Majs szerb ortodox temploma

Baranya megye horvát határszélén, a Duna menti lapály és a löszdombok találkozásánál, Mohács és Villány között félúton fekszik Majs. Az ezerlakosú település sorsát tragikusan meghatározta a helye: 1526. augusztus utolsó napjaiban a közelében vert tábort Szulejmán szultán serege, és itt zajlott le a Magyarország további történetét végzetesen meghatározó ütközet. A török hadak útjában fekvő Majs nem kerülhette el a pusztulását.
A község régi századairól többet tudunk, mint a hódoltság koráról. Neve – az 1215. évi Váradi regestrumban is előforduló Moys személynév után – egy húsz évvel később keltezett oklevélben bukkan fel. Ebben az időben II. Endre király és Béla herceg különös figyelmet fordított a Szerémség és a déli országrészek védelmére. 1229 és 1231 között Mojs volt az ország nádora; az 1235-ben Bertalan pécsi püspöknek átadott – régebben talán Abonyként leírt – falu a nádor baranyai birtokaihoz tartozott. A tatárjárás utáni évtizedekben a német eredetű Héder nemzetségé lett Maysa és környéke. 1285 előtt Kőszegi Henrik fia, Miklós volt a földesura, aki 1275 és 1286 között háromszor viselte a nádori rangot. Miklós gróftól a (besenyő) Buzád nembeli Panyit fia Jakab kezére került a község, majd 1310–12-ben Henrik bán fiai és az atyafiak között cserélt gazdát. Majsot és tartozékait 1333-ban a király a Becseieknek adta át, ez esztendőben a falu papja száz báni dénár pápai tizedet fizetett, ami az egyik legnagyobb összegű dézsma volt a baranyai esperesség területén. Egy öt évvel később keltezett levélben már külön szerepel Kis- és Nagymajs, ez utóbbit a XIV. században már Egyházasmajsnak is nevezték.
A Becsei família tagjai – a Töttösi és Vesszős családok – szépen gyarapították, és 1467-ig megtartották környékbeli birtokaikat. A kihalásukat követő évben szálltak át előbb a Kisvárdai, majd a Garai családokra, a nagy hatalmú siklósi várúr, Garai nádor és utódai – köztük a Perényiek – a mohácsi katasztrófáig voltak Majs gazdái.
A török támadás előtti utolsó összeírás 52 jobbágyportát talált a két településrészben, ezek népe már 1526-ban elmenekült vagy elveszett. Másfél évszázad elmúltával mutatóba sem maradt magyar a hadi út mentén. 1696-ban Bécs udvari bizottságot jelölt ki a holt vidékek felélesztésére, 1699-től Savoyai Jenő herceg kapta meg birtokként Majsot, továbbá faladatául Tolna és Baranya újratelepítését. A béllyei uradalom 21 faluja közé sorolt településre szerb parasztokat költöztettek, majd 1722-től több hullámban német ajkú katolikus családok érkeztek. A szerbek többsége 1921-ben átköltözött a frissen megalakult Jugoszláviába; a svábokat az 1930-as évek végétől megosztotta a Volksbundhoz – német népszövetséghez –, illetve a Magyarországhoz való kötődésük. A háború alatt és után sokan közülük elhagyták a szülőföldjüket, az elűzöttek helyére felvidéki magyarok költöztek az 1947. évi csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében.
Az 1945-ig Habsburg főhercegi tulajdonban maradt uradalom délszláv lakosságának egy része – a horvát ajkú bunyevácság – szintén katolikus vallású volt és maradt, a kegyurak nemzetiségi és vallási türelmének tehát szép bizonyítéka Majs ortodox temploma. Az 1700-as évek kezdetén épült Szent Paraszkéva tiszteletére, a szerb jövevények számára. Alaprajza, kelet–nyugati tájolása a középkori templomok hagyományát követi, formája és belső téralakítása a barokk stílus és az ortodox vallásgyakorlás dacára konzervatív. Az 1721-ben már bizonyosan használatba vett, beboltozott és toronnyal ellátott épületet 1781-ben jelentősen megnagyobbították, félköríves szentélyét azonban megtartották. A műemlék különös értékei a belső falakra festett ikonok és az ikonosztáz szentképei. Az 1980-as években nagyon leromlott állapotú majsi templomot 1999–2000-ben renoválták, kisebb kutatások és utómunkálatok még jelenleg is történnek rajta.