A félelembiznisz végnapjai

A Fidesz programjában nincsenek a polgárok megfélemlítésére irányuló elemek. Nem azért akarják, hogy rájuk szavazzanak, mert a másik annyira gyűlöletes, hanem azért, mert szerintük a kormányzásnak nevezett tevékenységet jóval magasabb erkölcsi és szakmai színvonalon kell űzni. Nem mond ellent ennek, hogy a hatalom hibáira, bűneire lecsapnak és a jogállami felelősségre vonást szorgalmazzák

A tudatos megfélemlítésnél egyvalami talán még félelmetesebb: a manipuláció a félelemmel. Olyan országban, ahol generációkra visszamenően szinte mindenkinek a családjában történtek tragédiák, hatékony lehet ez az embereket lebénító manőver. Egész birodalmak fenntartását alapították a történelem folyamán a félelem érzésére. A huszadik században ezt vitte tökélyre a barna és a vörös fasizmus, a nemzeti és a nemzetietlen szocializmus. Ezért vagyunk fokozottan érzékenyek arra, ha egész kampányokat alapítanak a fenyegető egzisztenciális bizonytalanságra, az állás, a fejünk fölül a fedél vagy szeretteink, emberhez méltó sorsunk, végső soron életünk elvételének kilátásba helyezésére. Szomorú, de igaz: annyira beépült a sejtjeinkbe, idegeinkbe a hatalom fenyegetése, hogy már fel sem tűnik, ha a kiszolgáltatottságra játszanak rá a felsőbb hatalmak. Abszurd módon ez lett a természetes. Az utóbbi nyolc év álbaloldali kormányai hatványozottan operáltak a félelmi mechanizmusok beindításával és továbbgerjesztésével. A kiszolgáltatott ember könnyebben manipulálható. Amíg az embereket lehet revolverezni, hogy ha nem paríroz, elbocsáthatják, élhet és virulhat a neosztalinizmus. A magas foglalkoztatottságú, korrupciómentes, tudásalapú társadalom sérti a posztbolsevik bebetonozás érdekeit. Mondják: ha elismerték volna a teljesítményt, azonnal megbukott volna a Kádár-rezsim. Végül mégis a dilettantizmus miatt roskadt össze. A régi-új tehetségtelenek azonban újra működtették a kontraszelekciót. S vele együtt a félelembizniszt. Ennek a bedőlésre ítélt anakronisztikus rendszernek az utolsó rúgkapálásait éljük mostanság.
Némely párt a félelemre építi szinte egész kampánystratégiáját. Ha nem engem választasz, ez és ez lesz – kizsákmányolnak, nyomorba taszítanak, koldusbotra jutsz, kirekesztenek a földi és szellemi javakból. Csak úgy harsognak minden létező csatornán és orgánumból az ijesztgető kórusok. Egyedül a legnagyobb ellenzéki párt érvkészlete mentes az arrogáns huhogásoktól. Erre persze menetrendszerűen érkezik az ellenkező sulykolás a nómenklatúra-balról. Szerintük éppen a Fidesz a hazugság apostolainak és a félelem zsoldosainak a fellegvára, és aki ezzel nincs tisztában, rögvest kitiltatik a haladó és felvilágosult európai polgárok sorából. A vehemens gyűlöletáriákat tényekkel alig támasztják alá. A Fidesz programjában és politikusai megnyilvánulásaiban ugyanis nincsenek a polgárok megfélemlítésére irányuló elemek. Nem azért akarják, hogy rájuk szavazzanak, mert a másik annyira gyűlöletes, hanem azért, mert szerintük a kormányzásnak nevezett tevékenységet jóval magasabb erkölcsi és szakmai színvonalon kell űzni. Nem mond ellent ennek, hogy a hatalom hibáira, bűneire lecsapnak és a jogállami felelősségre vonást szorgalmazzák azokkal szemben, akik a kormányzati stallumot a pénzforrások megcsapolására használták fel, megrövidítve ezzel az amúgy is elszegényített rétegeket. Dupla a bűn, mert akik a horribilis összegeket lenyúlták, lehetetlenné tették, hogy hasznos célokra lehessen fordítani azokat.
Az MSZP és gyurcsányista maradványholdudvarának beállításával szemben a polgári szövetség egyáltalán nem buzdít senkit a versenytársaknak nemhogy gyűlöletére, de utálására sem. Megutáltatják azok magukat külön felszólítás nélkül is. De vajon hogy áll e tekintetben a többi formáció? Figyelemre méltó, hogy a legtöbb alakulat – minden látszólagos, felszíni különbözőségük ellenére – nagyon hasonló borús, barátságtalan képet mutat. A szocialisták szerint rajtuk kívül minden párt antidemokratikus, élén a Fidesszel és a Jobbikkal – a kettőt persze jól összemossák – mint a szélsőségek két politikai melegágyával. Arra számítanak, hogy az emberekben ismét sikerül felkelteni a félelem érzését a politikai riválisokkal szemben. De a posztbolsevikok nem állnak meg félúton. Azt is legalább ennyire szeretnék, hogy féljenek tőlük a szavazók. Ferenc császárnak volt a mondása: nem baj, ha gyűlölnek, csak féljenek tőlem. Hogy ez ma már nyugati demokráciákban ép elmével fel sem fogható? Nálunk viszont a társadalom egy része sajnos sokáig hajlandó volt félelemből támogatni egy pártot. Hisz a hatalom megbosszulhatja, ha kiderül, hogy hűtlenek lettek hozzá. Elég egy árulkodó gesztus, elszólás, és máris kiesett a pikszisből az egyébként is lenullázott megélhetésű halandó. Emiatt van szükség a mézesmázos szavak mellett az állandó fenyegető tónusra. Érezze a proletár, hogy a most simogató kéz bármikor korbácsot ragadhat, és akkor lesz nemulass. Lendvai Ildikó nemrég azzal fenyegetőzött: beperel mindenkit, aki a BKV korrupciós bűnügyeit összefüggésbe hozza az MSZP-vel. Hol van már a tavalyi hógolyó? Azóta egész lavina lett belőle, amit ő is dagasztott azzal, hogy alkalmatlan, parazita protekciósokat nyomatott be a cégbe.
A korbács és cukorka fedőnevű perverz kampánytechnikát az utódpárt nem tudja elhagyni. Rejtély, hogy miért kell több kisebb tömörülésnek is ezen a nyomvonalon haladnia. Igaz, az MDF esetében is szép múltra tekinthet vissza a választók szidalmazása, amiért valamelyik nagy párt által hagyták magukat elbolondítani. Dávid Ibolya szúrós, villámló szemekkel látszólag csak a Fideszt és az MSZP-t ostorozza, ám a lakosság nem agylágyult elsöprő többsége játszi könnyedséggel veheti az adást: a valóságban az emberek morális és szellemi képességei vannak össztűz alá véve. Miután csomagos Bokros Lajos is csatárláncba fejlődött a fórum nevét bitorló formáció elnök asszonya mellé – hogy az exminiszter „nyelvtanból felmentve” szóhasználatát kölcsönözzük –, még „hatékonyosabban” tudják ócsárolni a jónépet. Meg is van az eredménye: alig maradt esélye az MDF-nek a parlamentbe jutásra. Lám, az emberek mégsem esnek eufóriába, ha félelmet próbálnak beléjük oltani a riválisok iránt. A mikroszkóppal is alig észlelhető SZDSZ félelemgerjesztő szokásairól írhatnánk. De hová lett ez a párt? Ami nincsen, arról szó se essék.
Jelentős fejtörést okozhat ellenben a Jobbik tárgyunk szempontjából. Hisz azt még csak-csak érteni véljük, hogy a pártállami reflexek okán az MSZP meg sem kísérli, hogy szimpatikusnak mutatkozzék. De vajon mi oka van erre a feltörekvő radikális mozgalomnak? Veres Jánostól, Lendvaitól, Gyurcsánytól és társaiktól megszokhattuk, hogy leteremtik az újságírókat. Burány Sándor az MTV reggeli műsorában kis híján birokra kelt a kérdezőkkel. Nehezen érthető, miért kell az ex-KISZ-es hevült módit átvenniük a radikálisoknak? Nem is plebejus gőg ez, hanem egyfajta küldetéses elittudat, amivel mindenkit meg akarnának félemlíteni, aki veszi a merészséget és kérdést intéz hozzájuk, no pláne kritikát fogalmaz meg. Lehet, hogy népszerűségi babérokat akarnak aratni a bűnös média móresre tanításával. A polgárokban mégis az a benyomás erősödik, hogy nem tűrnek semmilyen ellenvéleményt.
Pedig az ma már nem működik, hogy az emberek arra szavaznak, aki megregulázza őket. Húsz évvel ezelőtt volt egy párt, amely nagy hangú antikommunista retorikával lépett fel, s emiatt első blikkre sokaknak rokonszenves volt. Aztán pár turpisság kiderült nevezett erőről: más van az üzletben, mint a kirakatban. Vereségüket mégis főként az okozta, hogy a félelem légkörét akarták meghonosítani a liberális jelszavak mögé bújva. Mindenki mucsai és elmaradott volt, aki nem fújt egy követ velük. A hamis zenekar éppen napjainkban húzza az utolsó fals akkordokat. A pártok meggondolhatják: ha húsz éve nem jött be, vajon miért vezetne sikerre ma a megfélemlítő politizálás?