Belső terekben teljes világ

LÁT-HATÁSCzimra Gyula (1901–1966) festőművész gyűjteményes kiállítását rendezték meg a székesfehérvári Városi Múzeum Deák Dénes Gyűjteményében. A XX. századi magyar festészet kiemelkedő jelentőségű, de mélyen értéke alatt becsült alkotójának művészetéről a tervek szerint a kiállításhoz kötődve hamarosan monográfia is megjelenik Lóska Lajos művészettörténész tollából.

Ha a festő történetesen nem Magyarországon, hanem Itáliában születik, akkor ma Bolognában, a város főterén lenne múzeuma. Akkor ott lenne például a helye azon a kiállításon is, amely jelenleg Firenzében, a Palazzo Strozziban látható, s amely Pillantás a láthatatlanba címmel mondja el, hogy Giorgio de Chirico s nyomában művészek több generációja hogyan hozta létre a metafizikusnak is nevezett festészetet, amely a látvány elemeit úgy sűríti, alakítja át, hogy miközben megőrzik anyagi mivoltukban érzékelhető szépségüket, valami sokkal többről, a létezés misztikus szépségéről beszélnek.
Czimra Gyula azonban nem Bolognában, hanem Budapesten született, s bár majdnem ugyanazokat az évtizedeket élte meg, mint olasz kollégája, Giorgio Morandi (1890– 1964), az ő műveit nem mutatják be vaskos albumok, katalógusok. Igaz, most majdnem születhetett egy reprezentatív kötet, de hát a Nemzeti Kulturális Alap a székesfehérvári szakemberek által kért 1,4 millió forintos támogatás helyett csak 300 ezret szán a kiadványra, így hát kevesebb és kisebb, esetleg fekete-fehérben reprodukált képek győzhetik meg majd az olvasót, hogy Czimra Gyula művészete a XX. századi magyar festészet kimagasló teljesítményei közé tartozik.
Talán jól is van így. Czimra Gyula műveit valóban „élőben” kell látni, a reprodukció legfeljebb csak sejtheti szépségüket. Különösen a rendkívül finom, kisméretű rajzokét, amelyek ilyen nagy számban aligha kerültek még közönség elé. Önarcképeiből sem láthattunk még ilyen teljes gyűjteményt. Átfogják a pálya egészét, a legkorábbiak talán még azokban az években készültek, amikor a fiatal Czimra három testvéréhez hasonlóan lakatosnak tanult a Ganz-gyárban, s közben az iparművészeti iskola esti, munkásoknak szervezett tanfolyamán képezte magát. Az utolsó (kettős) önarcképeinek egyikén abban a rákoshegyi házban ábrázolja feleségével együtt önmagát, ahová 1934-ben költözött, s ahol rezsimektől, művészetpolitikai elvárásoktól független világot hozott létre maga körül.
Életében összesen két kiállítása volt. Az első a párizsi Galerie Zodiaque-ban, 1926-ban, olyan sikerrel, hogy képei árából két évet tölthetett a fény városában, a második 1964-ben Rákosligeten, ahol harminckét évig élt s életműve javát megalkotta, a lehető legnagyobb csendben, elszigeteltségben.
1973-ban, amikor a Magyar Nemzeti Galéria mutatta be festményeit, életműve legszebb darabjait meg is vásárolta a múzeum. Innen, valamint a rákospalotai és a hódmezővásárhelyi múzeumból került a művek többsége a fehérvári tárlatra, ahol most lépésről lépésre követhetjük a pálya formálódását, a korai, barbizoni élményeket feldolgozó, majd Van Gogh és Gauguin hatásáról tanúskodó kompozícióktól a rákospalotai, zugligeti városi tájakon át azokig a belső terekig, amelyek élete utolsó évtizedében meghatározták festészetét. Ahogyan Sík Csaba írta róla egy alkalommal, nem a megfogható forma- és színbeli rendszer érdekelte igazán, hanem éppen az, amit az elemek közrefogtak, kijelöltek: az „űr”, amit valamivel be kell tölteni. És ez a „valami” nem látható, nem megfogható formákból, anyagokból áll, ez a „valami” szellemi természetű. A legtöbb, amiről a művészet beszélhet.
(Czimra Gyula emlékkiállítása, Székesfehérvár, Deák Dénes Gyűjtemény, május 9-ig.)