Tintapaca

Hány és hány megszüntetett közintézményről tudunk, amelynek alapítása és léte összefonódott történelmünkkel, s az elmúlt húsz évben mégis fölöslegesnek ítélték! Az elintézendő „tételek” sorába tartozik a 140 éves múltra visszatekintő gyógyító- és kutatóintézmény, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, közismert nevén a „Lipót” felszámolása is. A művelet s annak módja 849 beteget és 1172 ott dolgozót érintett – számos esetben drámaian.

Az intézmény sorsa 2007. április 1-jén pecsételődött meg. Elsődlegesen a szocialista–szabad demokrata kormány két egészségügyi miniszteréhez, Molnár Lajoshoz és Horváth Ágneshez köthető az akció. A másik szál a Közép-magyarországi Regionális Egészségügyi Tanácshoz vezet. Tagjai: Havas Szófia elnök, Demszky Gábor, Szűcs Lajos, Petrétei József, Kóka János, Szekeres Imre, Horváth Ágnes.
A közelmúltban számoltunk be (György Zsombor: Tébolyda, 2010. január 16.) a Parlamentünk utáni második legnagyobb középületünk állapotáról. Nem szólva a mögötte húzódó, 47 hektáros ősparkról s egyéb hozzá tartozó létesítményekről. Mindezt a felszámolás körüli időkben 30 milliárd forintra értékelték. A szanálás kíméletlen jellege arra utal, hogy az egészségügyi reform címén történt, jogutód nélküli megszüntetés szerencsésen futhatott össze bizonyos üzleti körök befektetési törekvéseivel. Az állami vagyonkezelő ma is titokban tartja a jelenlegi forgalmi értéket. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) olyan speciális tevékenységű osztályok voltak, amelyek hazánkban e színvonalon elvétve működtek. A teljesség igénye nélkül említjük meg a pszichiátriai kedélybetegségekkel, memóriazavarokkal, személyiségpatológiával, addiktológiával, epilepsziával foglalkozó osztályokat és laboratóriumokat. Az intézmény utolsó főigazgatója, Nagy Zoltán az 1990-es évek közepétől itt építette ki az Agyérbetegségek Országos Központját. Ez a kór nálunk mintegy ötvenezer emberre sújt le, és 18 ezer esetben végződik halállal évente. Minden együtt volt a gyors ellátáshoz és a későbbi rehabilitáláshoz. A depreszszió, a pánikbetegségek, a gyerekkori pszichiátriai zavarok kezelését szintén külön részlegek szolgálták. Itt kapott helyet a nagy-budai vidéket lefedő drogambulancia is. Számos területen folytak kutatások, melyek anyagi alapjait, technikai hátterét egymilliárd forint értékben nemzetközi pályázatokkal teremtették meg az orvoscsoportok.
A visszaszámlálás tehát 2007. április 1-jén kezdődött. Az egészségügyi tárca utasítására a Lipóton belül az összes vezető orvosnak hallgatnia kell arról, mi történik a falak között.
– Megalázottnak éreztük magunkat, szinte sokkos állapotban voltunk e hónapokban – számoltak be később néhányan lelkiállapotukról.
Az intézmény területére idegen nem tehette be a lábát. A betegek az épület körül kóboroltak, orvosaikat, gondozóikat keresték.
Konkrét szakmai érvek nem hangzottak el a döntéssel kapcsolatban. A Molnár Lajost követő egészségügyi miniszter, Horváth Ágnes megtiltotta államtitkárának, hogy a neves orvosokból, pszichiáterekből álló küldöttséggel szóba álljon. Ő maga egyetlenegyszer sem látogatott el az OPNI-ba. A sajtó képviselői csak a minisztériumon keresztül tájékozódhattak. Két nappal az egészségügyi miniszter döntése után az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, Lenkovics Barnabás nyilvánosságra hozta az OPNI megszüntetésével kapcsolatos állásfoglalását. Eszerint a felszámolás módja megsértette a testi és lelki egészséghez való alkotmányos alapjogot. Aggasztónak találták a gondozást, rendszeres kontrollt igénylő emberek jövőjét. Figyelmeztettek arra, hogy akik mögött nincs stabil egzisztenciális és családi háttér, az utcákon kóborló hajléktalanok számát növelik majd. A végig nem gondolt „áttelepítés” miatt kritikussá vált az önellátásukra képtelen idős emberek elme-szociális otthonokban való elhelyezése. (2007. december végén közülük még hetvenen tartózkodtak a kiürített épületben.) Az OPNI stroke-központjában 120 beteget láttak el. Ám a fogadásukra kijelölt Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben ekkoriban csak harminc helyet tudtak felszabadítani fogadásukra. Nincs olyan indok, amely magyarázná a vállalhatatlan ellátási körülményeket – szögezték le az állásfoglalásban.
Horváth Ágnes azt hangoztatta, nem kell a betegért aggódni, hiszen a befogadó intézményekben még javult is az ellátásuk. Súlyos szakmai hiba lenne, ha valaki az eredeti állapot visszaállítására törekedne – óvott az ábrándoktól.
Lenkovics az Országgyűlés illetékes bizottságait soron kívüli vizsgálatra kérte fel. Az egészségügyi, valamint az emberi jogi bizottság 2007. május 22-én a „tetthelyen” tartotta ülését. Az MSZP részéről kissé foghíjas volt a létszám, és a miniszter asszony sem volt jelen. A megszüntetéssel kapcsolatban most sem hoztak fel szakmai érveket. Elhangzott viszont egy kérdés, amely a szcientológiai egyház befolyására vonatkozik. Titkosszolgálati előírások miatt nem mondhatnak erről nyilvánosan semmit – így a válasz.
A kiürítés és a leltározás közepette a betegek és a hozzátartozók kérdésére, hogy mi lesz ezután, a személyzet nem tudott mit mondani. Így történt ez a nyolcvanas éveiben járó Nagy Árpáddal is, akinek a testvérét ott gondozták:
– Több intézményt megjárt előzőleg, mire sikerült megtalálni a hatásos terápiát. Lehetett vele beszélgetni, tudott nevetni, ritkultak a rohamai. Amikor közölték, sürgősen keressek helyet neki, azt hittem, tréfálnak. Nem hittem el, hogy létezik olyan kormány, amelyik ilyen aljasságra képes – fakad ki ma is. Nem kívánja senkinek azt a kálváriát, amelyen végigment. Vidéki és pesti intézményekben kilincselt. Testvére most „fizetős” részlegben van. Ha nem lett volna ereje harcolni érte, és ha nincs miből fizetni az ellátását, ő is az utcára került volna, mint mások – mondja Nagy Árpád, szemét elfedve tenyerével. Azokra utal, akik az OPNI-ból kikerülve a budai erdőkben élő hajléktalanok közé vegyültek, majd a fővárosi befogadószállók életét nehezítették kiszámíthatatlan, agresszív viselkedésükkel.
Több évtizede annak, hogy Szilágyi Júlia pszichiáter elkötelezte magát e különösen kiszolgáltatott emberek érdekvédelmének. A felidézett időszakban praxisának gyakorlása mellett az állampolgári jogok országgyűlési biztosi hivatalának szakértője volt. Elmondta többek között, ahogyan a mentősök kórházról kórházra jártak a betegekkel, de nem volt számukra hely. Megtörtént, hogy mire egyheti hányódás után célba jutottak, az illető kevéssel rá meghalt.

Ön- és közveszély

A Magyar Pszichiátriai Társaság 2008 januárjában hat erőszakos cselekményről, előzmények nélküli fizikai támadásokról, családirtásról, öngyilkosságról számolt be. A tettesek, illetve a tettük után öngyilkosságot is elkövetők előzőleg kórházi, pszichiátriai gondozás alatt álltak. A társaság szerint a lakosságnak legalább öt-hat száz ilyen ön- és közveszélyes emberrel kell számolnia. Rávilágítanak arra, hogy miközben az aktuális egészségpolitika e betegcsoport családi és társadalmi környezetbe való befogadását szorgalmazza, a háttér hiányzik, a meglévő gondozóhálózat pedig igen rossz helyzetben van.
Az egészségügyi tárca a főépület kedvezőtlen műszaki állapotával indokolta döntését. Az OPNI-nak a felszámolás idején nem voltak tartozásai. A hatalmas épületben a korszerű részlegek éppúgy megtalálhatóak voltak, mint azok, amelyekkel, úgymond, nem szoktak dicsekedni. A gépészeti berendezés valóban kritikus állapotban volt, kicserélését négymilliárd forintra becsülték. Ugyanakkor, a Szilágyi Júliától származó információ szerint, az Egészségügyi Minisztérium 7,5 milliárdot szánt azoknak az intézményeknek, amelyeket az OPNI feladatainak „pótlására” kijelöltek. Némelyik erre kiszemelt épület használhatatlan volt, az orvosok nem vállalták, hogy oda betegeket költöztessenek.
Az intézmény vezetői több alternatívát ajánlottak fel, hogy az egymásra épülő, egymást kiegészítő orvosi műhelyek és a betegek együtt maradhassanak. Például arra gondoltak, hogy a hatalmas terület egy részén fel lehetne építeni egy kisebb, energetikailag és más tekintetben olcsóbban fenntartható intézetet. Ha már úgyis az volt a mögöttes cél, a telek nagyobb részét és a főépületet az állam eladhatta volna. Ha már menniük kell, legalább arra legyenek tekintettel, hogy az új helyeken folytatódhassanak a tudományos programok, és a szakmai csoportok együtt maradhassanak – kérték. Erre ígéretet is kaptak. Az ellenkezője történt.
A portástól a telefonkezelőig, a villanyszerelőtől az ápolóig, az orvosig 1172 személy „tűnt” el. Az alapítástól kezdve neves orvosprofesszorok, kórházigazgatók, nemzetközi hírű tudósok, akadémikusok dolgoztak itt. Az orvosok közül van, akit kényszernyugdíjaztak, van, aki állást keres, van, aki vidéken talált munkát. Mások útja Ausztriába, Kanadába, Ciprusra vagy valamelyik skandináv országba vezetett. Mindenki mögött temérdek tapasztalat, tanulás, kiváló nyelvtudás és nagyon sok humánum áll – írja Kárpáti Miklós a Volt egyszer egy Lipótmező című, orvostörténeti szempontból rendkívül fontos könyvében, amelyet 2009-ben adott közre. Ő csaknem négy évtizedig dolgozott az intézményben neuroradiológus főorvosként. A kiszolgáltatottságot, amelyet fiatalabb kollégái a közelmúltban végigéltek, képtelen lett volna megírni – jegyzi meg.
Tudunk arról, hogy számosan még a személyes tárgyaikat, könyveiket sem vihették magukkal, és nem férhettek hozzá a számítógépükben tárolt, további tevékenységükhöz szükséges alapvető adatokhoz. A kórlapokat az arra kijelölt személyek bedobozolták ugyan, de e dobozok nem követték a más intézményekbe áthelyezett betegeket a felszámoláskor.
Soha nem volt még példa ilyen mértékű kórházbezárásra s az abból adódó feladatokra – lehet hallani ekkoriban a lebonyolításban érdekeltek részéről. A megszüntetendő intézmények jogutódjának még Molnár Lajos miniszter jelölte ki az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézetet (EKI). Az EKI rendelkezett minden ingó és ingatlan vagyon felett, lett az adatkezelő, raktározza a megőrzendő tételeket, s értékesített, amit lehetett. (Az OPNI mellett ebben az időben még három intézményt – köztük a svábhegyi gyermekkórházat – szüntettek meg. Itt súlyos légzőszervi betegségben szenvedő gyermekeknek adtak esélyt az élethez. E kórházban sem volt adósság, s ennek az épületnek is bizonytalan a sorsa.)
A Világgazdaság című lapban olvasható 2007 késő őszén, hogy a felszámolások várhatóan milliárdokba kerülnek majd. Egy ügyvédi iroda és egy pénzügyi tanácsadó cég segíti az ügyek intézését. Végkielégítéseket kell fizetni, a folyamatban lévő szerződések anyagi vonzatait és az adósságokat rendezni. Tízmilliókat emészt majd fel a kiürített objektumok őrzése – nyilatkozza az EKI főigazgatója, Kárpáti Zsuzsanna. A leltározás költségei szintúgy. De bevételre is számítanak az értékesebb eszközök árveréséből. Ám nem minden nagy értékű gépet vihetnek börzére, hiszen azokat a kórházak szerződéses alapon működtették vagy lízingelték. Ide sorolható az igen drága MRI- (mágneses rezonanciavizsgáló) készülék is.

Az utolsó mise

Az OPNI orvostörténeti szerepénél és az ott folyó kutatási tevékenységeknél fogva is „kényes” terület. Csupán a megőrzendő betegdokumentáció mintegy 12 ezer folyómétert tett ki. Külön gyűjteményként őrizték a történelmileg és politikailag fontos személyhez fűződő orvosi iratokat.
A neuropatológiai osztályhoz, illetve kutatási részleghez tartozott mintegy ezer agyi preparátum, illetve metszet a hozzájuk tartozó kórképekkel. Egy részüket megsemmisítették. Az említett kutatási műhelyben – többek között – jelentős eredményeket értek el a Creutzfeldt–Jacob-betegség (szivacsos agyvelőgyulladás) hazai vizsgálatában. Hiába telt el két és fél esztendő a felszámolás óta, a jeles orvos kutatók, köztük Majtényi Katalin, a mai napig nem tudják megérteni az egykori kollektíva szellemi befektetéseinek semmibevételét. Ez derül ki a 2010-ben vele folytatott beszélgetésünkből.
Az 1990-es években nem én voltam az egyedüli újságíró, akit meginvitáltak, hogy ismerkedjünk meg azokkal a tevékenységekkel, amelyekkel a gondozottak, rossz lelkiállapotba került emberek önértékelését, életkedvét igyekeztek javítani. A „nyitott kapu” programot a szcientológusok által különösen támadott Veér András igazgató indította el. Az érdeklődők, hozzátartozók így pillanthattak be többek között az ott folyó művészeti terápiába. Jártam a képzőművészeti foglalkozásokon, ahol agyagoztak, festettek, kollázsokat ragasztottak. Működött színházi csoport, irodalmi kör, gyógytorna, és adódtak más sportolási lehetőségek. Ismert zenészek és énekesek rendszeresen adtak jótékonysági koncerteket. Egy alkalommal én is ott ültem a közönség soraiban. Kicsit furcsának tűnt ez a „pizsamás-köntösös” miliő, de fontosabb volt a meghatott, mosolygó arcok látványa. Később úgy esett, hogy beteget látogattam. Nézelődtem, figyeltem. Hallottam jót és panaszt is a bánásmódról. Ahogy az minden kórházban előfordul.
Nem mindennapos az sem, ahogyan az 1870-ben felszentelt, majd a történelem során többször tönkretett kápolnájuk restaurálására a személyzet és az ügyet pártoló polgárok összefogtak. A két világháborút s az ötvenes éveket átvészelt Róth Miksa-üvegablakokat, az oltárt, a többször átfestett szecessziós freskókat fotósok, restaurátorok, iparművészek igyekeztek az eredeti állapothoz közelíteni. Alapítvány támogatta ezt a munkát is, amelyet nem sikerült befejezni. Az utolsó szentmisét 2007. november 25-én tartották.
Könyvtárukban 9120 kötetet, 5660 folyóiratot, 2372 különnyomatot őriztek. Egyik ritkaságuk Báthory Erzsébet latin nyelvű peranyagának jegyzőkönyve. Számos elmekórtani szakkönyvük volt az 1800-as évekből. Múzeumuk különleges, faragott bútorokkal volt berendezve, a falakon többek között Gulácsy Lajos, Pál István, Nemes Lampérth József betegségük alatt készült festményeit lehetett látni. Számos történelmi értékű kórelőzményt, illetve kórleírást tartalmazó dokumentumot gondoztak. A felszámolás alatt az EKI illetékese azt ígérte, az utóbbi tétel a Magyar Országos Levéltárba kerül majd.
Így náluk érdeklődtem először 2010 telén, de a szóban forgó anyag nem került hozzájuk. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatójának, Varga Benedeknek viszont ismerős volt a téma. Az említett festmények és a hozzájuk tartozó orvosi dokumentáció nemcsak a törvény szerint, de kutathatósági szempontból is náluk lett volna a legjobb helyen. Nem sikerült megszerezniük. Még 2008-ban is tettek egy kísérletet, hogy átnézhessék a különleges gondossággal tárolandó anyagokat. Ám a két szakembert be sem engedték az EKI épületébe – meséli a főigazgató.
Hosszas telefonálás után megtudom, hogy a képzőművészeti anyag egy része a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetéhez került. Van, amit raktároznak, de a Teréz körúton, egy lakásból átalakított helyi