Önleleplező „elit”

Érdekes élményben lehet része annak, aki beleolvas Ripp Zoltán könyvébe, amely a Napvilág Kiadó rendszerváltásról szóló „20 év után” sorozatának nyitó darabja. Az Eltékozolt esélyek? című kötet tartalmával minden elfogultsága ellenére egyet lehetne érteni. Ahogy a politikai elemző felsorolja húsz év tényeit, a baloldal erőfeszítéseit és a jobboldal vargabetűit, logikusan állnak össze a mozaikkockák. Érthető válik az utódpárti baloldal és az utolsó csatlós liberális vonulat minden mai nyomorúsága, elbokázott lehetősége, kudarca. Mondjuk: reális lehetne ez a politikai látlelet – ha valóban úgy történtek volna a dolgok, ahogy Ripp Zoltán interpretációjában. Más szóval minden stimmel ebben az elemzésben, csak egyvalami nem: és ez éppen a valóság. Ha gonoszak akarnánk lenni, úgy is fogalmazhatnánk: mivel a baloldali prekoncepció a jó baloldalról és a rossz jobboldalról sehogy sem akar máshogy összeállni, a fő ludast, a valós, de csúf tényanyagot kellett kicserélni regényes fikcióval, és többé nem kellett bajlódni a baloldal számára előnytelen kép retusálásával. Ha tényleg ilyen ármány és indulat munkált volna ama szélsőségesnek kikiáltott jobboldalban, akár ki is rakhatnák a korhatárkarikát a Napvilág ízléses kivitelű könyvecskéjére. Ezt hívják apológiának, elvtelen szerecsenmosdatásnak. Hátulütője, hogy lehetetlenné teszi a szembenézést a történelmi hibákkal, bűnökkel a jobb híján – ám fogalmilag tökéletesen alaptalanul – baloldalnak nevezett konglomerátum számára.
Ripp a „Vannak még hibák” kádári ízű jelmondat jegyében minden olyan momentumot kisöpör a színről, amely zavarná a képet. Az ő értelmezésében valóságos vesszőfutás a hazai posztkommunista oldal rendszerváltás utáni története. Attól válik a mű kritikai szelleművé, hogy a szerző szerint a gonosz jobboldal elleni küzdelemben felesleges engedményeket tesz néha az MSZP, továbbá beszáll a populisták által erőszakolt ígéretversenybe. Az összes baloldali közhely felsoroltatik hiánytalanul. Mintha harminc évvel ezelőtti ideológiai tankönyvet ütnénk föl, amely mindig valahogy a Horthy-korszaknál nyílik ki. Ha viszont a baloldalról van szó, akár a tudományosszocializmus-jegyzetet csapnánk föl. Vajon miként nem érzi valaki, mennyire igénytelen, ha cirka ötvenkilencezredszerre az agyonkoptatott „múltba révedő” kifejezést erőlteti a mai ellenzék jellemzésére? Az pedig bámulatos, hogy szinte teljesen sikerült kicenzúráznia a történelem lapjairól az őszödi beszédet. Csak egy-két rövid felmentő említést érdemel a világraszóló botrány. A 2006. őszi kormányzati tömegveretés még ennyit sem. Csak egy helyütt mint a Fidesz állítólagos hatalomátvételi kísérletéhez kapcsolódó „forradalomimitációt” említi.
Más a helyzet a 20 év után sorozat újabb kötetével. Laki László művével érdemes vitatkozni. Nem kell vele egyetérteni, ám azt a fajta gondolkodást villantja föl, amely mentén értelmes, egymás nagyképű simfelésétől mentes dialógus bontakozhatna ki. Igazából nem is vele polemizálunk, amikor leírjuk: unalmas, ha sematikusan egységes politikai osztályról, elitről esik szó a közbeszédben. Hol van itt egység? És miért lenne ez elit?
A szociológus pontosan leírja, milyen abszurd, hogy még a lehívható uniós forrásokhoz sem juthatnak hozzá a jogosultak, holott ezekkel az összegekkel tudnánk modernizálni az országot. Egyáltalán nem zárja ki, hogy a pénzek magánzsebekbe vándorolnak. Azt is felrója, hogy a hazai vállalkozások jelentős lépéshátrányban vannak versenytársaikkal szemben. A szerző megkérdőjelezi az ájult tisztelettel csodálni rendelt neoliberális dogmákat. Nemcsak az erkölcs, hanem a praktikum szemszögéből is. Joseph E. Stiglitzet idézi, aki szerint „az önszabályozó piac mítosza gyakorlatilag halott”. A Nobel-díjas közgazdász, a Világbank volt alelnöke azt is mondta: „A saját átalakulásaikban a mai ipari országok államai aktív szerepet játszottak, nemcsak saját iparuk védelmével, hanem az új technológiák előmozdításával is… A protekcionizmus és az állami beavatkozás ma is él és virul.” Szelényi Iván pedig úgy fogalmaz: „A neoliberalizmus válságba jutott Amerikában is, a neoliberálisoknál is neoliberálisabb posztkommunista kapitalizmus mintha kétszeres árat fizetne ezért a – ma úgy hihetjük – hibás gazdaság- és társadalompolitikáért.” Végeredményben a társadalompolitika hiányát kifogásolja Laki is. Kifejti: a fejlett országokban, Svédországtól, Svájctól Japánig és az USA-ig, nem a piacgazdaságnak van társadalma, hanem pont fordítva. Ezeken a boldogabb vidékeken tudják, hogy a piac csak eszköz a társadalmi feladatok megvalósítására, nem önmagáért való cél. A szerző nem tartja normális állapotnak, hogy a szegényebb néprétegek lecsúszását hovatovább az új élet természetes velejárójának tekinti a hatalom. Ezzel pedig annullálja a Horn-kormány által 1995-ben aláírt koppenhágai nyilatkozatot, amely a társadalmi egyenlőtlenségek, diszkrimináció elleni fellépésre kötelez. Laki szerint ezt az adósságot orvosolni kell – akár új intézményekkel. Mi lehet a kibontakozás útja? Elengedhetetlen az állam szerepének újragondolása s az új politikai stílus, amelynek jegyében a pártok tartják magukat a konszenzussal kialakított, csak a reálfolyamatok függvényében változó, hosszú távú nemzeti programhoz.
(Ripp Zoltán: Eltékozolt esélyek? – A rendszerváltás értelme és értelmezései. Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás”. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. Mindkét kötet ára 2600 forint)