Egyre többet hallani arról, hogy egyesek megtalálni vélték a bölcsek kövét, amelynek használata egy csapásra rendbe tenné a fejletlen magyar demokráciát. Ősi csodaszerről van szó, sikeresen használták már nemcsak a népi, hanem a feudális demokrácia nyavalyáira is. Aki még nem tudná, annak eláruljuk, a képviselők visszahívhatóságától várják egyesek csenevész demokráciánk talpra állítását. Le kell hűtenünk a felhevült várakozásokat: a képviselők visszahívhatóságának a polgári demokráciához nincs köze, abban semmi keresnivalója nincs.
Már a XIX. században ismert volt ez az intézmény, így a magyar demokratikus hagyomány részeként illenék tisztelnünk, amiben kétségkívül van igazság, csak éppen a mai viszonyokra nem adaptálható. Ugyanis a képviselőt nem a választók, hanem a jelölő- és küldőszervezet hívhatta vissza, ha elégedetlen volt szereplésével. Nehéz demokratikus hagyományokról beszélni, amikor a lakosság 6–10 százaléka bírt szavazati joggal, és nyílt szavazással döntöttek a követ kilétéről, bár tudjuk, nem kevesen vannak, akik ezeket a viszonyokat gondolnák ma is ideálisnak.
Az a rendkívül demokratikusnak tűnő elv, hogy a választók hívhatják vissza alkalmatlanná, illetve méltatlanná vált képviselőjüket, a sztálini törvényalkotás vívmánya. A magyar gyakorlatba (pontosabban: elméletbe) az 1966-os választójogi törvénynyel került be, amikor a listás választások helyett bevezették az egyéni választókerületek rendszerét és elméletileg lehetővé tették a kettős jelölést. Természetesen, miként a képviselő állításáról, a visszahívásáról is csak akkor dönthet a választó, ha azt a Hazafias Népfront, valójában a párt jóváhagyta.
Az újabb, 1983-as választási törvény adott lehetőséget egyes személyeknek, hogy kezdeményezhessék a képviselők visszahívását. Ha a választópolgárok tíz százaléka támogatta a kezdeményezést, 30 napon belül szavazást kellett kiírni a visszahívásról. A szavazás érvényesnek bizonyult, ha azon a jogosultak több mint a fele részt vett, és a voksok több mint a fele „igen” volt. A törvényalkotók bizonyosak voltak benne, hogy a párt és a népfront elhatározása nélkül, szándéka ellenére egyetlen képviselőt sem fognak visszahívni. Tévedtek. 1989-ben a népnek sikerült leváltania olyan kiválóságokat, mint Cservenkáné, Korom Mihály, Várkonyi Péter vagy Apró Antal. Olyanok kerültek a helyükre, mint Roszik Gábor, Debreczeni József, Tamás Gáspár Miklós stb. (Jó csere volt!)
Ám attól, hogy egy antidemokratikus rendszer hipokrita törvényét kihasználva sikerült néhány hírhedt despotát megbuktatni, a visszahívás intézménye még nem feltétlenül illeszthető egy demokratikus állam jogrendjébe. Hiszen a listáról mandátumot nyert törvényhozókat eleve nem hívhatná vissza a lakosság, viszont az egyéni körzetekben mindenki, aki 75 százaléknál kisebb arányban nyert, azonnal visszahívható lenne. Csak apparátus és szervezőkészség kell hozzá, és egy-egy körzetben folyamatosan visszahívás közben lennének a képviselők, amely állapot kizárólag némely szélsőségesek szerint szolgálná a köz javát. Hozzátéve: a függetleneket leszámítva (olyanok meg legfeljebb mutatóban akadnak) a képviselőket a pártjuk, s nem a saját programjuk alapján választják, ezért az ígéreteiket is bajos számon kérni rajtuk. Végezetül a demokrácia és persze az elemi tisztesség alapelveit szem előtt tartva, egy képviselő visszahívására csak az lehet jogosult, aki rá szavazott és csalódott benne. (Aki ellene voksolt, az eleve visszahívná.) Szerencsére a szavazás titkossága ennek megállapítását lehetetlenné teszi, így a nem tetsző vagy tetszésünket elveszítő választottjaink visszahívására várnunk kell, maximum négy évet. De ennyi felelősséget a választó is vállalhat döntéseiért.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
