellenszere. Az alkotmányos korlátokon túllépve ugyanis az autokratikus módon uralkodó vezető elsősorban a kormányzás feltételeinek megteremtésére, és így hatalmának megtartására fog vállalkozni, ennek következtében azonban a kormányzás feltételei és céljai elválnak egymástól. A menedzselt demokrácia lényegét adó sajátos paradoxon, miszerint az uralmon lévők azért kormányoznak, hogy ne kelljen kormányozniuk, tehát a kreativitásgondolat bevezetésével feloldhatóvá válik. Az ellentmondás így lesz a jelenség lényegévé: eszerint az uralmon lévők elsősorban nem a kormányzás feladatainak tartalmi meghatározására, tehát a közjó megvalósítására, hanem a hatalom feltételeinek megteremtésére törekednek, vagyis arra, hogy megőrizhessék hatalmukat (ez adja meg például a rövid távú szavazatmaximalizáló logika racionalitását is). Ezért értelmezhető úgy a kormányzás a menedzselt demokráciákban, hogy az csupán ürügy az egyéni és csoportérdekek előmozdítására, s így az valójában a közrossz megvalósításához vezet.
De mi magyarázza, hogy a menedzselt demokrácia mechanizmusa érvényes az elmúlt nyolc év leírására?
Posztkommunizmus
vagy (poszt)kommunizmus?
A posztkommunizmus kifejezést két egymástól eltérő értelemben használhatjuk. Külső – és egyben univerzális nézőpontból nézve – a posztkommunizmus kifejezés azt sugallja, hogy a kommunizmusok formális bukása után mindannyian posztkommunista – értsd: liberális és nyugati értelemben demokratikus – világban élünk; tehát a posztkommunizmus a kommunizmussal való szakítás eredménye. Ha viszont nem kívülről, például a Nyugat szemével, hanem belülről, saját viszonyaink felől kíséreljük meg leírni az elmúlt nyolc évet, akkor a mi posztkommunista viszonyainkat nem a korábbi rendszerrel való szakításként, hanem éppen ellenkezőleg – a folyamatosság, a kontinuitás jegyében – a kommunizmus szerves folytatásaként kell, hogy kezeljük.
Mit jelent tehát az így értett – zárójellel ellátott – (poszt)kommunizmus? Röviden annyit tesz, hogy a hatalmát átmentő kommunista elit az elmúlt húsz évben kreatív módon – a megszüntetve megőrizni elve alapján – konzerválta hatalmát, ennek következtében nem törés és szakítás, hanem bizonyos értelemben folyamatosság van a rendszerváltás előtti és utáni időszak között. Vagyis a létező struktúrák mögött a valóság szerkezetét tekintve még mindig a (poszt)kommunizmus gondolkodásmódja, logikája és személyekben megtestesülő logikája uralkodik.
A kommunisták a rendszerváltás díszletei mögött kreatív módon őrizték meg hatalmukat. A kommunizmus mint végcél felcserélése a liberális demokráciára és a nyugati közmegegyezésre egyfelől ugyanis lehetővé tette számukra, hogy ne kelljen feladniuk se a politikafelfogásuk lényegét jelentő történelemfilozófia perspektívát (csak a címkéket kellett lecserélni), se a felmerülő politikai problémák megoldásának kizárólagos eszközét, a reformot (a reform nem a struktúrák megváltoztatásának, hanem a hatalom megőrzésének eszköze, ez magyarázza, hogy miért csúszhatnak be mindig hibák a felismert „igazi” reformok végrehajtása során). Másrészt az alkotmányosság, a demokratikus intézmények és eljárások melletti kiállással a korábbinál is sokkal eredményesebb eszközökhöz jutottak annak érdekében, hogy elrejtsék hatalmukat. A (poszt)kommunizmus tulajdonképpen nem más, mint a hatalom elrejtésére szolgáló technikák kreatív mechanizmusegyüttese: a rendszerváltás utáni politikai rezsim és a nyugatiasnak látszó eszmék és intézmények melletti látszólagos elkötelezettség tette ugyanis lehetővé a kommunisták számára, hogy úgy őrizzék meg hatalmukat (a politika lényege tehát számukra is a hatalom), hogy közben elrejthetik szándékaikat, sőt politikai ellenfelüket vádolhatják meg a hatalomra törés aljas szándékával. Instrumentalizálták tehát a demokratikus intézményeket: erre szolgált a parlamentarizmus itthon meghonosodott működésmódja, amely csupán díszletéül szolgált a demokratikus eljárások fölényére hivatkozó, de valójában a nyers hatalom elrejtésének szükségességét felismerő (poszt)kommunista elit uralmának. Nyilván ez nem lehetett volna ilyen sikeres a vélemények politikai célzatú tudatos manipulálása nélkül: a (poszt)kommunista, de magát plurálisnak nevező média a transzparenciára és az átláthatóság funkciójára hivatkozva voltaképpen társtettesként járult hozzá a hatalommegőrzési technikák elfedéséhez. De segítette mindezt a politikai kommentátorok nagy részének tudatosan felvállalt „hitvallása” is. A politika természetének magyarázatát szándékosan a médiahatás-mechanizmusokra és kommunikációs technikákra egyszerűsítő elemzők ugyanis ahelyett, hogy megvilágították volna, valójában sötétben hagyták a lényegi politikai motívumokat (ugyanakkor még ezek a kommentátorok sem tagadják, hogy a politika több és más is, mint a nyilvános birodalma, hiszen gondosan különbséget tesznek a televízióban elmondható és a nézőkkel megosztani nem kívánt információk között). S nyilván nem lenne érvényes a menedzselt demokrácia a politikai technológussá váló értelmiségi nélkül sem: a politikafüggetlenség pátoszába burkolózó, de a politikai folyamatokat minden áron meghatározni akaró baloldali-progresszív értelmiségi máig létező uralma az egyik legékesebb bizonyítéka a (poszt)kommunista establishment jelenvalóságának.
A menedzselt demokrácia
érvényessége
Haladjunk most visszafelé. A Gyurcsány-korszakot azért írhatjuk le a menedzselt demokrácia típusaként és magyar megvalósulási formájaként, mert a kommunizmus bukása utáni időszakot nem a rendszerváltás előtti viszonyokkal való gyökeres szakításként, hanem bizonyos értelemben annak folytatásaként értelmezhetjük. Ez azt jelenti, hogy még húsz évvel a rendszerváltás után is a (poszt)kommunisták birtokolják a valódi hatalmat.
Kreativitásuk tehát elsősorban a hatalom átmentésében és konzerválásában mutatkozott meg. Miközben átmentették (politikából jellegzetesen a gazdaságba, majd onnét vissza a politikába) és monopolizálták (azt hangsúlyozták, hogy nincs, mert nem lehet alternatíva) hatalmukat, igyekeztek elrejteni azt. A hatalom elrejtésének legjobb fegyveréül paradox módon éppen az új rend, a demokrácia intézményrendszere és az alkotmányosság formalizmusa szolgált. Miközben azért kormányoztak, hogy ne kelljen kormányozniuk, azaz kormányzásuk szinte kizárólagosan a hatalom feltételeinek megteremtésére, vagyis hatalmuk megőrzésére szolgált, addig oly módon gyakorolhatták autoriter módon – egyszersmind a liberalizmusra hivatkozva, valójában a liberális eszméknek ellentmondva – a hatalmat, hogy közben nemhogy nem szorultak rá, hogy nyíltan megkérdőjelezzék a demokrácia eszméjét, de a demokratikus intézményeket és az alkotmányos formalizmus logikáját éppenséggel hatalmi törekvéseik leplezésére használták. S miközben a kormányzás feltételei és a kormányzás céljai végletesen elszakadtak egymástól, a már-már áthidalhatatlannak látszó szakadékot a kommunikációként értett kormányzás stratégiájával vélték áthidalhatónak. Míg a szocialisták egyfelől a kormányzás kérdését kommunikációs kihívásokra egyszerűsítették, addig a demokratikus választások megnyeréséhez szükséges társadalmi támogatottság megszerzését kizárólag az elosztás kérdéseire szűkítették. Ugyanakkor sem az egyikben, sem a másikban nem arattak sikert. Egyfelől a kampánykormányzás korlátai mind Medgyessy, mind Gyurcsány esetében mintegy a napnál világosabban mutatkoztak meg. Másfelől az osztogatás politikájára szűkített kormányzás is kudarcot vallott, hiszen a szocialisták szavazótábora mára kis-középpárt méretűvé zsugorodott (lásd: 1. tábla). A kormányzás összetett jellegétől eltekintő végletek politikájának mindazonáltal legalább két súlyos következménye lett.
Egyfelől a politikát azáltal idegenítették el az emberektől, hogy mintegy saját magukat is tudatosan „lealjasítva”, a politikát a gazdagodás és pénzügyi visszaélés természetes terepeként mutatták meg
a politikától egyébként is undorodó (poszt)kádári embernek. Másrészt a politikát tudatosan a „ki, mit, mikor, hogyan kap jegyében” az újraelosztásra szánt javakért folytatott küzdelemmé szűkítették, megfosztva azt minden pátoszától (közösségi perspektíva, közjó, politikai nagyság stb.). Eközben az állam tudatos lezüllesztése, az állami vagyon magánkézre játszása következtében olyan erőforrásokat halmoztak fel saját kezükben, amely a politikai hatalomban maradás előfeltételének bizonyult. A menedzselt demokrácia magyar gyakorlata tehát szükségképpen járt együtt a rossz kormányzás praxisával (mert az uralmon lévők nem a közjó, hanem saját magánjavaik növelése érdekében kormányoznak), szükségképpen, mert egyfelől a hatalom megtartását másképp nem látták kivitelezhetőnek, másfelől a kormányzás a kormányzástól független célokat szolgált: az egyéni és csoportérdekek előmozdításának eszközévé vált.
A Gyurcsány-korszak mint
menedzselt demokrácia
Azt állítjuk, hogy a menedzselt demokrácia magyar gyakorlata nem azért fonódik össze elsősorban a par excellence (poszt-) kommunista menedzserpolitikus, Gyurcsány Ferenc nevével, mert Gyurcsány már a kilencvenes évek közepétől tudatosan készült volna kormányzati szerepvállalásra, s ily módon vállalkozó-struktúrateremtő politikus lenne. Vagy mert Medgyessy titkos tanácsosa és politikai technológusa volt, s ezért a nyolc év szocialista kormányzása kizárólag Gyurcsány keze nyomát viselné magán. S nem azért azonosíthatjuk mintegy stigmaként vele az elmúlt nyolc év szocialista (–liberális) kormányzását, mert a politikai gonosz egy olyan megtestesülésével állunk szemben, aki fondorlatos módon puccsal végzett elődjével, s utódját – Bajnai Gordont – is bábként mozgatva tönkretette eközben az általa vezetett országot; hanem mert a maga nyersességében Gyurcsány Ferenc kormányzásával vált a leginkább láthatóvá a menedzselt demokrácia működésmódja. Ez a hírhedtté vált őszödi beszéd valódi értelme – legalábbis a kormányzás szempontjából.
Gyurcsány Ferenc azáltal, hogy megnevezte, és ezáltal leleplezte hatalomgyakorlásának elveit, saját kreativitását számolta fel – a demokratikus rezsimekben ugyanis a rejtettség a hatalom lényege. Gyurcsány „eredetisége” tehát korántsem bizonyos hatalomgyakorlási elvek kitalálásában, feltalálásában és működtetésében, hanem hatalomgyakorlási elveinek leleplezésében állt. Ez az önleleplezés – szemben önértelmezésével – azonban korántsem politikai nagyságról, hanem egy politikai technológus imposztorságáról tanúskodik.
Belülről, a hatalomgyakorlás felől nézve ebben áll a kormányzástudás válsága, ami persze kívülről – a politikai közösség felől nézve – a kormányzás álságaként tűnt fel. Őszöd után ezért csupaszodik egyre gyorsuló ütemben a kormányzati politika a hatalom nyers laboratóriumává, a jogállami-parlamentáris intézményeket csupán díszletnek és hivatkozási alapnak használó „totalitárius gyurcsányizmus” önpusztító gyakorlatává.
A „totalitárius gyurcsányizmus” karakterét a következő elemek adják meg: a politikai manőverek egyetlen célja a hatalomban maradás, azaz a politikai túlélés biztosítása; vezérelve a magánérdek elsőbbsége a közjó felett; ösztönzője a
origo.hu
Meghalt Baracs Dénes
