Árva bábuk

S Z I G E T V I L Á G

Mikor Kovács Lajos, Széchenyi István közlekedésügyi tanácsadója és politikai munkatársa 1856-ban meglátogatja Döblingben egykori főnökét, a gróf egy sakk-készletet küld vele az általa alapított pesti kaszinónak. Csak attól telhet ki ilyen gesztus, aki maga is műveli és szereti a sakkjátékot. És pontosan tudja, hogy milyen szerepe lehet a társasági együttlétben a „64 részre szegletezett táblának”.
Széchenyi művei, naplója, beszédei és levelei árulkodnak arról, hogy óriási jártasságot szerzett a sakkozás tudományában. Erről győz meg bennünket Bártfai Szabó László 1923-ban megjelent, a „legnagyobb magyar” könyvtárát ismertető műve is, amelyből kiderül, hogy 23 sakk-könyve volt. (A szerző megjegyzi, hogy a lista nem teljes.) A teoretikusok állítják, hogy meglepő és egészen kiválónak mondható Széchenyi tájékozottsága a szakirodalomban. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy sakk-könyvtára a maga korában teljes legyen. Többek között La Bourdonnais 1833-ban kiadott tankönyve, Howard Staunton évszám nélküli The Chess player’s textbookja, Weber 1846. évi Schach-Almanachja vagy az ugyancsak német Von der Lasa Leitfaden für Schachspieler című műve 1848-ból, a The Chess Player’s Chronicle 12 évfolyama (1842–1853) állt a polcain. 1859-ben megvásároltatta a Paul Morphy meccsjátszmáit tartalmazó könyvet is.

La Bourdonnais francia sakkozó volt; 1821-től 1840-ig, haláláig a világ legjobb játékosának, nem hivatalos világbajnoknak tekintették. Staunton Angliának szerzett hírnevet (1843– 1851). Ő szervezte meg a világ első nemzetközi sakktornáját 1851-ben Londonban, amely a trónfosztását is hozta: ettől a pillanattól 1858-ig, majd 1861-től 1866-ig a német Adolf Anderssen került a trónra. Az 1857-es manchesteri verseny előtt a gróf feltette a kérdést. Ki lesz a győztes: Anderssen vagy Staunton? Aztán a magyar Löwenthal János Jakab (Kossuth egykori hivatalának tagja) nyerte meg a nyolc résztvevős, kieséses versenyt Staunton és Anderssen előtt. Az amerikai Morphy egyike volt az első sakkcsodagyerekeknek, aki 1858-ban három partiban megverte Löwenthalt is.
Nem tudjuk, hogy Széchenyi mikor, hol és kitől tanult meg sakkozni. Valószínűsíthető, hogy Bécsben sajátította el a játék elemeit, ahol élénk sakkélet folyt. Vajda Árpád kéziratban megmaradt, Széchenyi és a sakkozás című tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy Gévay Antal történész, orientalista – Széchenyi István bátyjának, Pálnak a házitanítója, 1840 körül már titkos tanácsos – inspirálta a grófot nemcsak a sakkozásra, hanem a sakkirodalom tanulmányozására is.
A Széchenyi-művek közül A kelet népében (1841) bukkantam rá először egy összetett szóra, amely a sakkal kapcsolatos. „Forradalom reánk nézve legveszélyesb halálos betegség, nemzeti élet pedig a legfőbb czél; ám reformáljuk tehát magunkat ingadozást okozó crisis nélkül, és e tekintetben már meg van nyerve némileg a csata, ha most némi nemzeti sakkjátszók túl-tüze, de inneni felfogása miatt nem megy minden ismét veszendőbe…” Az 1843–44-i országgyűlési felszólalásában is a sakkal példálózik: „Míg nem szoktunk a haladáshoz, s a pangásnak emberei voltunk, sokszor hasonlítottam a politikai eljárást sakkjátékhoz; de úgy hiszem, jelen bonyodalmaink között most inkább szerencsejátékhoz hasonlíthatom, mert úgy látom, hogy bárkánk, mely immár haladásnak indult, ha Isten nem segít, kikötőbe nem fog eljutni.”
A szellemi és nyelvi megújhodás során főképpen Széchenyi honosított meg szakkifejezéseket, de Wesselényi Miklós 1821–22-es Útinaplójában is többször fordul elő például a schachoztunk és a schachjáték kifejezés. A sakk szó maga, illetve képzett formái, összetételei, ragozott alakjai vagy alkalmi jelentései negyvennyolc változatban fordulnak elő Széchenyi műveiben. Sokszorosan jelen van tehát nyelvhasználatában ez az arab, végső soron újperzsa eredetű vándorszó. Például: sakkbarát, sakkchampionja, sakkfővezérré, sakkirály (sic!), sakkoznak, sakkozógépét, sakkprobléma, sakktábla, sakkvirtuositás stb. Huszonkét változatát találtam meg a levelekben: sakkfigurákat, sakkjátszó, sakkmester, sakkozol, sakkpartnere, sakkviadalban stb. Béla fiához írja 1857. június 19-én: „Találtál-e célirányosb sakkfigurákat … mint azok, melyekkel itt időmet meggyilkolni törekedem? Ha nem, akkor hadd abba…”
Hosszú időre elszakította az élet a grófot a sakkozástól az 1840-es évek végén, mígnem 1850 után Döblingben újra feléledt az igénye a játék iránt. Falk Miksa jegyezte fel Széchenyi utolsó éveiről kiadott emlékezésében: „Szabad óráikban, s ilyen természetesen elég volt, a két ápoló-őr malom- és sakkjátékkal mulatott; Széchenyi órákig nézte, azután maga is kínálkozott, hogy egyikökkel vagy másikokkal eljátszik egy partit; s érezte, hogy ezen, ily férfira nézve valóban minden fogalmon felül szerény szórakozás, mennyire javára szolgál…” 1852–53-ban jelentős fordulat állt be Széchenyi állapotában, úgyhogy 1854 körül már újságokat, könyveket hozatott. Nyolc év némasága után, 1856 végén az írással is megpróbálkozott. Az első a Szerelem és szeretet volt, aztán az Önismeret 1857 februárjában, májustól pedig a Nagy Szatíra. 1857 novemberében vetette papírra az Intelmeket Béla fiához, majd írni kezdte a Blicket. „Neked igen gyors a felfogásod – szólnak a sorok Bélának –, s erre – igen természetesen – büszke is vagy, és szívesen parádézol vele, mint ahogy minden ember teszi a maga kiváló csillogó tulajdonságaival teljes joggal; pl. Liszt zongoraművészetével … Löwenthal sakkjátékával stb.”
A bécsi rendőr-igazgatóságnak küldött jelentésekből tudjuk, hogy kik voltak a gróf sakkellenfelei: titkára, Kiss Márton, fogadott fia, Zichy Géza, dr. Goldberg intézeti segédorvos, Asbóth László mérnökjelölt, továbbá két intézeti ápoló. Kovács Lajos szerint egy osztrák fiatalember is játszott vele. A szakemberek nem tartják a grófot erős sakkozónak. Ezt támasztják alá a sorai is: „Kiss egyenlő erős velem” – írja. Vagy: „Béla erősebb, mint én vagyok.” Másutt: „Asbot elsőrangú sakkjátékos, én éppen nem tudok tőle nyerni…” 1858 augusztusában Tasner Antalhoz írott levelében ez áll: „Kedves Bujtárom, Bélával, Ödönnel és a német Miskával [?] annyi dolgom és sakkjátékom volt, hogy önnek 7-ikén írt soraira csak most válaszolhatok.”
A döblingi elmegyógyintézetben a sakk az egyik legfőbb menedék. De amikor a Nagy Szatírát írja, kevesebbet játszik. Viszont a házkutatást követően hirtelen megint sakkozni kezd. Egyértelmű, hogy a benne lévő feszültséget akarja levezetni. A cél öntudatlanul is az, hogy agya ne rögeszméket kergessen, indulati világának szélsőséges, patologikus elemeivel foglalkozzon, hanem olyan valamivel, ami nemcsak mechanikus mozgás, hanem kellemes időtöltés, ugyanakkor kényszerítően kombinatív. A döblingi évek alatti sakkmániája a betegség jele, de kezelési eszköz is. Zseniális terápia. Rákényszeríti, hogy a lépésekre koncentráljon, és ne az önpusztítás gondolatával foglalkozzon. Távol tartja minden bajtól, önvádtól, még családtagjaitól is, és nem azért, mert nem szereti őket, hanem éppen fordítva: mert attól fél, hogy a halál vonzáskörébe kerülnek. Ezektől az iszonyatos gondolatoktól – amelyek persze kórosak – védi meg a sakk. „Kiket az életben legjobban szeretett – nejét és gyermekeit –, legkevésbé óhajtja látni – írja az 1852 előtti évekről Kecskeméthy Aurél –, s utálni látszék még a találkozás gondolatát is…”

A sakkozás nagy figyelmet igényel, kizárja a külső világot, és a játékos egyfajta belső világban él. Ilyenkor mondjuk, hogy az illető se lát, se hall. S ez azért van így, mert azok az érzékszervek vagy tudati funkciók működnek, amelyekre adott esetben feltétlenül szükség van. Nagy Ervin pszichiáter, sakkmester megfogalmazásában: „A sakkozás egy párhuzamos világegyetem.” Ebben az önmagában zárt világban, a négyszög alakú fekete-fehér táblán kerek események zajlanak, amelyek során – Széchenyi szóhasználatával – a sakkista személyisége jelentős szerepet kap. A sakk ugyanis nemcsak lépések egymásutánja, hanem nagy viharok színhelye is, amelyek a játékosok lelkében dúlnak, hiszen elhatározásokra, döntésekre kényszerülnek. A személyiség lehet kockázat- és kalandkereső, óvatos, meggondolt, szorongó és így tovább. A játék maga olyan többórás, kreatív, nagyon színes elfoglaltság, amelybe ki-ki beleviszi a saját személyiségét. Vár, építőkövek sorozata a hangulati ingadozásban (lásd Széchenyi esetében), és ha akarjuk, olyan korrekciós rendszer, amelyben az egyén kompenzál, kiegyenlítheti az évek során elszenvedett vereségeit. Sajnos nem maradt fenn egyetlen Széchenyi-parti sem a döblingi évekből, amelyeknek az elemzése rávilágíthatna a gróf személyiségére.

Logikusnak tűnő kérdés: kizárja-e a sakk, hogy játék közben másra is gondoljon az ember? Teljesen nem zárja ki. A versenyek legjobbjai azonban a negyvenedik lépésig, azaz az időellenőrzésig általában kizárnak minden mást a gondolkodásukból. Tudniillik a sakkverseny némaság is. De a kávéházi sakkozás például már nem! (Lásd Karinthy Frigyes írásait.) Megint más a helyzet Széchenyi és partnerei esetében. Tudvalévő, hogy a gróf a döblingi évek egy bizonyos szakaszában a sokat beszélő páciensek közé tartozott. Elbájolóan tudott társalogni, miközben rendszeresen jelentkeztek nála a cikloid pszichózis „mániás” fázisának tünetei: a kóros bőbeszédűség („szellemes egységekben, de vezérgondolat híján”), a beteges felolvasási hajlam („vezércikkeket, híreket, kinevezéseket és elutasításokat, színházi műsort, közleményeket, árverési hirdetéseket, és mindezt az elmebetegekre jellemző, monotonul kereplő hangon, tekintet nélkül arra, hogy mindez érdekli-e a hallgatót is”), olykor a grafománia („végtelenül sokat írt; csak akkor érezte jól magát, ha kora reggeltől körülbelül tíz óráig írhatott”). Vajon csevegett-e a sakktábla mellett is partnereivel?
Ugyancsak az Intelmekben írja: „Beszélj sokat mindenről. Belátom, hogy mind ez ideig nehéz volt ez, mert vagy sakkoztunk, vagy – az öreg emberek szokásos gyengeségével, akik folyton perorálnak [szónokolnak, beszédet tartanak], rendszerint egyedül én vittem a szót.” Ezek a mondatok azt sugallják, hogy játék közben némaságba burkolódzott. De vajon mindig? Kecskeméthy utal rá, és ez is adalék, hogy egy időben korpából és vegyes lisztből süttetett magának speciális kenyeret, és „esténként megevett sakkjáték közben vagy két fontot e nehéz emésztetű kenyérből, míg attól nagyon megbetegedett…”
Széchenyi valóban elmebeteg volt, de betegsége nem érintette intellektusát, memóriáját, logikai képességét – ezért tudott az elmeszanatóriumból is az önkényuralom elleni küzdelem cselekvő részese lenni. Kecskeméthy írja, hogy a gróf „komolyan játszott bohózatnak” tekintette a házkutatást, „jobbra-balra szórta az alkalmi élceket”, tehát látszólag jól viselte a megrázkódtatást. De hát tudjuk, hogy a belső élet más, mint a külső. A sakk ezt követően is elterelte gondolatait a történtekről, és olyan területre vezette őket, ami számára fontos volt és kedves. Mondhatjuk így: kiegyenlítette a mérleg nyelvét. Még feszültebb lett azonban a helyzet, amikor kiderült, hogy a szerencsétlen Kiss Mártonnál megtalálták a leggyilkosabb Széchenyi-mű, a császár személyét sem kímélő Önismeretet vagy a Nagy Szatíra eredeti kéziratát. Ezután már csak a sakk az egyetlen fogódzó, illetve talán a Napló és a látogatók. Amikor aztán március 17-én Thierry rendőrminiszter közli vele válaszlevelében, hogy „az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely már régen megszűnt mint ilyen”, megkapja a végső döfést. A válasz: „Ideje, hogy egy kétségbeesett döntéssel kivonjam magam ezekből az üldöztetésekből!” A Napló tanúsága szerint március 19-én, 21-én, 23-án, 24-én (?), 27-én, 28-án és 29-én is Kiss-sel sakkozik. A Napló – mint ismeretes – április 1-jén megszakad.
Tudvalévő, hogy az öngyilkossága előtti napon, 1860. április 7-én, nagyszombaton szintén sakkozott. Délelőtt pár órát Zichy Gézával, este 7-től 10-ig Kiss-sel, aki „távozás közben még mondá a cselédeknek, ilyen mesterileg, mint ma este, régóta nem látta a grófot játszani”. Az utolsó cérnaszálba (a sakkba!) olyan erősen kapaszkodott, hogy a produkció kiváltotta titkára elismerését a mélyponton. Húsvétvasárnap reggel a döbbenet erejével hatott, amikor szétroncsolt fejjel, felöltözve, jobb kezében a pisztollyal halva találták meg a karosszékében.
Széchenyi számára a sakkozás szórakozás volt, Döblingben pedig kényszerű időtöltés. Mégis akaratlanul belevitte alaposságát, pontosságát, a játék (a sport) iránti szenvedélyét. Barcza Gedeon nemzetközi nagymester szerint „ő a sakkirodalom első nagy és műértő barátja a magyarok között”. Sürgette a sakk etikájának és értéktanának meghatározását. Ma már túlhaladott állításai mellett több kérdésben is reális képet festett a sakkozásról. Sakkbölcselő, a sakk hasznáról, káráról, értékéről szóló gondolatoknak első filozofikus mélységű megszólaltatója. Halálának 150. évfordulóján hosszan elmerenghetünk azon a fényképen, amelyet 1860 körül készített Ludwig Angerer: Széchenyi íróasztalán árván merednek ránk a sakkbábuk.

Tudományos konferencia lesz neves előadók részvételével ma, április 17-én 10 órai kezdettel az Országos Széchényi Könyvtárban Széchenyi István gróf mint magánember címmel. A tanácskozás mottója a „legnagyobb magyar” nemes gondolata: „Csak az önnemesítés és Magyarország jóléte legyen a cél, mely bennünket egyesít.”