Wittner Mária: Csak én érzem azt, hogy valami nincs rendjén?

Wittner Mária elkeserítőnek tartja a parlament kormánytöbbségének döntését, amellyel áldozat és áldozat között tett különbséget. Az MSZP és az SZDSZ ugyanis csak a holokauszttagadás büntethetőségét foglalta törvénybe, a kommunizmus bűneinek megítélése kapcsán viszont nem mutatott semmilyen szigort. Az ’56-os forradalom halálraítéltje, jelenlegi fideszes képviselő szerint ez nem csoda: mint mondta, húsz évvel a fasizmus bukása után az egykori elnyomók nem oktathattak ki senkit demokráciából, a kommunisták jogutódai viszont ma is ezt teszik.

– Mit gondol, a kormányoldal miért nem szavazta meg a parlamentben, hogy a kommunizmus bűneinek tagadása is elítélhető legyen?
– Emlékezzünk csak arra, amikor Havas Szófia MSZP-s képviselő arról beszélt, hogy szerinte az ’56-os pesti srácok nem forradalmárok voltak, hanem ugyanúgy géppisztollyal vadásztak a zsidókra, mint 1944-ben. A kormányoldal azért nem szavazta meg, hogy büntethető legyen a kommunizmus bűneinek tagadása is, mert a képviselőik egy része maga is érintetté válhatna. Nem is az a legkiábrándítóbb, hogy Havas Szófia azt mondta, amit mondott, hanem az, hogy a parlamentben az egész MSZP-frakció lapított, egy sem volt közöttük, aki elhatárolódott volna tőle. Ez elég magyarázat.
– A jogszabályban az áll: bűncselekményt követ el, aki a holokauszt megtörténtét tagadja vagy jelentőségét kisebbíti. Szimbolikus az elfogadás időpontja: lényegében ezzel a törvénymódosítással ért véget a parlamenti ciklus.
– És már benne vagyunk a kampány sűrűjében, ezt se felejtsük el. A szocialisták és a szabad demokraták ezért fogadták el éppen most a javaslatot. Ez teljesen beleillik a gondolkodásmódjukba. Már nem maradt nekik más, mint a fasizmussal való fenyegetőzés. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy áldozat és áldozat között különbséget tesznek aszerint, hogy a politikai érdekeiknek mi felel meg inkább. Azzal, hogy a kommunizmus bűneinek büntethetőségét nem szavazták meg, rátettek még egy lapáttal: nemcsak egyszerűen a diktatúrák mindennapjait elszenvedők között, hanem az elnyomó rendszerek halálos áldozatai között is különbséget tesznek.
– Kétségtelen, hogy a szélsőjobboldal elleni harc ismét slágertéma lett. De nem hiszem, hogy csak ennyiről szólna a törvény szövege.
– A baloldal folyamatosan békétlenség szításával vádolja a politikai ellenfeleit. Ez a lételeme. A módszer pedig az, hogy az a kedves, szalonképes, békére törekvő haladó honpolgár, aki hallgat a baloldal bűneiről, és csak a szélsőjobb vétkeit hajtogatja. Aki ki meri mondani az igazság másik oldalát is, mondjuk az áruló Kádár nevével fémjelzett rendszert annak nevezi, ami volt, vérben, halálban fogant diktatúrának, és netán még arra is veszi a bátorságot, hogy rámutat emberekre, akik akkor lelkes elvtársak voltak, ma pedig kioktatnak bennünket demokráciából, azt ma megbélyegzik, és azt mondják, békétlenséget szít.
– Ami volt, elmúlt, bocsássunk meg egymásnak, aztán uccu, húzzuk egy irányba a szekeret – ezt halljuk húsz éve.
– Tudni kell bocsánatot kérni. Hívő katolikus vagyok, rám senki ne mondja, hogy nem tudok megbocsátani. De a megbocsátáshoz minimum ketten kellenek. Feloldozást csak azok után kapok a gyóntatószékben, hogy először megvallom a bűneimet, aztán pedig fogadalmat teszek, hogy nem követem el őket többé. Akik megbocsátást kérnek rajtam számon, azok úgy gondolják, könyörögnöm kellene a hóhéromnak, „tessék szíves lenni megengedni, hogy megbocsássak”?
– Az lehet a baj, hogy nem retteg eléggé a szélsőjobboldaltól. Akkor nem azt kifogásolná, hogy mi maradt ki a jogszabályból, hanem annak örülne, ami benne van.
– Lehet ezen ironizálni, persze. Ugyanakkor engem még senki nem kapott azon, hogy ne tartanám elfogadhatatlannak egy másik diktatúra bűnét is. De azt azért vegyük észre: a fasizmus bukása után húsz évvel nem volt már fasiszta jogutód párt, amely beleszólhatott volna ország életébe. A kommunisták utódszervezete viszont ma még kormányról mondhatja meg, hogy ki és mi a jó, illetve a rossz. Csak én érzem azt, hogy valami nincs rendjén? Publicisztika a 6., vezércikk a 7. oldalon