A lélek és a szív mindig ugyanaz marad

Mintegy negyven éve van a színészi pályán. Eljátszotta a világirodalom nagy szerepeit, filmes munkái máig élnek a köztudatban. Szabó István Bizalom című filmjének sokszínű asszonyára, Rózsa János Csók, anyu!-jának alkoholista tanárnőjére vagy a Makra Sztanekjére ma is sokan emlékeznek. Bánsági Ildikó, az Új Színház tagja ma is a hazai vezető színészek közé tartozik.

Az Új Színházban nemrégiben mutatták be A királynő teste című drámát, amelyben I. Erzsébet angol királynőt alakítja. Álomszerep?
– Fiatalon mindig Stuart Máriát szerettem volna játszani. Nagyon vágytam rá, hogy egyszer ez a szerep megtalál, de sajnos nem történt meg. Egy idő után azonban elkezdett érdekelni Erzsébet alakja, hogy miért más, izgalmasabb, mint a szeretetre méltó Mária. Erzsébet a magánéletét, mindenét feláldozta az angol birodalomért, úgy küzdött érte, mint egy férfi. A darab kapcsán elutaztam Londonba, hogy lássam a Towert, megérezzem Erzsébet világát, beszívjam a szellemét. Schiller Stuart Máriájában a politikusi személy hangsúlyos, míg A királynő teste emellett az uralkodó belső drámájára is koncentrál. E darabban Stuart Mária és Erzsébet mellett van egy harmadik szereplő – talán az írónő maga –, aki a múltban kutakodik, és próbálja megérteni, megértetni a két nő jellemét.
– Sok középkorú színész kiszorul a színházi repertoárokból. Ön hogyan tudja megőrizni jelenlétét?
– Nyilvánvaló, hogy a koromnál fogva én sem játszhatok fiatal naivákat, ám a mi korosztályunknak is rengeteg mondanivalója van. Mély, bölcs dolgok vannak bennünk. Már nem is tudom, melyik színésznő mondta: azért fáznak az idős emberek, mert a szenvedély kialszik bennük. Úgy érzem, mi a szerelemről, az érzésekről a fiatalokhoz hasonlóan tudunk mesélni. De a félelmeket, gátlásokat, a felgyülemlett fájdalmakat is tudjuk láttatni, azokat az érzéseket, amelyekről egy idő után nem szívesen beszélnek a nők. Mégis, a színházak a nem igazán engednek teret ennek a generációnak, bár mintha mostanában ez változóban volna. Én szerencsés helyzetben vagyok, olyan szerepek jöttek szembe velem mostanában mind filmen, mind a színházban, amely a koromnak megfelelő és nagyon izgalmas. Akárha az Új színházas Erzsébetről szóló darabra vagy a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott Nádas Péter-műre, a Találkozásra gondolok, de ott van a Para, a Pánik vagy az Átok című film is.
– Ami a filmeket illeti, pályája során együtt dolgozott Fehér Györggyel, Szabó Istvánnal, Rényi Tamással, még egy klasszikusnak számító korban. Mennyire látja másnak a jelenkori magyar filmezést?
– A Bizalom idejében méltósága volt egy forgatási napnak. A stáb minden tagja tiszteletben tartotta a színészek munkáját, tudták, hogy komoly dolog történik egy ilyen napon. Hagyták felkészülni az embert a forgatási jelenetre. Fehér György mindig azt mondta nekem, vonuljak félre, szakítsam meg a pillanatnyi kapcsolatot a külvilággal, és, ahogy ő fogalmazott, „turbózzak”. Az, ami akkor létezett, nagyon hiányzik. De hála istennek, ma is vannak kivételek, bizonyos rendezők megteremetik ezt a légkört, de az én meglátásom szerint nem ez a tendencia. Egy szinkron is teljesen más ritmusú volt még néhány évtizede: amikor Kern Andrással az Annie Hallt szinkronizáltuk, egy hónapig dolgoztunk, most már általában az idő miatt csak egy próba van, majd rögtön felvétel. A Szenvedélynél Fehér György egyik reggel mondta, hogy felvesszük a nagyjelenetet, amit végül csak éjszaka rögzítettünk. Azt a jelentet egyetlenegyszer vettük fel, de akkor, ott megszületett minden. Ma már kevés időnk van. Míg a Bizalom idejében sokkal több idő volt a közös gondolkodásra, addig manapság pont az idő hiánya miatt már nagyon sokat kell a színésznek saját magának is hozni, erősebbnek kell lennie, önálló alkotótársként kell megjelennie. Egyéni gondolatot, színt kell vinni egy filmbe, amellyel el lehet varázsolni a rendezőt, hogy már ne kelljen a figura kidolgozására külön erőt fordítani.
– Színházban és filmen egyaránt meghatározó személyiség. Melyiket tartja fontosabbnak?
– Egyik nélkül sem érzem magam teljesnek. Mindkettő más hozzáállást követel meg: a filmnél sokkal inkább befelé kell koncentrálni, hisz a lélek rezdülése is meglátszik az ember szemén egy snittnél. A színházban ez a belső mélység felhangosodik, bár van olyan kamaramunka, amely „filmes” hozzáállást követel meg a színésztől. Csak a szerepet megrajzoló ceruza változik, a lélek és a szív ugyanaz marad. Nagyon hiányzik, ha nem filmezek, de mostanában inkább a színházi szerepek kerültek előtérbe.
– Hírneve ellenére hiába is keresnénk a bulvárlapok címoldalán. Bántja?
– Inkább az fáj, hogy a velem egykorú színészek áttértek a celebpályára, címlapok zengedeznek arról, hogy méltatlan műsorokkal mennyit kaszálnak, míg mi a színházban negyedannyit sem keresünk. Ottfelejtettek minket valahol. Bár én szerencsésnek érzem magam, de látom a pályatársaimat, nem tudnak megélni, mert nincs munkájuk. Forgácsért kell eladniuk magukat, ha egyáltalán jön valami az életükben. A munka iránt érzett alázatunkat, ami régen a miénk volt, méltatlan aprópénzre kell váltani a mai világban, csak azért, hogy megéljünk. De én hittel teli vagyok, abban bízom, hogy újra becsülni fogják a valódi értéket.
– Nemrég kapta meg az Örökös Tagság-gyűrűt és a Páger Antal-gyűrűt. Mit nyújthat egy ilyen díj?
– Az ilyen elismerések adnak új lendületet. Különben mi maradna?