Tíz évvel ezelőtt, 2000-ben határozta el az Országgyűlés, hogy minden év február 25-ét a kommunizmus áldozataira való emlékezésnek szenteli. Megdöbbentő dokumentumok láttak napvilágot a rendszerváltás óta azokról a vallatási módszerekről, amelyekkel – szovjet mintára – kínozták a foglyokat. Írásunk egy eleddig soha nem publikált napló alapján idézi fel a sötétség éveit. Amikor a koreai háború idején a nyugati és a jugoszláv együttműködés nyilvánvalóvá vált, a déli szomszédunkban élő, magyar születésű Rumi András is elhatározta, hogy kiveszi részét az ellenállási munkában, és ily módon segíti a szocialista tömb népeit szabadságuk visszanyerésében. Számos jól sikerült határátlépést hajtott végre 1950 elején hírszerzőként és az ellenállási csoportok szervezőjeként. Nem sokkal később azonban árulás áldozata lett, és 1951 novemberében a budapesti bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Éveket töltött az ÁVH börtöneiben. Amikor aztán Hruscsov felvette a kapcsolatot Jugoszláviával, Rumi András – jugoszláv állampolgárként – amnesztiát kapott, és 1956. január 6-án szabadlábra helyezték. A forradalom elfojtása után Angliába emigrált.
A vallatási időszakról naplójegyzeteket készített, amelynek a Kísérleti agymosás címet adta. A letartóztatása (1951. július 31.) után először Kecskemétre került, ahol egy ÁVH-s hadnagy vette „kezelésbe”. A bemutatkozást „ruházás-parolázásnak” hívták, melynek során a gumibotnak jutott a főszerep. Rumi Andrásnak hét fogát törték ki, eltörték az orrát, több bordáját és agyrázkódást szenvedett. Az orrtörés következménye az lett, hogy egész életére megszűnt a szaglási képessége, és soha többé nem érzékelhette a virágok illatát, az ételek aromáját… Az ÁVH-s hadnagy büszkén mutogatta a gumibotba vésett betűket („Made in USA”), és hozzátette, hogy „az imperialisták ajándéka”. A hadnagy közölte vele, hogy ha nem vall őszintén, felviszik Budapestre, ahol kap majd egy injekciót, „a szovjet Micsurin csodafegyverét”, és akkor elmond mindent.
Budapesten, a Fő utcában fényképeket készítettek róla, de minden utasítással jól belé is rúgtak. Belenyomták a fejét egy vödör vízbe, majd megfésülték. Fotó szemből és fotó oldalról. A 474–D–663-as sorszámot kapta. Ujjlenyomat, vetkőzés. Feljegyezték a testén látható összes ismertető jegyet. A fodrász a hajánál fogva ragadta meg, és simára borotválta a fejét. „Kanbarátnak” becézték. Kezdte megszokni – saját szavaival élve – a népi demokratikus tájszólást: „a kurva anyádat!” Bekötött szemmel hurcolták végig a folyosókon. Egy „gyógynővér” (orvos alezredes) – ez is az ő jellemzése – leültette, lemérte a feje nagyságát, és kipontozta különböző színű festékekkel. Az alezredes mellett még hat fehér ruhás személy sürgölődött, „bizonyosan az alezredes elvtárs tanítványai az agymosási munkában” – vélte.
Megkapta az injekciót, és utána nem emlékezett semmire. Feltehetőleg átaludt több napot. Amikor némileg magához tért, ágyban találta magát, magas függöny volt körülötte. Az volt az érzése, mintha telefonált volna valakinek. Magyarul, németül, oroszul és szerbhorvát nyelven beszélt az illetővel. Etették. A „ketrec”, azaz a párnázott cella háromszor három méteres volt, ahol naponta 16 órákat töltött. A talapzat közepén egy kisebb lyuk szolgált a vizelet elvezetésére. A bejárati ajtó kifelé nyílott, nagysága 150x70 centi lehetett. A fal vastagsága 35-40 centiméter. Kétoldalt egy kisebb nyílás látszott, amelyen keresztül egy körülbelül 2,5 méter hosszú rudat mozgattak. A rúd végére gumit vagy bőrrel bevont gömbszerű anyagot erősítettek, s amíg a páciens néhány percig szunyókált, a rúddal bokszolták és ébresztgették.
Mielőtt Rumi Andrást a „ketrecbe” tették, újfent injekciót kapott, amely magas lázat okozott. „Amire vissza tudok emlékezni: először a ketrec falát éreztem melegnek, majd borzalmas hőség öntötte el a testem. Fulladoztam. A torkomban éreztem a szívemet. Vizet, vizet, vizet kértem, és ittam a saját vizeletemet. Az izzadtság verejtékcseppjeit szopogattam le az ujjaimról.” Képtelen volt érzékelni, hogy a magas láz meddig tartott. Szinte fülsiketítő szélzúgás hallatszott a hangszóróból, női sikoly, majd hirtelen robbanás. Idegőrlő volt a vasfűrész hangja. Amikor ezt hallotta, ordított. A megfigyelő nyíláson (a cirklin) keresztül minden mozdulatát tudták követni. A hangszórón az akasztás pillanatait játszották be:
„Bogár hóhér a nyakadra teszi a kötelet. Ott állsz a zsámolyon, odakötve az akasztófához. Lábod alól kihúzzák a zsámolyt, lógsz a levegőben néhány másodpercig, aztán a hóhér lassan, szépen lassan, nagyon lassan, óvatosan megtekeri a nyakcsigolyádat, jobbra és balra fordítja a nyakad, nyaktekerészet, és véged: kifingatnak! Ide akarsz kerülni? Jól gondold meg, hogyan mentheted meg az életedet. Nincs értelme tagadni. Mi mindent tudunk… Ez az utolsó figyelmeztetés.”
Átkerült az Andrássy (akkor Sztálin) út 60.-ba, és egy ÁVH-s tizedes – ijesztgetésül – az „állatkertbe” kalauzolta. A ketrecekben egerek és patkányok futkostak, 120-150 centiméteres kígyók tekerődztek, s a nagy befőttes üvegekben piócák ébredeztek. Később a „fürdőbe” került, ahol megkérdezték: „Honnan jöttél, édes bogaram?” Azt hazudta szerb nyelven, hogy nem ért magyarul. Betették egy hengerbe – rácsatolták a kezét és a lábát –, amely egyre gyorsabban kezdett el forogni. Szédülten húzták ki belőle. A „poroló” egy ferde, háromszögletű tákolmány volt, kisebb-nagyobb lyukakkal. Rumi Andrást rákötötték, és a hátára vizes pokrócot tettek. Többek jajkiáltásait az ütlegelés, azaz a korbács vagy a csikós ostor váltotta ki. Ő már hozzászokott. „Olyan volt, mint egy zuhanás, hosszan tartó sötétség. Utóhatása nem múlott el sosem.”
Amikor némileg már kiheverte a „ruházást”, megkérdezték: „nem unja-e a banánt”. Nem volt még eléggé megpuhítva? „Nem érteni magyarul – hangzott a felelete. – Én Tito katonája vagyok.”
Hozták a kígyót, amely a nyaka köré tekeredett, de nem volt halálfélelme. Utána a patkány következett. Olyan közel vitték az arcához, ahogy csak lehetett. Piócákkal szívatták a vérét, amelyek olyan kövérek lettek, mint a kolbász. Vödör vízbe kellett lépnie, miközben áramot vezettek a testébe. Erős zsibbadást érzett, de a piócák lehullottak a testéről.
A keretlegények időnként kivégzési jelenetekkel szórakoztatták önmagukat. Kedvelt játékuk volt, hogy az elítélt füle mellett durrogtattak a pisztollyal. Volt, akinek paprikával kenték be a fenekét, amit nagy ordítozás követett. Egy hosszú pálca végére tűt illesztettek, és azzal ébresztgették a szerencsétleneket. „Ne aludjon, gondolkodjon, vagy itt fog megdögleni!” – kiabálták. „A legjobb érzés az volt, amikor gumicsővel mostak, mert akkor minden egy helyben volt: a tisztálkodás és a vécé.” Akik „megunták a banánt”, vagy nem bírták a kínzást, könyörögve beszéltek: aranyos, irgalmas, kegyelmes alhadnagy úr, hadnagy úr, főhadnagy úr, százados úr… Könyörgök alázatos szolgája, egyezzünk meg, kérem, tessék meghallgatni. „A kurva anyját, meglátja, mi fog történni magával, ha átráz” – replikázott az ávós. Akadt, aki nem bírta tovább a kínzást. S ha valaki azt kiáltotta: „A hazáért mindhalálig!”, vagy a Himnuszt kezdte énekelni, a Szózatot, a Boldogasszony Anyánkat, azt gumibottal némították el. Naponta jó néhányszor egyházi zene dallama szólt: „A keresztfához megyek…”
„Nagyon mélyen aludtam. Lehetséges, hogy kábítószerrel volt keverve az étel. Hangos templomi zene, orgona hangjára riadtam fel. Koporsóban voltam. A koporsó körül négy gyertya égett. A gyér világosságban halk hang szólalt meg: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, Ámen. Édes fiam, téged a katonai bíróság halálra ítélt, itt most gyónjad meg a bűneidet.« Rászóltam a népi demokratikus tájszólással: »A kurva anyádat, itt nincs gyónás.« Valaki villanyt gyújtott, egy ÁVH-s őrmester pedig rám parancsolt: »Kövessen.« Engedelmesen mentem utána. Néhány lépés után homokzsák elé állított, majd felsorakozott a kivégző osztag. Öten voltak. Az őrmester elővett a zsebéből egy papírt, és olvasni kezdett: a katonai törvényszék a távollétemben halálra ítélt. A vád: hűtlenség, hazaárulás… Golyó általi halál. Kezdtem unni a süket dumát, és odavágtam az őrmesternek: »Nem kérek halotti beszédet! « A kivégző osztaghoz is volt pár szavam: »Gyerünk, a kurva anyátokat! Lőjetek!« Azok meg csak nevettek. Az őrmester kapott a szón: »A sortűz előtt be kell kötnöm a szemedet, de úgy látszik, a pofádat is!« »Nem kell annyit gatyázni, gyerünk, lőjetek! Látni és hallani akarom, amikor a golyók fütyülnek.« Annyi szenvedés és kínzás után nem volt bennem félelem, és arra gondoltam, a halál csak megváltás lehet. Az őrmester vigyázz-t vezényelt, és a kivégzőosztag öt puskacsöve fordult felém. »Tűz!« – kiáltotta az őrmester. Öt fegyver csöve villant. Aztán a második sortűz, a harmadik, a negyedik és az ötödik. Úgy álltam ott, mint egy szobor, és nem hittem a szemeimnek. Előzőleg hallottam a puskák durranását, a csöveken a sortűz villámszerű fényeit, és mégis életben vagyok… ÁVH-s őr kísért az irodába, és adott egy pohár bort. Kértem még egy pohárral. »Még több is jut majd magának – mondta –, mert három liter bort kell meginnia.« Újabb trükk – gondoltam. »Maga is ihat belőle, mert nekem az túl sok lesz.« Pisztolyt fogott rám. »Ne ijesztgessen – jegyeztem meg –, most jöttem a puskacsövek elől.«”
Börtönima, 1949–50.: „Mindenható Urunk, ki sújtasz és felemelsz, embert és népeket, hallgasd meg könyörgésünket. Te, kivel a börtön sírfalain belül őrizetlenül és zavartalanul beszélhetünk, hajolj le hozzánk, szenvedőkhöz és enyhítsd gyötrelmeinket. (…) Adj kegyelmet, hogy erősek legyünk a bűnhődésre, ha bűnösnek találsz, és erősek az áldozatra, ha bűntelenek vagyunk. Szűnjék meg a gyűlölet és váljék valóra a Te igazságod igéje, a szeretet.”
Törökszentmiklós
Előzési manőver végződött tragédiával a 4-es főúton
