Élet a halál birodalmában

A napokban tértek haza lapunk munkatársai, Margittai Gábor és Major Anita a mély-Szaharában tett expedíciójukról, amelynek az volt a célja, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar felfedezője, a méltatlanul elfeledett, 1945 után meghurcolt Almásy László sivatagi útvonalainak egy részét bejárják, földrajzi és történeti felfedezéseit dokumentálják, és azt a közeljövőben bemutassák olvasóinknak. Az angol beteg című hollywoodi produkcióban „népszerűsített” Almásy neve épp most bukkant fel újra a világsajtóban: a Der Spiegel a Németországban előkerült, Hans Entholt német katonával folytatott magánlevelezésre hivatkozva ismételten „felmelegítette” Almásy László homoszexualitásának kérdését.
Ám, amint Margittai Gábor elmondja, az Egyiptomban ma is köztiszteletnek örvendő felfedezőt nem ezért szeretjük. Hanem azért az emberfeletti erőfeszítéséért, amellyel nekiállt feltérképezni a Föld utolsó fehér foltjait, a Líbiai-sivatag ősrégi karavánútjait, elérhetetlen távolságban fekvő hegységeit, és eközben kifejlesztette a sivatagi autózás ma is érvényes technológiáját. S mialatt szép rögeszméjét, Zarzurát, az elveszett oázist, illetve Kambüszész perzsa király homokviharba fulladt ókori hadseregét kutatta, megtalálta a hajdanvolt zöld Szaharát – teszi hozzá Margittai –, a mára csupán barlangrajzokban, kőkori telepekben, szerszámkészítő műhelyekben, csontokban fennmaradt szavannavilág emlékeit.
A házaspár utazása nem volt minden veszély nélküli: a Kairótól több mint 800 kilométerre nyugatra fekvő Szíva oázisból kiindulva négykerék-meghajtású dzsipeken 1500 kilométert tettek meg beduin sivatagi vezetőik kíséretében, olykor 700 kilométeres távolságba szakadva minden vízforrástól, emberi lakóhelytől. Úti céljuk, a Svájc nagyságú Gilf el-Kebir hegység, Almásy László felfedezéseinek egyik legfontosabb színtere pedig közel esik a líbiai határhoz, ahol a darfuri villongások miatt ma csempészútvonalak futnak a Földközi-tenger partvidéke felé, sivatagi fosztogatók kedvelt portyázási területe ez, illetve néhány helyen második világháborús aknák is lehetnek a mozgó homok alatt.
– Ám jó kezekben voltunk – hangsúlyozza Major Anita –, beduin kalauzunk, az Almásy-rajongó Khaled Khalifa nem csupán úgy ismeri a Szaharát, mint a „kézfejét”, ahogy arrafelé mondják, de utazási szenvedélye találkozott a mi felfedezővágyunkkal is. Így nemcsak az Almásy László által bejárt egykori folyóvölgyeket, barlangokat, sziklaátjárókat, végtelen homoksivatagot barangoltuk be, megtalálva a kutató nyomait, táborozásának hordalékait is, de magunk is „fölfedeztünk” kőkorszaki falvakat kiszáradt tómedrek körül, özönvíz előtti, sziklába vájt „karavánszerájokat”, ahol a Szahara utazói meghúzhatták magukat éjszakára – és mindenekelőtt megtapasztalhattuk a Homok Atyja felfedezéseinek igazi jelentőségét: hogy a mára halál birodalmává vált sivatag egykor elképzelhetetlenül pezsgő élet színtere volt.
Margittai Gábor és Major Anita hamarosan riportsorozatban számol be szaharai expedíciójukról lapunk hétvégi Magazinjában.