Tegnap este, 65 éves korában elhunyt Varga Zoltán olimpiai bajnok labdarúgó. A Ferencváros egykori klasszis összekötőjét, majd 1996-tól vezetőedzőjét rá jellemző módon futballozás közben érte a halál; anynyira szerette a játékot, hogy számos betegségen, szívinfarktuson túl sem tudott lemondani róla. A labdarúgás volt az élete, az lett a végzete is. Zuglóban, a Kövér Lajos utcai műfüves pályán lett rosszul, a helyszínre kiérkező mentők sem tudtak már rajta segíteni.
Varga Zoltán még a magyar futball klasszisoktól hemzsegő időszakában is labdavirtuóznak számított, ezért mikor 1968-ban külföldre távozott – akkori szóhasználattal disszidált –, a Fradi-tábor pótolhatatlan veszteségként könyvelte el. Bár Németországtól Hollandián át Skóciáig sok csapatban megfordult, közel sem futott be képességeihez méltó pályát. Amikor az Albert Flórián ötvenedik születésnapjára rendezett emlékmérkőzésre 1991-ben visszatért az Üllői útra, még negyvenhat évesen is olyan trükköket mutatott be, hogy a lelátón az apák büszkén mondogathatták fiaiknak: Látod, megmondtam, ez a Zoli.
Szinte megváltóként várták, amint 1996-ban, Münchenből hazatelepülve átvette a Ferencváros vezetőedzői posztját, és egy ideig valóban úgy tűnt, hogy még a legmerészebb álmokat is beteljesíti. Szenzációs, az irracionális tudásból eredő meglátásait, fanatizmusba hajló elhivatottságát azonban épp e tulajdonságaiból is fakadó békétlenség kísérte; elsősorban az őt körülvevő, lehúzó magyar futballközeggel, de talán saját magával szemben is. Ezért aztán a Fradinál is torzó maradt edzői munkája, és a későbbiekben már másutt sem tudott maradandót alkotni.
Olyan volt, mint az ógörög drámák tragikus hősei – fájdalmasan ritkán került szinkronba korával, környezetével, csapat- és embertársaival. Tegnapi halála e szomorú sorsot teljesítette be.

Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál