Egy lengyel hazafi

Ez a halál akár jelképes is lehetne. Lech Kaczynski Katynba igyekezett, hogy igaz patriótaként lerója a kegyeletét azon hazafiak előtt, akik hetven éve a diktatúra oltárán Lengyelországért áldozták az életüket. Minden áron ott akart lenni az emlékhelyen, mert lengyelként és a kommunizmus esküdt és kérlelhetetlen ellenségeként tudta, hogy ott a helye. Ezt diktálta a szíve, s igazi harcosként a diplomáciai protokollt megkerülve elérte, hogy ne csak a miniszterelnök, hanem három nappal később ő is elhelyezhesse Katynban az emlékezés virágait. A cél előtt már nem akart kitérni, ellentmondást nehezen tűrő, az elemekkel is megvívni kész, küldetéstudattal párosuló belső meggyőződése hajtotta előre. Végül, keretbe foglalva e harcos életet, ott hívta magához az Úr, ahol annyi honfitársát, a lengyel történelem elátkozott helyén, a szmolenszki erdőben.
Lech Kaczynski 1949-ben született Varsóban. Szülei a második világháború idején ott harcoltak a varsói felkelésben a német megszállás ellen. A mélyen katolikus Lech politikai pályája előtt jogi tanulmányokat folytatott, majd a hetvenes évek végén ikertestvére, Jaroslaw nyomdokaiba lépve csatlakozott a kormányellenes mozgalomhoz, a Lech Walesa vezette Szolidaritás szakszervezethez. A gdanski hajógyári tiltakozáskor, 1980-ban már a sztrájkbizottság tanácsadója volt. Küldöttként vett részt a Szolidaritás első országos gyűlésén, majd a hadiállapot idején letartóztatták. Szabadulása után ismét bekapcsolódott az ellenzék munkájába, a Szolidaritás vezetőségének tagja lett. 1988-ban a Lech Walesa mellett működő állampolgári bizottságban dolgozott, részt vett a kerekasztal-tárgyalásokon is. 1989 nyarán az első szabad voksoláson szenátorrá, két évvel később pedig képviselővé választották a Centrum Polgári Egyetértés listájáról. 1991-ben rövid ideig az Elnöki Kancellária Nemzetbiztonsági Irodájának vezetője volt, azonban összekülönbözött Lech Walesával, s szakított a Szolidaritással is. Ezt követően 1992–95 között a Legfelsőbb Ellenőrző Kamara elnöki posztját töltötte be. 2000-ben, a Jerzy Buzek vezette kormány idején az igazságügyi tárcát felügyelte, majd 2001 áprilisában állt az egypetéjű ikertestvérével, Jaroslaw-val megalakított Jog és Igazságosság párt országos bizottságának élére. Még ez év nyarán a PiS elnökévé választották. A 2002. őszi önkormányzati választásokon jelentős többséggel elnyerte Varsó főpolgármesteri tisztét, 2005. október 23-án pedig megválasztották a Lengyel Köztársaság elnökévé. Ezzel párhuzamosan a szejm legnagyobb erőjének, a PiS-nek az élén testvére, Jaroslaw kapott megbízást a kormányalakításra.
Politikai megítélése ellentmondásos. Mélyen hívő katolikusként erős államot, megújulást és erkölcsi megtisztulást ígérő, társadalmi igazságosságot hirdető, szociálisan érzékeny programjával sokakat, főleg a vidékieket és a szegényebbeket állította maga mellé, érezhetően idegenkedett azonban tőle a nagyvárosok lakossága, elsősorban a fiatalok. A liberálisok és a baloldal otthon és külföldön egyaránt keményen támadták, de konfrontálódást kereső alkata sokszor még a mérsékelt konzervatívokat is óvatos távolságtartásra késztette. A világ nem igazán tudta, nem is nagyon akarta megérteni. Nem a lengyel jobboldal antikommunizmusának megtestesítőjét, az egyenes és kikezdhetetlen embert, hanem inkább a nacionalista, katolikus politikust látták, láttatták benne. Külpolitikája híven tükrözte az Oroszországgal és Németországgal szemben a lengyel népben meglévő ellenérzéseket, a biztonságot, az Egyesült Államokra alapozó gondolkodást. Sokszor bírálták euroszkeptikus látásmódja miatt. Pedig ő csak olyan européer volt, aki nemcsak meglátta, de néven is merte nevezni az Európai Unió hibáit, és a végsőkig, ám a realitás határát soha át nem lépve védte a lengyel érdekeket.
Mi, magyarok, igaz, hazánk iránt őszintén érdeklődő barátot veszítettünk el Lech Kaczynskiban, aki számára a két nép történelmi barátsága nem csupán romantikus szlogen volt, hanem élő kapcsolat.