Sokak szerint 1956-nak nincs üzenete a mai ember számára; tanulságai nem járulnak hozzá ahhoz, amit közönségesen tapasztalatnak szokás nevezni. Ez azonban nem igaz. 1956-ban, módosult, sőt átlényegített formában robbant a felszínre a magyar nemzeti öntudat. A harag kitörése a szovjet rendszer ellen fordulat volt, amely után az 1960-as években az egész világon kibontakozott a gondolkodásmód lassú átalakulása. Így látta ezt Hannah Arendt is, aki emberjogi forradalomnak nevezte a miénket, más forradalmaktól ekként megkülönböztetve. A világ szemében 1956 visszaadta a vesztes és csatlós Magyarország becsületét. De más is történt. A magyar forradalom, a lázadás a nagy rendszer, a szovjet ellen később előfutárként szolgáltatott erkölcsi igazságot, adott esetben hivatkozási alapot kisebb nemzeti közösségeknek a korzikaitól a skótig, a katalántól az erdélyi magyarokéig. Ne felejtsük, a nemzeti öntudat éppen az 1956-ot követő évtizedekben kapott világszerte új jelentőséget. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszer is a „nemzeti kérdést” tartotta a legveszélyesebb problémának és előszeretettel összemosta a nacionalizmussal.
1956 másik aktualitására éppen ezekben a napokban lehet felfigyelni. Akkor is, most is meghatározó volt az úgynevezett baloldaliság megfellebbezhetetlen veresége. Napjainkban a politikai színtéren, a közélet különböző küzdőterein ez azt jelenti, hogy a nemzeti öntudatból kiesett, mert hitelét veszítette mindaz, amit az önálló erőként, irányzatként megjelenő baloldaliság jelent. Egykor a kommunizmussal is az történt, hogy elfogytak mögötte azok, akik még hittek benne.
A nemzeti öntudat kifejezés arra az érzésre utal, amelyet bármelyikünk megtapasztal, amikor átéli, hogy tagja a magyar nemzetnek. A nemzet tagjaiként egymásra ismerő személyeknek világos tudata van a közösség mivoltáról, lényegéről, szerepéről, értékéről. „Magyar vagyok, mert nemzeti lobogót tartok a kezemben, magyarul dalolok, álmodom és magyar ételt eszem” – mondta valaki nemrég ezzel kapcsolatban. Kevés! A fontos külsőségek a felszínt jelentik, a mélyben mellettük elsősorban büszkeségről, becsületről, múltról, hitről, erényről, közjóról van szó. Mindenekelőtt pedig a demokráciáról, amely azt is megengedi, hogy eltérők legyenek, sőt vitában álljanak a meggyőződések a nemzeti öntudat bizonyos tartalmairól.
Csakhogy mai valóságunkban, mindenki érzi, a magyar nemzeti öntudatnak olyan formái, állapotai élnek egymás mellett, amelyek felszínesek és jó néhány esetben kezdetlegesek is. A kérdés iránti gyakori közönyben megtestesülő hiánya is nyilvánvaló. Ma is, mint mindig, a magyar nemzeti öntudat a politikai közösség állapotát tükrözi. Eszményi körülményekről tehát bajos lenne beszélni, de erősebb vagy gyengébb nemzeti öntudatról annál inkább. Ezért indokolt, hogy mérlegeljük a mostani politikai fordulat tanulságait a nemzeti öntudat jelene és jövője szempontjából.
Micsoda hörgés volt itthon és külföldön, amikor annak idején Antall József híres beszédében kijelentette, hogy „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni”. A két részre hasadt politikai közéletben a nemzeti öntudat ellenfél lett, lázálmos víziókban a vérzivataros és irredenta fasizmus szinonimája. Maga a mondat pedig átkok és szidalmak céltáblája. Horn Gyula például, amint elfoglalta hivatalát, a „merjünk kicsik lenni” jegyében gyorsan ki is jelentette, hogy ő csak tízmillió magyar miniszterelnöke.
Az ezredforduló után mégis megváltozott a helyzet. Csendben, de érzékelhetően a magyar nemzeti öntudat megkerülhetetlen kiindulóponttá vált a balliberális politikában is. A nagyobb kokárdákat már azon az oldalon hordták. Gyurcsány Ferenc a 2004. decemberi népszavazás után egyenesen a következőket mondta: „Tudom, hogy mi a dolgom: tizenötmillió magyar érdekében, az irántuk viselt felelősséggel kívánok kormányozni. Közös a nemzet, közös a felelősség. Hallom a magyar nemzet szavát.” Antall formulájából ki merte hagyni a kapitális jelentőségű „lélekben” megszorítást és hirtelen elfogadható lett a „közös nemzet”. Mellesleg maga a kijelentés már senkit sem foglalkoztatott ekkor, bárdolatlan demagógiája ellenére visszhangtalan maradt itthon is, külföldön is.
A Kádár-rendszerben gyökerező, magát baloldaliként meghatározó gondolkodásmód számára a nemzeti öntudat korábban idegesítő és felfoghatatlan valami volt. Később szóvirágok egyvelege lett, a kifejezések értelmüket veszítették, tartalmuk kiüresedett. Az elmúlt évtized magyar baloldaliságának elitjét hiteltelenítette, hogy nem tudott semmit sem kezdeni a nemzeti öntudattal, hogy a politizálást lealacsonyította a személyek elleni gyűlölködésre, s hogy semmit sem tett a társadalmi szakadás ellen.
Hiteles baloldal hiányában az új, demokratikus politikai hatalomnak egyszerre kell képviselnie a jobboldali és a baloldali nemzeti öntudatot, érzékeltetni hangsúlyait, szempontjait: a haza, a hagyomány, a munka, a tulajdon védelme mellett a szegények védelmét, a szociális biztonságot, az esélyegyenlőséget. A holnap már tegnap elkezdődött. Az ébredező újfajta nemzeti öntudat egyik legerősebb jelzője a hazugságbeszédet követő harag hullámai voltak. Új helyzet keletkezett, amelyhez kevés még a tapasztalat. Ma nincs forradalom. Pedig számos esetben, nagyon sok embert 2006 ősze óta a harag mozgat.
Harag és düh merőben különbözik egymástól. A düh a vágyakozás, a sóvárgás energiáiból táplálkozik. Az elmúlt évtizedek öröksége, hogy a szabados szabadság mintái csak az elérhető tárgyakhoz vezető utakat mutatják. Birtoklásuk jelenti a beteljesülést és a boldogságot, a hiányuk kelti fel ellenben az ingerültséget és a dühöt.
A harag más tőről fakad. Az váltja ki, hogy az embert megsértik jóhiszeműségében, büszkeségében. Ha lenézik. Ha hazudnak neki, például az országos dolgokban. Ha szakszerűtlenül, ha cinikus önzéssel, ha tolvaj módon intézik a dolgait.
A büszkeség jelenléte vagy elfojtása része mindig a gondolkodásmódoknak, amit már Platón idejében is tudtak. Ezt ismerte félre a balliberális elit. Most, az új hatalmi-politikai rend első óráiban a harag a nemzeti öntudat egyik természetes megnyilvánulásaként fog kifejezésre jutni. Rengeteg ügy vár magyarázatra, igazságtételre. A harag túltengése azonban ugyanolyan torzulásokhoz vezethet, mint a vak düh. Ha nem vagyunk képesek magunkat a másik szemével is látni, a helyzet a visszájára fordul. Akkor csak erőszakkal lehet megakadályozni, hogy a vágyakozás és az önbecsülés energiái ne torzképeket eredményezzenek és ne a demokráciát rombolják.
Fontos próbatételek következnek. Felelőtlen politikai analfabéták, provokátorok, tűzzel játszó ostobák fogják gerjeszteni a feszültséget és a roszszat. De csak a pesszimizmus, a drámai hatások szeretete mondatja, hogy így jönnek a bajok. A politikai terepeken a nemzeti öntudat végre meghatározó szerepet játszhat, s ez kezelhetővé, enyhíthetővé és mulandóvá teszi a mégoly jogos haragot és dühöt, miközben a körülményeket, amelyek kiváltották őket, nem lehet elfelejteni.
A szerző történész
origo.hu
„Magyarországon a kristály öl, nem a fentanil” – szakértő az Origónak a szigorított drogtörvényről
