Az 1815-ben Pozsonyban született és 1889-ben Nagyváradon elhunyt Rómer Flórist, a magyar régészet és műemlékvédelem egyik úttörőjét számon tartja a hazai tudományos élet. Függetlenségünk első óráiban, 1990-ben több fontos könyvét kiadták, Győrben pedig, átellenben a bencés gimnázium épületével, ahol pályakezdő szerzetes tanárként Rómer Flóris oly sikeresen tanított, végre felállíthatták azt a szobrát, amely 1972 óta erre várt Borsos Miklós műtermében. Ám az 1848–49-es szabadságharc katonáját nemigen ismeri s idézi senki sem. Az osztrák iparoscsalád gyermekét, a katolikus papot, a nagy hatású nevelőt, a serdülő József főherceg természetrajztanárát mint a szabadságharc önkéntesét – aki a honvédő seregbe a diákjait is magával hívta, aki sáncokat, hidakat épített és rombolt, aki a budai vár ostromának tüzes óráiban „lábtókon” vezette föl a legényeit a Bécsi kapuhoz – feledni kellett. Pedig ez a páratlan szellemi képességekkel és határtalan szorgalommal megáldott férfiú fordulatos pályájának minden kanyarulatával azt igazolta, s azt jelzi ma is, hogy a kiművelt emberfő minden kudarc, bukás, megszégyenítés és pofon után is megtalálja azt a tevékenységi területet, amellyel közösségének a javát szolgálja, „fényét és dicsőségét” emelheti.
Igaz, Rómer Flórist végzete is segítette, hogy ne csak „értékmentésben, sokoldalúságban, szakmai felkészültségben és a folyamatos önképzésben” lehessen példa kor- és pályatársai számára, hanem az örökös újrakezdésben is. Az újabb és újabb kihívásokat szinte tálcán kínálta fel neki az élet.
Teológiai tanulmányainak befejezése után Tihanyba helyezik segédlelkésznek. Ott talál rá arra a XVI. századból való számadáskönyvre, amelyet a török időkben végvárrá átalakított apátsági épületben szinte napi rendszerességgel vezetett Pisky István várkapitány. A vár bevételeit és kiadásait rögzítő, magyar nyelvű bejegyzéseket is tartalmazó nagyalakú papírfüzet igencsak fölcsigázhatta a huszonéves fiatalember fantáziáját. És nem is csak azáltal, hogy a kimutatást egy XV. századi liturgikus kódex egyetlen ránk maradt lapjába kötötték be. De azzal is, hogy hitelesen lehetett rekonstruálni általa a végvári élet mindennapjait. A Pisky-kódex néven emlegetett tihanyi leletről (amelyet a pannonhalmi bencés apátság levéltárában őriznek) Rómer Flóris soha nem feledkezett meg. Tihanyi szolgálatának negyvenedik évfordulóján a Történelmi Tárban tette közzé ifjúkorának első becses történelmi felfedezését. (Fél évszázad múltán ez a publikáció lett aztán Fekete István első regényének, A koppányi aga testamentumának az ötletadója.)
A győri gimnáziumban, majd pedig Pozsony nagy hírű akadémiáján természetrajzot tanító Rómer Flóris általános figyelmet kelt. Van, aki lelkesedik érte, mert „nem könyvből magyaráz, hanem az élő természetet tárja föl tanítványai előtt”, és van, aki kárhoztatja emiatt. Saját költségén, „a maradiak ellenkezése daczára növény-kertté” változtatja át a pozsonyi ligetet. Ő tervezi meg és szereli fel a pozsonyi koronázótemplom tetejére az első villámhárítót. A város polgárságát minden héten ismeretterjesztő előadásokra invitálja, azok „az ósdi elemek azonban, melyek a világosságtól irtóznak, addig áskálódtak ellene, míg kénytelen volt abbahagyni eredménydús működését”. A kemény lecke mégsem vette el Rómer Flóris kedvét sem a tanítástól, sem az ismeretterjesztési missziótól. Már csak azért sem, mert a maradiak és haladók közti kényes határvonalat a nádor családi körében is tanulmányozhatta. Serdülő fiának oktatására ugyanis a nádor az „ósdi elemek” által gáncsolt Rómer Flórist kérte föl. A legmagasabb közjogi méltóság viselője nem kifogásolta Rómer Flóris természettudományos elveit, a „fejedelmi növendék” pedig olyannyira kedvelte professzorát, hogy amikor az – börtönéből szabadulván – szigorú rendőri felügyelet alá került, a saját házában nyújtott neki menedéket.
A szabadságharc önkéntes katonájának Rómer Flóris első ízben Pesten, a Nemzeti Múzeum épülete előtt jelentkezett. Mint oly sokan „az intelligentia színe-javából” – olvassuk Hampel Józsefnek az akadémikus Rómerről tartott emlékbeszédében –, ő is Jellasics ellen szeretett volna küzdeni. Amikor zászlóalját feloszlatták, másodjára az „utász-karba” soroztatta be magát. Parancsnoka Kazinczy Lajos lett. A sorozóbizottsághoz Rómer tanár urat a diákjai is elkísérték. Tanítványait egyébként a Pressburger Zeitung 1848. november 30-i számában megjelent írásában szólította fel, hogy kövessék példáját. Egy évvel később, 1849. november 24-én, amikor ítéletet hirdettek ügyében, ez a cikk volt az egyik hiteles bizonyíték, amelynek birtokában bűnösnek nyilváníthatták. A másik, hogy a nevét Római Ferencre magyarosította.
Egyes források szerint a harmincöt éves szerzetes tanárt először kötél általi halálra ítélték, majd nyolcévi vasban letöltendő várfogságra enyhítették az ítéletét. Olcsóbban is megúszhatta volna a nemzeti lelkesedés mámorától áthatott esztendőt, mondták egyházi felettesei, ha „csak” tábori lelkészként tevékenykedik, temet, misézik, imádkozik. Ám Rómer Flóris a szabadságharc mindennapjait kívánta szolgálni; új szakmáját, a sáncolás, a hídverés tudományát könyvekből próbálta megtanulni. De az egymást sebesen követő honvédő események kiütötték a kezéből a szakkönyveket, a tavaszi hadjáratban az élet írta elő neki a műszaki tudnivalót.
Rómer Flóris ott volt a váci ütközetben, az óbarsi hídépítésnél, talán az a két új tutajhíd is az ő útmutatása szerint készült, amelyen a magyar sereg átkelhetett Budára. Debrecenben is ott volt a századával együtt, amikor a vészesen közeledő orosz sereg hírére, aki csak tehette, fejvesztetten menekült. Csak miután megbizonyosodott róla, hogy minden veszve van, akkor vette útját Árva megye felé. Azon a tájon árulták el, ott esett fogságba.
Olmützi rabságában a könyvkötészetet tanulta ki, talpig vasban kartonmaketteket gyártott, könyveket kötött. A világi hatalmasságok hat év után kegyelmeztek meg neki. De nem a bencés rendi elöljárók: ők Bakonybélbe száműzték, hogy ott vezekeljen. Rómer Flóris pedig a bűnbánatnak szentelt szigorú évek alatt a vidék geológiai, botanikai és építészettörténeti vonatkozásait tárgyaló kötetet állított össze. A Bakony című könyve még a természettudós eszmevilágát is közvetíti, de szellemi irányváltását is jelzi, régészeti és művelődéstörténeti érdeklődését is felvillantja. Többen is azt állítják, a természettudományos kutatásait történelemtudományi, régészeti és művelődéstörténeti vizsgálódásokra cserélő Rómer Flóris nagy váltása annak az Ipolyi Arnoldnak a hatásával magyarázható, akivel tanulóévei alatt oly gyakran összefutott. Alighanem közelebb jár az igazsághoz, aki Ipolyinak legfeljebb a katalizátor szerepét szánja ebben a történetben, és elfogadja – belátja –, hogy a börtönéből szabadult Rómer Flóris egy másik szabadságharc közkatonájának jelentkezett a szabadságharc romjain a magyar föld és a magyar történelem tárgyi emlékeinek a felkutatásával, gyűjtésével és népszerűsítésével. Fel akarta emelni a porig sújtott magyarságot, büszkévé szerette volna tenni arra az örökségére, amelyről talán tudomása sem volt.
Ha Rómer Flóris megmarad a természetrajz tanárának, ki tudja, mikor szereztek volna tudomást külföldön Magyarország régészeti emlékeiről. De alighanem mi sem sokat tudnánk Aquincumról, a középkori Pest hétköznapjairól, régi falképeinkről és azokról a Corvin-kódexekről, amelyek idegen könyvtárakban rejtőztek. A régi Pestről például – „hiteles kútfők nyomán, szorgalmas fürkészések után” – Rómer Flóris bebizonyítja, hogy „mielőtt sokat és készakarva rontott rajta a német sereg”, bizony nem volt „Pestis”, sem „omladék és romhány”. Budával azonos kiváltságokat élvező város volt, amelyet csaknem ugyanannyi magyar lakott, mint ahány német. Legfeljebb a ház- és telekbirtokosok közt volt több az idegen. Összegyűjti, hogy milyen középkori falfestmények maradtak meg egészen a XIX. századig – például – Békásmegyeren, száz méterre a Dunától, a Margitszigeten, Lábatlanban, Zsámbékon; utolsó hírnökeiként egy gazdag és méltó kultúrának, amelyet szinte a szeme láttára tüntettek el az ügybuzgó rendcsinálók, a magyarokénál szegényesebb civilizációk magabiztos ügynökei.
Rómer Flóris, a régész, a műemlékvédelem apostola semmi mást nem tesz az 1870-es években közreadott műveiben, csak dokumentál. Csak figyelmeztet, mi mindent kell megvédeni. Sáncot épít, tutajhidat megmaradt értékeink védelmében. Pallót, gátat robbant a nemzeti önfeladás megakadályozására. A pozsonyi hadbíróság 1849-ben – végső soron – életre ítélte. Börtönévei után még három – viszonylag – szabad évtizedet kapott teremtőjétől. Ő ezt a kettős ajándékot az 1848–49-ben már kipróbált módszerekkel akarta meghálálni. Utászként. Szünet nélküli szellemi honvédelemben.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
