Bombatölcsér

Tizenhat évvel a faji elnyomás megszűnése után a Dél-afrikai Köztársaság két országra szakadt. Az egyik fejlődik, vadonatúj reptereket, autópályákat és stadionokat épít a júniusi labdarúgó-világbajnokság házigazdájaként, miközben a másikban – ahol a lakosság nyolcvan százaléka él – harmadik világbeli viszonyok uralkodnak. Végiglátogattuk Cape Town, vagyis Fokváros bugyrait, ahol hárompercenként erőszakolnak meg valakit, gyakori a gyilkosság és a bandaháború, és minden negyedik fiatal magában hordozza a HIV vírust.

Őrültek orvossága
A crystal meth néven ismert metamfetamin nem új találmány, közel száz éve ismeri az orvostudomány, mely az álomkór vagy a koncentrációs problémák kezelésére alkalmazta. Az erős függőséget okozó szert egyszerű alapanyagokból (köhögéscsillapítók, ammónia, tisztítószerek) akár kezdetleges laboratóriumokban is elő lehet állítani, és a világ sok részén már népszerűbb a kokainnál és a heroinnál is. Szívják, eszik, felszippantják, vagy tűvel juttatják a véráramba, hogy folyamatosan felpörgetett állapotban tartsa a szervezetet, serkentse a nemi vágyat és a szexuális aktivitást. Túlzott használata kényszerképzeteket és üldözési mániát válthat ki, de már kis adagban is növeli a vérnyomást, és szív-, valamint érrendszeri rendellenességet okozhat.

Törékeny fekete nő táncol egy osztály diákjai előtt, eljátszva, hogy az iskolából boldogan hazatérő kislányt megerőszakolja egy otthon lebzselő rokon. A kamaszok egy része vihog, pár fiú mobiltelefonjával fényképezi az előadást. A lányok zavartan nézik a műsort, a sarokban páran elpityerednek. Fokváros legnagyobb nyomornegyedében, a Khayelitshán vagyunk egy középiskolában – itt nem volt ugyan felmérés, de a szomszéd tartományban, Kwa-Zulu Natalon tavaly kiderült, hogy a diákok harminc százalékát érte nemi erőszak a tanárok (!) vagy diáktársak részéről. Az iskola csak az egyik lehetséges színtere a sérelmeknek, hiszen sokakat az utcán bandatagok erőszakolnak meg, vagy otthon vet szemet rájuk egy családtag.
A negyedet egymillió ember befogadására tartották alkalmasnak, most legalább kétmillióan élnek itt. A nagy vándorlás 1994 óta folyik: az apartheid megszűnésével több száz törvényt eltöröltek, köztük a helyváltoztatás akadályozására szolgáló jogszabályt is, azóta özönlik a nép az ország legélhetőbb (fő-) városába. (A három fővárosból Fokváros a törvényhozási, Pretoria a közigazgatási, Bloemfontein az igazságszolgáltatási.) A nyomornegyedekben a boltok leselejtezett szállítási konténerekből készültek, rácsozott ablakokkal, a házak pedig többnyire bádoglemezből. Vizet az utcai csapokról kell hozni, a díját – csakúgy, mint a villanynak – az állam fizeti. Kék mobil vécék színesítik a szürkeséget, mindenütt nagy a por, fát vagy zöld felületet sehol sem látni.
A Hector Petersen Secondary Schoolban vagyunk, ide 1400 felső tagozatos diák jár. Tizenegyedikben és tizenkettedikben akár hetven tanuló is lehet osztályonként. Négyszáz gyereknek jut ebéd, sokaknak ez az egyetlen étkezés naponta. Aki kapja, marja alapon működik, a későn érkezőnek nem jut ennivaló. Öt éve csak minden ötödik diák fejezte be a középiskolát, de mára itt ez az arány megfordult: ötből egy nem jut el az érettségiig. A jó arány azt jelzi: a helyi viszonyok között ez elitintézmény.
Az iskola udvaráról jól látszik, ahogy a kunyhók közötti picinyke udvaron levágnak egy disznót a harminchét fokos melegben. Amúgy is velőig hatoló bűz van (leginkább arra emlékeztet, amikor nyáron mellénk ül a villamoson egy napok óta nem mosdott hajléktalan), de ez nem zavarja a böllért, aki hatalmas bozótvágó késsel dolgozva két csapásból levágja a disznó fejét, majd engedi a vért az utcára folyni.
Ünnepre készülnek – mondja a sofőrünk –: vagy esküvő lesz, vagy temetés. Raymond, a sofőr valódi nyomornegyed-szakértő, hiszen maga is ott nőtt fel. Egy hét alatt annyi információt mondott el erről a dzsungelszabályokra épülő világról, amennyiből meg lehetett volna írni egy szociológusi kisdoktorit. Khayelitsha a társadalom legalja, ezért nem véletlen, hogy a legrosszabb hírű mind közül. Itt szinte kizárólag feketék laknak. Raymond más rassz, ő colourednek, vagyis színes bőrűnek nevezi magát, és ezek az emberek más, valamivel jobb színvonalú nyomornegyedben élnek. Míg itt az egymás ellen alkalmazott nyers erő és sokszor a családon belüli erőszak dominál, a színes bőrűek negyedére a szervezett bűnözés, a drogkereskedés és a bandaháborúk jellemzőek. A sofőr ismer olyan nyolcéves bandatagot, aki már drogfüggő, és aktív szexuális életet él. Elvisz egy szomszédjához is, aki pitbullokat tenyészt, és egy sikeres kutyaviadal után tízezer afrikai randdal, ezer euróval gazdagabban tér vissza a nyomornegyedbe.
Bonyolult megérteni e világ belső logikáját. Miközben sokan napi néhány randból kénytelenek megélni, akadnak olyan lakók is, akik vadonatúj autóval jönnek haza a bádogkunyhóból kis téglaházzá átalakított lakásukba, ahol plazmatévé és drága hifi várja őket. Megtehetnék, hogy elköltöznek, de talán nem éreznék jól magukat az előkelőbb negyedekben, ezért aztán maradnak. Persze az is lehet, hogy az egész csak ideológia, és azért vannak itt, mert abból élnek, hogy drogot árulnak a legszegényebbnek, vagy egyéb módszerekkel terrorizálják őket.
Az iskola után ellátogatunk egy ifjúsági klinikára, mely a negyed Site B nevű részén működik. Petrus Steyn vár minket – a doktor a fokvárosi Stellenbosch Egyetemen dolgozik, ahol többek között kidolgozta a fiatalok szexuális nevelésének egy négy tartományban bevezetett, hatékonynak tűnő módszerét. Az orvos úgy véli, bár az adatok döbbenetesek (a kamasz lányok negyede HIV-pozitív, és az országban regisztrált új fertőzések fele a 15–24 évesek közül kerül ki), a fiatalokat hiába sokkolnák beteg társaikat bemutató fotókkal, mert ennek a módszernek nincs tartós hatása. Ők inkább arról az oldalról közelítik meg a dolgot, hogy mihez van joga a kamasznak, és az életből vett példákkal próbálják rávezetni őket a fontos dolgokra.
A felméréseik szerint az itteni gyerekek már tizenhárom évesen elkezdik a szexet, és a lányok között egyfajta verseny alakult ki, hogy ki veszíti el hamarabb a szüzességét. Bár ingyen van a fogamzásgátló és az esemény utáni tabletta is, sokan egyáltalán nem élnek a lehetőséggel. Hasonló a fiúk hozzáállása is, annak ellenére, hogy évente csak ennek a programnak keretében négymillió óvszert osztanak ki.
Az orvos azt mondja, rengeteg tévhit kering a fiatalok között a terhesség megelőzésének a módozatairól. Sokan kólával vagy más buborékos üdítővel mossák ki magukat szex után, azt gondolva, hogy a folyadék megöli a spermiumokat. Mások túladagolva kezdenek szedni minden olyan otthon fellelhető gyógyszert, amelyiken rajta van, hogy terhesség esetén nem szedhető. Az sem ritka, hogy tizenkét éves kamasz lányok jelentkeznek abortuszra, és minden harmadik terhes HIV-pozitív.
A nem kívánt terhesség csak egy veszély a sokból, és sokan nem is gondolnak arra, hogy teherbe esés nélkül is komoly bajba kerülhetnek a nemi úton terjedő betegségek miatt. Ha például HIV vírust kapnak el, az megpecsételi az életüket, mert tízből kilenc embernek nem jut a modern retrovirális gyógyszerekből. A doktor szerint a felvilágosításra az iskola a legalkalmasabb, mert sok gyereknek ez az egyetlen esélye arra, hogy halljon valamit a fogamzásgátlásról vagy a szexuális nevelésről. A szakemberek ezért „életre nevelő” tankönyveket írtak, és ezt tanítják az iskolában.
Miközben az orvossal beszélgetünk, folyamatosan érkeznek a kamaszok a klinikára. Néhányan – látva a külföldieket – azonnal megfordulnak, de akad olyan is, akivel el lehet beszélgetni. Egy tizenhét éves fiú a szűrési eredményért jött, láthatóan idegesen. Több ismerőséről ugyanis kiderült, hogy HIV-pozitív, és ahogy ő fogalmaz, aki beteg lesz, azt otthagyják a barátok. Nagy megkönnyebbülésére az ő tesztje negatív, így boldogan markol fel egy nagy adag óvszert a dobozból. Mielőtt elmenne, még meggyőzik, hogy röntgeneztesse meg a tüdejét is: riasztó adat, hogy a HIV-vel fertőzöttek hetven (!) százaléka a tébécét is elkapja.
Mivel a riportutat a Népesedési Alap szervezte négy uniós ország nyolc újságírója számára, egyik reggel tisztelgő látogatásra indulunk az egyik uniós ország nagykövetéhez. A diplomata meglepő őszinteséggel beszél az itt tapasztalt állapotokról, de mivel hazájában éppen kormányválság van, és itt sem akar diplomáciai bonyodalmakat, arra kér, hogy csak háttér-információként használjuk a tőle hallottakat.
Arról beszél, hogy kétféle Dél-Afrika van: az ultramodern repülőtereket építő, fejlődő, a nyári labdarúgó-világbajnokságra készülő ország, és a másik, ahol az erőszak, a HIV vírus és a tébécé az úr. Azt már én teszem hozzá, hogy ez a másik is nagyon készül a vb-re, de ez inkább a csodavárás kategóriája, hiszen a FIFA előírásai szerint még a stadionok környékén sem árulhatnak a helyiek, csak az eseményt szponzoráló multinacionális vállalatok. Még ha sikerül is az országnak jó és emlékezetes világbajnokságot rendeznie (száz nappal az első sípszó előtt még komoly lemaradásokat tapasztalt az idelátogató nemzetközi küldöttség), az nem lesz közvetlen hatással a nyomornegyedekben élők mindennapjaira.
A nagykövet saját példát is hoz mondanivalója illusztrálására: a feleségénél nemrég mellrákot diagnosztizáltak. A vizsgálatok befejezése után otthon heteket kellett volna várni a műtétre, itt másnap megoperálták. Csúcstechnikájú műszerekkel egy minden igényt kielégítő klinikán – igaz, volt drága biztosításuk. Az emberek nyolcvan százalékának nincs ilyen, őket az ingyenes alapellátás keretében harmadik világbeli színvonalon kezelik unott, alulfizetett orvosok és ápolónők. Az egészségügyre fordított költségvetési pénznek több mint a felét a lakosság alig tizenöt százalékát kitevő biztosítottakra költik.
Tragikus a helyzet a szociális szektorban és az oktatásban is, de itt a pénzhiány mellett másik ok is nehezíti a dolgokat. Az apartheid után például nyugdíjazták a tanárokat, és az új tanárgeneráció abból a bantu törzsből került ki, amelynek korábban nem volt értelmisége. Az állásokat nem a képzettség, hanem a kormánypárthoz, az Afrikai Nemzeti Kongresszushoz való lojalitás alapján osztották, és ennek drámai következményei lettek az oktatás színvonalában. Ráadásul máig nincs tanfelügyelőség, és a tanárokat ki sem lehet rúgni az erős szakszervezetek miatt. A nagykövet úgy véli: politikai szinten szép elképzelések vannak és jó törvényeket alkotnak, de ezeket nem tudják átültetni a gyakorlatba. Elszakadtak a vágyak a realitástól: mindenből a legjobbat akarják, miközben még az alapdolgokra sincs pénz.
Délután egy másik iskolába látogatunk, a Fokvárostól nem messze fekvő Atlantis városkába, hogy megnézzünk a gyakorlatban is egy életrenevelés-órát. Mr. Cupido osztályába megyünk be, a tanár laptopról levetít egy kisfilmet, amelyet később megvitatnak. Az egyik filmen fogyatékosokat figuráznak ki a társaik, a másikon egy fekete kamasz lány terhes lesz egy fehér fiútól, de a szülei ellenzik a házasságot. A diákok meglepően jól fésült válaszokat adnak a politikai korrektség jegyében – úgy érzem, kész mondatokat gyakoroltak be a látogatásunk előtt. Meglepően toleránsak a melegekkel (ha meleg vagy, híres leszel, mondja egyikük), az emberi értékeket tartják a legfontosabbnak.
Amikor kérdezhetünk, arról érdeklődöm, ha egy iPod vagy egy új barát között választhatnának, melyik mellett döntenének. Négyből három az új barátot választaná, de egy lány megejtően őszinte: azt mondja, barátja már van elég, sokkal nagyobb hasznát tudná venni az új zenelejátszónak. Az ellenvélemény hatására többen felbátorodnak, egy muzulmán kislány kifejti, hogy a hite szerint az egyneműek közötti szex elítélendő, és a fiú-lány kapcsolatokban is a házasság előttig tartó absztinencia a megoldás a nemi úton terjedő betegségek elkerülésére. Egy másik lány visszakérdez a megerőszakolt kamaszok kapcsán: mit kerestek ezek a lányok éjjel az utcán?
Belelapozok a tankönyvbe, és azon gondolkodom, otthon is elkelne egy ilyen óra: a tizenegy fejezetben beszélnek az önértékelésről, a kamaszkor problémáiról, a családtervezésről és a nemi betegségekről, de külön fejezet tárgyalja az erőszak, a drog, az egészséges élet és a stresszkezelés módszereit is. Az utolsó fejezet a világba való kilépésre készíti fel a diákot Welcome to adulthood! (Isten hozott a felnőttkorban!) címmel. Ezt a könyvet különben eddig hárommillió példányban adták ki a Stellenbosch Egyetem szakemberei, afrikaans, angol, zulu és xhosa nyelven. Ez még messze nem elég, hiszen az ötvenmilliós országban tizenegy (!) hivatalos nyelv van, de ahol elérhető a program, ott csökkent az új HIV-fertőzések száma a 14–24 év közötti fiatalok között.
Az egyik napot a Mozaic Centerben töltjük, itt orvosok, pszichológusok és szociális szakemberek várják azokat a nőket-lányokat, akiket az otthonukban ért erőszak. Azt mondják, a területükön sok a menekült (van olyan nap, amikor a zöldhatáron ötezer ember érkezik Dél-Afrikába, zömében Zimbabwéból, Malawiból és Kongóból), és ezek az emberek még kiszolgáltatottabbak – valaki befogadja őket cselédnek, és ezzel tulajdonának tekinti, akivel bármit meg lehet csinálni. Ők is sokkoló számokat mondanak: a rendőrség ugyan csak évi 52 ezer nemi erőszakról beszél, a szociális szakemberek szerint a valós szám ennek legalább a négyszerese, így hárompercenként történik nemi erőszak az országban! A nagy szakadék egyik oka, hogy a rendőrök inkább a gyilkosságokkal és más, súlyosabb bűncselekményekkel vannak elfoglalva, és sokszor hazaküldik a hozzájuk forduló nőket, mondván, hogy a férjed, munkaadód fizetett érted, az ő tulajdona vagy, azt csinál veled, amit akar. Eddig hat kliensüket ölte meg a férje vagy élettársa, és nagyon sok a bandatagok által elkövetett többszörös erőszak is.
Elvisznek egy kerületi bíróságra, ahol irodát tartanak fenn, hogy a hozzájuk fordulóknak segítsenek az ügyintézésben. Épp egy nő van náluk: a negyvenéves Nomasundu Mjwana megelégelte, hogy a férje időnként hazajön a másik feleségétől, hogy jól megverje a családot. Azt mondja, hiába megy a rendőrségre, mert a férje is rendőr, és a kollégái neki adnak igazat. Most a bíróságon távol tartási végzést kér a férj ellen, így az rács mögé kerülhet, ha újra hazamegy randalírozni.
Ellátogatunk a napi huszonnégy órán át nyitva tartó Simelela centrumba is, ahol krízishelyzetben lévő lányoknak segítenek a nyomornegyed kellős közepén. Itt is van orvosi vizsgálat, és közel a rendőrség, ahol azonnal meg lehet tenni a feljelentést. A statisztikájuk megdöbbentő: a hozzájuk forduló megerőszakolt lányok negyvenkét százaléka tizenkét év alatti. Az elmúlt év júliusától december végéig terjedő időszakban kilenc egy év alatti csecsemőt találtak, akit kihasználtak szexuálisan, de legtöbbet, harmincöt-harmincötöt a három- és a négyévesek közül bántottak. Az elkövető általában a családból kerül ki: részeg apa, bedrogozott testvér, unatkozó nagybácsi. Azt mondják, itt különösen működik az alkalom szüli a tolvajt logikája: a közös vécére kimenni kénytelen kislányok különösen védtelenek a sötét éjszakában. A lebukott erőszaktevők átlagéletkora huszonhat év – sokan vidékről jöttek fel, nem városban szocializálódtak, és régi otthonukban nem számított nagy bűnnek, ha egy férfi megerőszakolt egy nőt.
Amikor iskolai szünet van, megugrik a nappali esetek száma, és sok van ünnepekkor is. A nyomornegyedben nagyon nagy a munkanélküliség, viszont sokan alkoholisták vagy kábítószerfüggők. Jelenleg a legnépszerűbb drog egy új, viszonylag olcsó szer, amelyet itt tiknek hívnak (a crystal methről többet megtudhatnak keretes írásunkból).
Találkoztunk a harmincegy esztendős Fuman Ntlóval, akit nyolcévesen erőszakolt meg az unokabátyja. Azt mondja, a család el sem hitte neki, hogy mi történt, sőt – miután a rendőrségen is beszélt erről – kirakták a családból. Meggyűlölte magát és a férfiakat is, éveki