Szakminiszter hentesbárddal

Az ország a gyógyszer mellett médiafogyasztó is, és csak néhányszor kellene megmutatni, hogy a napi 15-20 bekapkodott tabletta nem praliné, hanem súlyos mérgezője a szervezetnek. Ugyanez a helyzet a „gyógyszert a benzinkútnál” című bohózattal

Molnár Lajos tíz hónapig volt a Gyurcsány-kormány egészségügyi minisztere, ezalatt sikerült leküzdenie magát a legnépszerűtlenebb politikussá, nála jobban csak utódja örvendett közutálatnak. Szakmailag-emberileg egyaránt rossz híre volt. Könyvet írt (Miért lettem antipatikus?), amelyben a tíz hónap csatáit és háborúit hivatott megjeleníteni.
Az egészségügy mindig mostohagyereke volt a kormányzatoknak. Sokáig maradékelven működött, de az elmúlt húsz év sem volt elég, hogy a nagyra duzzasztott egészségügyi adminisztrációk kész kimutatással rendelkezzenek a befizetőkről, vagy legalább annyit lehessen tudni, hogy mire számíthat a biztosított az életen át levont járulékai tekintetében. Vannak, akiket ötvenöt éves korukig még nem látott orvos, nekik igazán nehéz azt mondani, hogy sokba tetszenek kerülni. Dr. Molnár aztán rendet vágott. Könyvében panaszkodik az általa megalkotott törvények elfogadásáról vagy elvetéséről. Az egészségügy még eldöcögött valahogy, igaz, hogy a hálapénz tartotta egyben a rendszert, amiről nem tudják, hogy évi 50 vagy 100 milliárd forint.
Minden hibája ellenére az egészségügy úgy- ahogy, de működött. Régen megérett a reformra, de nem flexvágóval vagy hentesbárddal. Ugyanis ebből a monstre átalakításból a betegek a káoszon kívül semmit sem érzékeltek, vagy csak annyit, hogy reggelire vajas pirítóst rendeltek lágy tojással, mert nekik jogaik vannak. A káosz, a fejetlenség, a várólisták, az egymásnak ellentmondó rendeletek, az orvosellenes hangulatkeltés kezdte eluralni a nyilvánosságot. Egy mandulaműtéthez 38 pontos műtőbiztonsági ellenőrző listát kell kitölteni, aminek egyik pontja, hogy a műtétet végző team tagjai mutatkozzanak be egymásnak név és szerep szerint. Állandó ugratások célpontja az évtizedek óta együtt dolgozó kollégáknak. Molnár Lajos stratégiája némileg hiányosnak tűnik. Első hiányérzetünk azzal függ össze, hogy a magyarok a nyugat-európai átlaghoz képes 6 évvel korábban halnak meg, különösen riasztó ez a negyvenes férfiaknál, és erre nincs válasz. A másik probléma a nemzet drámai fogyása, az elöregedés és a túlzott fizikai elhasználódás. Az MSZP célközönsége a nyugdíjas-társadalom hárommilliós tömege. Ez utóbbira az SZDSZ-miniszter válasza több kórház átalakítása ápolási otthonokká, durvábban elfekvőkké, miközben időskori szakvizsga nincs, a rehabilitáció pedig igencsak korlátozott, ki megy el minimálbérért gyógytornásznak?
Átéltük a kórházbezárások sokkját is. Hogy milyen megfontolásból zártak be vagy hagytak meg kórházakat, még ma sem világos. Molnár gúnyos felhanggal arról ír, hogy az emberek úgy véleményezik a kórházakat, ahogyan ott bántak velük. Mi más a mérték? Kérdeztem a Schöpf-Merei Ágost Anyavédelmi Központ volt igazgatóját a bezárás igazi okáról. Ma sem tudja. A kórház fővárosi tulajdonban volt, és Demszkyék azonnal lemondtak róla. Azóta is úgy van, ahogy rácsukták az ajtót. Molnár hányavetin „szülőotthon”-nak aposztrofálta. Nem egészen. A kórháznak volt egy speciális terhespatológiai osztálya, amelyen én is eltöltöttem hét hónapot, szigorú fekvésben. Reménytelen esetek adtak itt egymásnak találkozót, és kaptak reményt arra, hogy karjukon egészséges újszülöttjükkel menjenek haza. Úgy is lett. Nehéz elképzelni, hogy a nem ilyen profilú kórházakban szívesen fogadnák az állandó orvosi készenlétet kívánó terhes nőket. Ugye, költség és haszon! Ha lenne a Schöpf-Mereinek kápolnája, roskadozna a hálálkodó koszorúk és szalagok özönétől, amiért a sok reménytelennek látszó eset sikeres szüléssel végződött. Ugyanilyen értelmetlen a Mamma Klinika története. A mellműtétekhez különösen steril műtő szükségeltetik, nem ajánlatos általános műtétek után végezni a beavatkozásokat. A Mammát olyan pénzügyi feltételek elé állították, hogy felfüggesztette a működését.
A leghangosabb vita az OPNI bezárását kísérte. Molnár óriási tettnek minősítette, és a körülötte kialakult vitát a nyilvánosság „bolondjai” lármájának vélte. Egy tébolyda – érvelt – középkorú körülmények között teljesen alkalmatlan stb. Még el is hinnénk, ha előzőleg egy városszéli nagy parkban, komfortos pavilonokba költöztek volna a pszichiátriai betegek. Ez azonban fikció egy olyan országban, ahol a kutatások szerint a lakosság fele pszichiátriai segítségre szorulna. A betegeket szétszórták az elmeszociális otthonokba, és igenis sokakat engedtek ki úgy, hogy további sorsuk ismeretlen. Nem tudom, dr. Molnár látott-e belülről pszichiátriai osztályokat, maradékelven működő maradékokat. A pszichiátriai gondozás szakember- és időigényes, a gyógyszer sokszor csak rásegítő. A helyzet e tekintetben szinte reménytelen, és a szakma is testidegen maradt az orvoslásban mind a mai napig.
Hatalmas botrányok szegélyezték gyógyszerrendelések, felírások körülményeit. Dr. Molnár ismét bárdot fogott, magára haragítva beteget, orvost és patikust egyaránt. A gyógyszerügy sokkal mélyebb dolgokra világít rá, mint hogy drága vagy olcsó. Ez az ország gyógyszerfüggő. Mágikus tulajdonságokkal felruházott csodának tartják a tablettákat, kapszulákat, amikből minél többet ír fel az orvos, annál nagyobb presztízst tulajdonít neki a beteg. A kórházakban a hozzátartozók kikövetelik a mama maréknyi tablettáit. A csaló orvosokat ki lehetne szűrni, de egyszerűbb tiltani meg fenyegetőzni. A megelőzés sem tiltással kezdődik, hanem médiahadjárattal. Ezzel végig adós maradt a miniszter. Kár, mert az ország a gyógyszer mellett médiafogyasztó is, és csak néhányszor kellene megmutatni, hogy a napi 15–20 bekapkodott tabletta nem praliné, hanem súlyos mérgezője a szervezetnek. Ugyanez a helyzet a „gyógyszert a benzinkútnál” című bohózattal. Ha csendben bevezetik, nincs fárasztó műbalhé. Az emberek előbb utóbb észreveszik, hogy a DM-ben is árulnak lázcsillapítót. Molnár Lajos leginkább közgazdászok tanácsaira támaszkodott, olyanokéra, akik az elmúlt húsz év folyamán soha nem vették tudomásul az embert a számok mögött.
Kimúlt a vizitdíj, de a több-biztosítós rendszer is. Egy szó sem igaz abból, hogy a betegek 300 forintért kiváltották a hálapénzt. Ezt Molnár sem gondolhatja komolyan. Az viszont komoly, hogy volt cég, amelyik előbb 400 ezer, majd 4 millió forintért szállította volna az automatákat, és részt kért a bevételből. Valaki ezekkel a „vasmacikkal” nagyon jól járt. A több-biztosítós modell meg azért hiteltelen, mert Magyarországon még a piacon sem működik a piacgazdaság. Ki hiszi el, hogy a biztosítók egymást letiporva versenyeznek Kovács néni epekövéért? Minden fogadkozás dacára előbb-utóbb kirendezték volna a képből a nyugdíjasokat. Pedig a megoldás póriasan egyszerű. Legyen egy alapbiztosítás, ami mindenkinek jár, és aki extrát akar, fizessen. A kórházak többségében még VIP-szoba sincs, mintha a bevétel nem is érdekelné őket. Kár. A legnagyobb ellenséget Molnár az orvosi hálapénzben látja. Igaz, de erre sem megoldás az orvosok elleni hangulat szítása, sem a röhejes közalkalmazotti fizetésük. A közgazdászoknak azzal kellene kezdeniük, hogy megoldást találnak az egészségügy tisztességes bérezésére.
Az emberek nem akarnak többet fizetni, de mégis zsebbe nyúlnak, ha az egészségük forog kockán. Molnár Lajos magyarázza meg valakinek, hogy a nagyműtétjét egy 160 ezer bruttót kereső sebész fogja végezni, de nem kell fizetnie, mert az illető hivatástudatból forgatja a szikét. Nem hisznek neki, én sem hinnék.