A messzeség egy kozmetikum. Állítólag szépít. Óh, a megszépítő messzeség. Amint időben távolodunk egy korszaktól, hajlamosak vagyunk megszépíteni. Házaspárok gyakorta emlegetik sóhajtozva, mint valamiféle aranykort a kezdeti megpróbáltatásokat. Amikor szegények voltak ugyan, de bezzeg még fiatalok.
A messzeség a régi konfliktusokat is tompíthatja. Tipikus példa: osztálytalálkozón a balek úgy üdvözli egykori kínzóját, aki minden szünetben megverte, mintha örülne neki. Elegánsabb felejteni. Túllépni a sérelmeken. A bosszúvágy lélekmérgező, az amnézia békés. A padlóra került vagy földön fekvő embert csak a legelvetemültebb csépeli tovább. A bokszbíró is habozás nélkül lefújja a meccset, ha az ökölvívó vészesen meginog, és többé nincs esélye immár a győzelemre.
Akinek nincs esélye a győzelemre – vagy mert elmúlt, vagy mert legyőzték –, az automatikusan folyamodhat kegyelemért. Az MSZP folyamodik is. Le se győzték, de máris a vereségből kovácsol tőkét. Méltatlan cselekedet küzdeni a vesztes ellen! Erre játszva cinikus és fifikus módon az MSZP megpróbálja egyfajta lelkiismereti blokád alá vonni az ellene „még mindig” vehemensen küzdőket. Megpróbálja úgy beállítani, mintha küzdeni az MSZP ellen egyfajta értelmetlen anakronizmus volna. Megpróbálják a távolodás vörös posztójába bújva ismét anakronisztikussá tenni az antikommunista érzelmű nem baloldaliakat. És aminek vagy akinek távolodnia kellene, az nem más, mint Gyurcsány Ferenc.
Az egykori miniszterelnök kettős fedezékbe vonult. Az első fedezéket Bajnai Gordonnak hívják, a második neve Mesterházy Attila. Ez a két ember Gyurcsány Ferenc, a Gyurcsány-korszak zárójele. Ha ezek tényleg vannak, ő már a múlt. Ha tényleg van új jelölt és új program, akkor Gyurcsány már elavult. És lám, az MSZP-kongresszuson ki kapja a legnagyobb tapsot? A Körcsarnokban ki az, akinek nevezetes beszédét ezer forintért szétkapkodják? Gyurcsány Ferenc, az MSZP Teng Hsziao-pingje. A rang nélküli valódi háttérhatalom. A múlt: Gyurcsány Ferenc. Az Őszödi Nagy Megmondóember, aki egyszer kinyitotta a száját, és megjárta.
Népi motívumok indázzák körbe a hazugságot és a gyalázatot. Pezsgőbontás helyett konzervnyitás, ez a jelszó. A katonai raktárakból előveszik a Kádár-rendszerből még itt maradt és rájuk rohadt konzerveket, rajtuk a címke: „Nem is volt olyan rossz.” A politikai hatalom gazdaságba költöztetése mellett a politikai jelen múltba költöztetése is lázas tempóban folyik. Az MSZP, miközben a vereség bársonyszékét isten tudja hány millió forintért már megrendelte a kárpitosnál (országomat egy székért), azt is megpróbálja előírni, hogy miért is utálják a leginkább.
A korrupcióért, persze. A korrupció nekik még mindig a kisebbik rossz. A nagyobbik rossz: a hazaárulás volna. Lopással fedni el az árulást? Mestermunka ez a javából. Mesterhármas: Mesterházy Attila, Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc. A korrupcióban legalább, ha negatív előjellel is, de pénz van és nem magyarság. Ellenségképedet magad formáld, és győztél. Ehhez a győzelemhez látszólag azokkal kell azonosulnod persze, akik téged akarnak legyőzni. Márpedig most azok, akik az MSZP-t le akarják győzni a politikai arénában, leginkább a korrupcióra érzékenyek. Ez idegesíti őket a leginkább. Akkor úgy kell intézni, hogy a korrupció oldja békévé a posztmodern hazaárulást. És a sok botrány közt megint csak elvész a magyar. A lelkileg nemzetben maradottak ismét kezdenek nevetségessé válni Magyarországon, a nemzeti oldal győzelmétől karnyújtásnyira. Gyurcsány eltakarodott, emlékezet, hallgass a neved!
Gyurcsány Ferencet igenis ki kell billentenünk a kettős fedezékből. Az MSZP ugyanis nemcsak a holokauszt ügyében mér kettős mércével, de saját magát is kettős mércével határozza meg. Egyrészt hajlamos vezényszóra, kongresszusi döntés eredményeként szakítani a múlttal, másrészt ugyancsak kongresszusi döntés eredményeként hajlamos jogfolytonosan továbbvinni ama múlt úgymond vállalható ágát. A szocialisták maguk mondják meg, hogy saját bolsevik, kommunista múltjukból mit, mikor és mennyit visznek tovább, vállalnak épp. Próbálják a múltból tökéletesen kiszűrni Rákosit, Gerőt, Münnichet, Apró Antalt, ám félig azért áteresztik Kádár Jánost, Grósz Károlyt. Megpróbálják feledtetni Aczél Györgyöt, a munkásőrséget, ám Csillebérc, az már szentség, Rajk László újravádolva, Nagy Imre újratemetve, Lendvai Ildikó osztályfőnök és Gyurcsány ante portas.
Párttagjaiknál a párt határozza meg, hogy éppen most ki vagy. Ne tagadjuk, e határozatképes logika jól jött a rendszerváltás idején, máskülönben a Varsói Szerződés nem tudott volna vezényszóra átlépni a NATO-ba sec perc alatt, ám egy párthatározat még nem szocializáció. Határozat útján az MSZP posztkommunista pártból még nem válik modern baloldali párttá. Ahhoz valóban új önmeghatározás kellene, a nómenklatúra nem kommünikében kinyilvánított meghaladása, fél szavakból felépített új értelem.
Az MSZP-nek Gyurcsány Ferenc történelmi esély volt erre az új értelemre, s talán úgy érezték, közvetve a demokratikus Magyarország esélye is volt, hisz Magyarországon addig nincs igazi demokratikus közérzet és közélet, amíg a baloldal utódpárti, merthogy utódom az elődöm. Amíg a múlt nincs végleg lezárva. Tegyük hozzá, nem végképp eltörölve, hanem lezárva. Márpedig lezárni az múltat úgy lehet a leghatékonyabban, ha nem termeljük újjá. A külhoni magyarságnak adott gesztusértékű kettős állampolgárság szépen és híven példázhatta volna, hogy a múlt újratermelése befejeződött. Hogy mögöttünk van az a korszak, amikor a baloldal – Orbán Viktort szabadon idézve – ráront saját nemzetére. Az, hogy egy fiatal baloldali politikus, akit sem a tanácsköztársaság, sem a népköztársaság hazaárulása nem terhelhetett, képes volt magyar miniszterelnök létére a magyarok ellen kampányolni, megbocsáthatatlan vétek. Hisz Gyurcsány Ferenc nemcsak a külhoni magyarság lelkébe gyalogolt bele 2004-ben idegengyűlölő, magyargyűlölő demagógiájával, de annak a lehetőségét is elvette, mégpedig egy egész nemzedéktől, hogy baloldaliak lehessenek Magyarországon magyarként. Gyurcsány kirekesztette a határon túli magyarokat a nemzetből, és ezzel hosszú időre kordon mögé vonta a magyar baloldalt. Amit a baloldaliaknak ideje volna megérteniük, az az, hogy az általuk preferált személy nemcsak hazaáruló, de a baloldal elárulója is. A 2004. december 5-i szégyen óta hazaárulónak és kirekesztőnek nevezni a honi baloldalt többé nem demagógia, csak ténymegállapítás. A szekrényből naponta kieső csontvázak pedig elintézik, hogy erről szó se essék. És nem csak erről. Másról se. Gyurcsány eltakarodott, emlékezet, hallgass a neved!
A megszépítő messzeség az egészségügyi ámokfutást is hovatovább a feledés homályába űzi. Molnár Lajos már anekdotázik, Horváth Ágnest megrágta és kiköpte a show-biznisz, nagy falatnak bizonyult, úgy tűnik, a budapesti katasztrófaturizmus célpontjai pedig: Lipótmező, Szabolcs utca, vasúti szárnyvonalak.
2004. december 5-én Gyurcsány Ferenc a külhoni magyarságot a belföldi kisember érdekeire hivatkozva osztotta és alázta meg, mondván, majd jön a húszmillió román. Ezek után a belföldi kisemberek megalázása következett a vizitdíjjal. Ez az összeg azért megalázó, mert az kerül kellemetlen helyzetbe, aki szóvá teszi. Aki meg meri említeni. Ha valaki háromszázezer forintot kér kölcsön, természetes, hogy visszakéred, ám ha valaki háromszázat kért kölcsön, akkor úgy illik, hogy megfeledkezz róla. Ez a sarc lesz a végső? Ez lett. A vég kezdete. Merthogy a magyarság egyik legszebb, legemlékezetesebb és legméltóságteljesebb tömeglázadása eltörölte a vizitdíjat. A 2008. március 9-i szociális népszavazás hatékony és tiszta protest volt, ellentétben az őszödi beszéd nyomán bekövetkezett forradalmi hullámmal, amely nem volt hatékony, és nem állt tőle távol az erőszak sem. Ezzel a minősítéssel közvetve azt is állítom, hogy a Gyurcsány-korszak fő bűne nem az őszödi beszéd. Az, hogy Gyurcsány Ferencet elárulták az övéi, nem akkora bűn, mint az, hogy ő elárult minket. És az övéit.
A történet, amely az őszödi beszéddel kezdődött és egészen a szociális népszavazásig tartott, a kontrollálatlan indulatok története, amelybe sorszerűen beleillik a 2006. augusztus 20-i vihar. Minden készen állt a polgárháborúra. Magyarország szinte sóvárgott a megváltó erőszak után. Pár hónap alatt megszülettek a kölcsönös démonizáció mítoszai, a vért kívánó igazság saját olvasatai, a székházostrom és az október 23-i szemkilövéses bosszúhadjárat. Ellenségképek legyártva, lőszer kiosztva. Csak az a bizonyos végső provokáció hiányzott, amely bizonyította volna, hogy minden erőszak megengedett. A Fidesz elszánt határozottsággal ezt a végső provokációt helyettesítette a szociális népszavazással 2008-ban. Magyarország a szociális népszavazás által sikeresen ellenállt a történelem újrajátszási kísérletének. Csak most látjuk, mekkora volt a kísértés, mekkora volt a veszély, és milyen jó, hogy tudtunk várni mostanáig. Olyan ez, mint amikor a katona nem megszökik a kaszárnyából, hanem kivárja, míg leszerelik. Magyarország se szökött meg, inkább kivárt. Ezért aztán nem a demokrácia szökevénye, hanem hőseként lehet nemsokára szabad. Kivárta április 11-ét. Bátor ország. Nagy jövője van.
A szerző író
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
