Horror és mese

Robert Bartleh Cummings 1965. január 12-én született New Yorkban. Ekkor még semmilyen jel (három hatos a tarkón vagy ilyesmi) nem mutatott arra, hogy röpke húsz év múlva mint a horrormetál jeles képviselője ijesztgeti a népeket Rob Zombie néven. Sőt kimondottan mosolygós kisgyermek volt. Szülei cirkuszi mutatványosként múlatták az időt, lovas számokat adtak elő, ami elég speciális világ, jó alap a későbbi bohócszerephez. Rob Alice Cooperen és a Black Sabbathon szocializálódott, ami szintén kemény iskola, némi flitterrel az egyensúly kedvéért. 1985-ben alapította meg első ismert zenekarát, a White Zombie-t, amellyel azonnal sikereket könyvelhetett el, ám jelenléte akkor tűnt fel igazán, amikor 1997-ben megkezdte azóta is töretlen szólópályafutását. Első lemeze, a Hellbilly Deluxe meg sem állt a háromszoros platináig, a rajta található Dragula című szerzemény pedig slágergyanúba keveredett, és felcsendült a Mátrixban is. Zombie a filmiparban is elismert brand, rendező és producer, természetesen szintén horrorban utazik.
Két sikeres véres meló után kezdte el a Helloween széria remake-jeinek forgatását, ami nagy kihívás. Michael Myers halhatatlan és végeláthatatlan konyhakéses hadonászásai a műfaj alappillérének számítanak, John Carpenter kezdte annak idején az ünnepi tökölést, és így szerettük meg Jamie Lee Curtist. Egyes kritikusai szerint Zombie verzióiban túl sok a művészet (?!), ahelyett hogy a lényegre koncentrálna, és még egy fejsze is felbukkan a hallgatag főhős kezében, ami, valljuk be, anakronizmus ennyi év jól bevált bicskázása után. Olyan ez, mintha az ötvenedik évfordulón valaki nekilátna újra a Psychónak, és az áldozatot biciklin tuszkolná be a mocsárba, de hát a világ fejlődik, hiába raplizik a közönség. Zombie legújabb albuma (sorrendben a negyedik) a Hellbilly Deluxe 2. címet kapta, ami azt jelezte, hogy visszatér a kezdetekhez, és ez így is történt. Horrorral terrorizáló, végtelenül egyszerű kocsmametált kapunk a nyakunkba, fej, kéz, láb mozog, megszólal a léggitár, viszont néhol ellenállhatatlanul vicces. A hétszeres Grammy-jelölt szerző a műfaj szűk és erős korlátai között áll talpig nagyterpeszben, de legalább nem veszi magát komolyan, mint Marylin Manson. A szövegvilág megrekedt valahol a képregények buborékjaiba gyömöszölt információk szintjén (uooahh!, recccs!), de esetünkben ez is autentikus. Bizonyos élethelyzetekben (nagyjából hat–nyolc sör) a tahó vicceken is kitűnően lehet szórakozni, és Rob Zombie rátesz még egy lapáttal.
A The Magnetic Fields: Realism című lemezével már más mezőkön találjuk magunkat (szépen adja magát, mágikus realista). Érdekes zenekar ez, annyi szent, mindenféle különös anyag van benne, mint a búcsúban. 1999-ben félreérthetetlen mozdulattal letette a névjegyét, a 69 Love Songs című tripla CD valóban hatvankilenc szerelmes dalt tartalmazott, és azóta is emlegetik mindegyiket. Előtte volt egy kis borzalmas szinti pop is, aztán némi Alice In Chains-szerű zúzás, most meg némi folk-pop jelzi az együttes sokszínűségét. Amiről elsőre a hatvanas évek Angliájának virágzó rockszíntere ugrik be, pedig a Magnetic Fields amerikai, azon belül is New York-i, ami ugye külön világ, az Államok kulturális Hongkongja. És ha már amerikai folk-pop, akkor az nyilván valami countryféleség, amely nálunk senkit sem érdekel, pedig jó. A Magnetic Fields elsősorban Stephin Merrittről és az ő kellemes baritonjáról szól, bár a két énekesnő is remek, azért ő a Don a bandában, aki miatt maga Peter Gabriel is beemelte egy régebbi szerzeményüket, a The Book of Love-ot legutóbbi, Scratch My Back című adaptációlemezének anyagába, Lou Reed és David Bowie mellé. A Realism című lemezen első hallásra nem történik semmi különös, szépen szólnak a New York-i akusztikusok, vidáman csilingelnek a hangocskák, korunk Szabolcska Mihályai látszólag épp csak odateszik magukat egyszerűen, szelíden. Aztán persze kiderül, hogy komoly szerkezet ez, minden pontosan a helyén van, különben sem kell feszt üvölteni, mint a sakál. Olyan az egész, mint egy meselemez, elringat, elvarázsol, felmelegít a hosszúra nyúlt télben.
Falusi turizmus után irány a repülőtér, az elkobzott cumisüvegek világa. A reptereken általában vagy valami rettenet szól diszkréten a hangszórókból, vagy nyugtató ambient, vagy a kettő felváltva, akár egy komolyabb liftben. Az üzemeltetők ezzel bizonyára azt szeretnék tudatosítani bennünk, hogy a repülőgép is csak egy közlekedési eszköz, és ritkábban zuhan le, mint a kamion. Jason Reitman filmjének főszereplője már beleszokott ebbe a hangulatba, tekintve, hogy élete nagy részét a levegőben tölti, esetleg szállodákban, ahol viszont többnyire van lift. A film címe Up in the Air, nálunk Egek ura néven fut, és többek között George Clooneyt is láthatjuk benne a nagyvállalati leépítések szakembereként, magyarul ő az, aki kirúgatja embertársait a munkahelyükről. Megy is a munka rendesen, mígnem találkozik egy szintén törzsutas nővel, aki kissé összekuszálja mindennapjait. Nem rossz mozi, időnként nászutas törpék képei is felbukkannak benne, ami szinte már Amélie csodálatos életét idézi. Reitman rendezte egyébként a Junót is, amiért kapott egy szép fényes Grammy-díjat, és ezzel el is érkeztünk a film zenéjéhez. Reitman maga válogatta össze, mint egy Tarantino a nappali szőnyegén, és ez így is van rendjén, hiszen ő az, aki hangokat hall, miközben képeket lát, mint egy majdani szent. Kiváló anyag állt össze Sharon Jones and The Dap-Kingstől a Crosby, Stills, Nash and Youngig, netről, indierádiókból, barátoktól összeszedve, a világ összes légikísérője bepörögne tőle.
Az új Scorsese-film zenéje sötétebb tónusú, súlyosabb cucc, naná, ahol Leo DiCaprio megjelenik egy hajó fedélzetén, ott hamarosan vér folyik. A Shutter Island (Viharsziget) aláfestő-felerősítő zenéje egy Mahler-tétel mellett kortársak munkája John Cage-től Krzysztof Pendereckin át Brian Enóig. Cage Duchampot, a festőt idézi, míg a videóművészet ősatyja, a koreai–amerikai Nam June Paik ezúttal zenében magát Cage-t. Mint a filmművészetben oly gyakran, ezúttal is felbukkan Ligeti György egy darabja (gondoljunk Kubrick Ragyogására, miként fokozta a fokozhatatlannak tűnőt), végezetül pedig Kay Starr, Lonnie Johnson és Dinah Washington jelzi Scorsese dzsessz iránti elkötelezettségét.
Rob Zombie: Hellbilly Deluxe 2. (Warner, 2010) l l l
The Magnetic Fields: Realism (Warner, 2010) l l l l
Up in the Air (filmzene) (Warner, 2010) l l l l
Shutter Island (filmzene) (Warner, 2010) l l l l