Babits fürdősapkája

K Ö N Y V E S H Á Z

Kényelmesebbek lettünk-e, amióta van világháló, és rengeteg adatot, képet szállít a karosszékünkbe? Más lett-e a világ és ennek következtében az ember? Ezeken a fogós kérdéseken nap mint nap törjük a fejünket, hiszen ha a folyamat káros, mégiscsak jó lenne gátat szabni neki. Természetesen nemcsak a világhálóról van szó, arról a rendszerről, amely hatalmas távolságokat pillanatok alatt áthidalva képes összekötni embereket, hanem mindazokról a lehetőségekről is, amelyeket a számítógépek, a virtuális tér, az újfajta tudásszerkezet hozott el az emberiség számára. Ilyen például az adatbázis-alapú tudás (nem az a fontos, hogy egy szó, egy dolog mit jelent, hanem az, hogy mennyire gyorsan tudok utánanézni). Vagy a nyom nélkül törölhető és változtatható szövegek, hiszen a papíron bármiképpen radíroztunk, satíroztunk is, annak mindig megmaradt a „helye” – míg az elektronikus fájl csaknem észrevétlenül módosítható. Ám ezeken túl az egyik legfontosabb változás, hogy a monitoron előtérbe kerültek, sőt immár hemzsegnek a képek, a logók, a vizuális formák. Elég ránézni és -kattintani az ikonra, s máris átrendeződik a virtuális világ. Ahogy egyre több helyen vesznek körül minket fotók (a világ nagy fotókereskedői hat-hét millió képet tartanak készletben), úgy értékelődnek fel régebbi képeink is. Népszerűvé váltak a különféle témákról szóló színes albumok, a régi városrészeket, a hajdanvolt életmódot bemutató kötetek. Sikeresek lettek a képekbe merevített világok könyvei, hiszen a megbízható tudás erejét sugározzák.
Persze tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a képek „objektívek”. Ugyanolyan mértékben személyesek és elfogultak, mint bármely egyéni leírás: napló vagy levélrészlet. Mégis jó becsapni magunkat azzal, hogy „hiteles” információt tudunk meg ismeretlen emberekről, terekről, időkről. Különösen jóleső érzés ez, ha olyan korszakba vándorolunk, amelyikben az újként megismert technika és művészeti lehetőség, a fényképezés meghódította a magyar közönséget a XX. század elején.
Vajon véletlen-e az, hogy e kor egyik legmodernebb folyóirata, a Nyugat kapcsán ilyen sok kép készült? Vajon tényleg olyan különleges gyűjtőhelye volt-e a tehetségeknek, az egyéniségeknek, a irodalmi öröklétet áhítóknak a folyóirat? A kortársak számára egyértelműen az volt, például Nemes Nagy Ágnesnek, aki még középiskolásként félretett zsebpénzéből előfizetője lett a lapnak: „Sohasem merészkedtem odáig, hogy a Nyugatnak vagy akár a Magyar Csillagnak egyenesen verset küldjek. Azért mégis részese voltam az összeesküvésnek, a színvonal összeesküvésének a színvonaltalanság ellen, a tisztesség összeesküvésének a tisztességtelenség ellen. S ha megkaptam a Nyugattól az irodalmi legenda légkörét, a színvonaligényt, a konspiráció izgalmas rejtjeleit – mindazt, ami a fiatalságnak elemi vágya –, és ha megkaptam a nagyságélményt, az ünnepi magasköltészet üzenetét, valamilyen majdnem fájdalmas feladattudatot – mindazt, amit Babits nevével próbáltam körülírni –, akkor még korántsem merítettem ki az adományok felsorolását.” Napjainkban a Nyugat azonban már inkább csak olyan hivatkozási pont, amelynek tartalmát egyre kevesebben ismerik. Múzeumi kellék lett egykor fényeskedő irodalmunk hátrahagyott folyóiratának köteteiből. Sokan úgy tartják, hogy vitrinbe való darab. Sőt sajnos lassan az a generáció is végképp eltávozik körünkből, amelyiknek még elő kapcsolata volt a lappal.
Ezért fontos minden olyan kezdeményezés, amely arra törekszik, hogy élőként mutassa be azt az írói közösséget, amely a folyóirat körül dolgozott. Az újraélesztésben nemcsak az írott szó segíthet, hanem minden olyan matéria (képek, hanganyagok, filmek), amelyek napjaink erős vizuális hatások alatt álló világában megmozgatja a befogadókat: az iskolásokat csakúgy, mint szüleik, nagyszüleik nemzedékét.
A Nyugat-képeskönyv a magyar irodalom legrangosabb folyóirata kapcsán készült fotográfiákat választotta témájának, igyekszik a lap nyüzsgő, zsúfolt, hétköznapi életét ezek segítségével bemutatni. Az ismert tankönyvi képeken túl felsorakoztatja azokat a kis részleteket, amelyek a folyóiratot életre hívó emberek mindennapi életéhez kapcsolódtak. Osvát Ernő napirendje (3 óra írás, 3 óra Nyugat, 2,5 óra könyvolvasás, 1,5 óra újságolvasás, 4 óra testi dolgok – de ebbe tartozik a társasági élet és a szórakozás –, 2 óra járkálás, 1 óra apró elintéznivalók, 7 óra alvás), Móricz Zsigmond cetlije, amelyen arról panaszkodik Osvátnak, hogy még mindig nem kapta meg Hét krajcár című novellájáért a honoráriumát, s egyben szerényen kérdezi a szerkesztőt, küldhet-e új novellát. (Eszembe jutott, hogy melyik mai folyóirat szerkesztője tudna visszautasítani olyan novellistát, mint amilyen Móricz. Persze fizetni is csak olyan pontossággal tudna, mint egykori elődje…) De az apró képekhez sorolhatnám még Cs. Szabó László esküvőjét, amelyen Móricz volt az egyik tanú, vagy Babits Mihály 1936-os képét, amikor az esztergomi strand vizében lubickol szemüvegben és fürdősapkában.
A Nyugat-képeskönyv műfaja: történet képekben elbeszélve. A történet a szellemi műhely változatos élete, amely elsősorban a folyóirathoz kapcsolódott, de szerepet kapott benne a Nyugat Kiadó, ahol Ady, Babits, Kosztolányi, Kaffka Margit könyvei megjelentek, valamint az a sok a felolvasás, rendezvény, matiné, amelyen a Nyugat szerzői megjelentek. A könyv kronológiai rendben halad, s ennek egyik nagy előnye, hogy az egymás mellé rendezett képek jól mutatják az egy időben létező életkori különbségeket. Amikor Ady fotóit látjuk, akkor még ifjú ember Kosztolányi, Babits és Tóth Árpád. Ahogy lapozunk tovább, és megjelenik Móricz, majd Szabó Lőrinc, József Attila, később Weöres, Illyés, ugyanebben a tempóban deresedik a halántéka Karinthynak és Kosztolányinak, s lesz mind kevesebb haja, szikárabb arca Babitsnak. Az egymással szembenéző képek megmutatják, hogy a szerzők, akiknek művei egymás közelében foglaltak helyet a folyóirat oldalain, valójában mennyire különbözőek voltak.
Ebben az ügyes kézzel megrajzolt történetben az elbeszélő (a két szerkesztő) a háttérbe húzódik, a saját szólam helyett az egykor élt szerzők mondatait helyezi előtérbe. Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit finom ízléssel rendezték össze a könyvet, s válogatták ki azt a több mint kétszáz idézetet, amellyel a képekhez rendelt narrációjukat megalkották. Az egész könyv olyan, mint egy kis múzeum. Képek, képaláírások, szépen komponált hátterek, sok információ, s ami a legfontosabb: erős hatás. Kosztolányi eltöprengett egyik írásában, hogy vajon művészet a fotográfia. „Azt mondják, nem, mert gép hozta létre, mely »a valóságot csak másolta«. Ezt meglehetősen felületes érvnek tartom. Ha az eszközöket tekintem, akkor az ecset is az, a toll is az, melyet az író forgat. […] Minden művész munkája azon múlik, hogy milyen nézőszögből tekinti a valóságot, mit hagy el belőle, mit tesz hozzá. Ez alkotás.”
A Petőfi Irodalmi Múzeum 2009-ben méltán vehette át az Év Múzeuma címet. Izgalmas kiállításaival, ezekhez kapcsolódó kiadványaival és számos rendezvényével az irodalom megőrzésének központi intézményén túl lassanként a fővárosi irodalmi élet egyik fontos szervezőjévé növi ki magát. Az egyes kötetek pedig azt bizonyítják, hogy nemcsak a gyönyörű Károlyi-palota reprezentatív értékével tud jól gazdálkodni az intézmény, hanem a munkatársak szellemi tőkéjével is. A múzeumot ugyan nem vihetjük haza, és a Károlyi-palotába sem költözhetünk, de a Nyugat-képeskönyv elkísér minket hosszú időn át, amikor emlékezni és emlékeztetni akarunk a megalkuvás nélküli minőség folyóiratára.
(A Nyugat-képeskönyv. Fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből. Szerk.: Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2009. Ára: 4830 forint)