Szülői értekezlet a hajdúhadházi Bocskai István Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában. A téma: a szifilisz terjedése a tanulók között. A tornaterem zsúfolásig megtelik többségében roma származású anyukákkal, de eljön néhány családfő is. Mándi László iskolaorvos okosan, közérthetően beszél a nemi betegségről, elmondja, hogy csak és kizárólag nemi érintkezés útján terjed, az ő praxisában az utóbbi években a 4-es úton dolgozó prostituáltak révén jelent meg, a saját körzetében öt ilyen jellegű fertőzésről tud. S bár igyekszik maximálisan védeni a betegek személyiségi jogait, néhány tény mégiscsak kiderül: nem két, hanem öt fiú érintett az iskolában, és nemcsak a szifilisz, hanem gomba- és baktériumfertőzések is körbejárnak a nyolcadikosok között.
Miután minden szükséges információ elhangzik, kérdeznek még egy-két odaillő dolgot a szülők, aztán elszabadul a pokol. Azonnal rúgják ki az esetért felelős lányt! Be ne tegye ide többet a lábát! Egy anyuka a Mónika-show-ból ismert hangnemben kiabál, hogy az ő fiát senki ne nevezze szifiliszesnek, mert itt a papír a nemi gondozóból, hogy hiába volt együtt a lánnyal, nem beteg! Alig lehet leültetni. A szülők vért akarnak. Hisztérikusan hajtogatják: annyira féltik a gyermekeiket, hogy se éjjelük, se nappaluk, ki innen a lánnyal!
A szifilisz (luesz), más néven vérbaj súlyos nemi betegség, elhanyagolása esetén hosszú távon halálos kór. Ám penicillinnel kitűnően gyógyítható (igaz, kései fázisaiban a betegség által okozott visszafordíthatatlan károsodásokat már nem lehet orvosolni). Magyarországon évente 500-600 szifiliszes esetet regisztrálnak, és ez a szám folyamatosan nő. Általában a huszonéves korosztály érintett, főleg a férfiak, azonban az utóbbi években megjelentek a szifiliszes terhes anyák és újszülöttek, valamint az elhanyagolt, idegrendszeri szifiliszben szenvedő betegek. És most Hajdúhadházon általános iskolások a fertőzöttek.
A hírt, hogy az iskolában több tanuló is elkapta a csak nemi úton terjedő betegséget, országszerte szenzációként tálalta a sajtó. Ez a szenzáció azonban nem megmutatja, inkább eltakarja a valódi bajokat.
Hajdúhadház városának keleti határszélére kiruccanni ugrást jelent nemcsak az időben, hanem utazás világok között is. A patinás hajdúváros belvárosának kiegyezés utáni pompájából a legelmaradottabb harmadik világba csöppenünk.
Ijesztő, düledező, penészes, ablaktalan, beszakadt tetejű putrik, a hideg márciusi szél átfúj a falak repedésein. Sovány, őrjöngő kutyák, szegény, de tiszta, még szegényebb és kevésbé tiszta gyerekek nyelik a port a kocsi nyomán. Nem mind roma, de a túlnyomó többség az.
Évszázadok óta egészen a kilencvenes évek elejéig ezen a környéken voltak a városi polgárok kiskertjei, elsősorban gyümölcsös meg veteményes, csinos kerítéssel, nagy fakapukkal, jó vizű kutakkal, takaros víkendházakkal. Amit most ezek helyén látunk, attól sírni volna kedve az embernek. A kerítés, a kis házak kapuja már rég tűzre került, a gyümölcsösöket kivágták, néhány magonc próbál a csonkok mellett virágozni, a dísznövényeket letaposták, a kutakat teledobálták szeméttel, ami nem fért oda, azt a szél hordja, vagy büdös füstöt eregetve ég, gyerekek kóborolnak közte.
A felnőttekkel nem lehet szóba elegyedni, ellenségesek és támadók.
Innen jár – már ha jár – iskolába a hajdúhadházi iskolások egy része. A 13 ezres kisváros jelentős, több mint háromezres cigány kisebbséggel rendelkezik, sokan úgy becsülik, hogy a tíz éven aluli korosztályban már többségbe kerültek a romák, akik igazán nem is romák: legtöbbjük nem is tartja magát annak, a cigány nyelvet sem beszéli.
A munkanélküliség tragikusan magas, a mai húszévesek jelentős hányada úgy nőtt fel, hogy soha nem látta a szüleit reggel dolgozni indulni, hó elején nem segélyt, hanem fizetést kapni. A kistérségben fennálló hatalmas társadalmi feszültségnek megvan a lenyomata a sajtóban is: Hajdúhadház szinte csak negatív hírekkel szerepel a médiában. Ezek a hírek kivétel nélkül egy vagy több szálon köthetők a cigány kisebbséghez. A szifilisz terjedése csak az utolsó volt a sorban, előtte dühöngött már hepatitisjárvány is a kisváros roma telepein, írtak az újságok cigány gyerekeket késelő ámokfutó tanárnőről, csetepatéról a Magyar Gárdával, de a legnagyobb port az úgynevezett szegregációs, vagyis elkülönítési per verte fel.
Négy évvel ezelőtt a cigány gyermekek külön épületben való oktatása miatt pert indított és két éve a Legfelsőbb Bíróságon (LB) is pert nyert az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (Chance for Children Foundation, CFCF) Hajdúhadház önkormányzatával és két érintett helyi iskolával szemben. Az LB megállapította: jogellenesen különítik el a város alapfokú oktatási intézményeiben – a Bocskai István Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában és a Dr. Földi János Általános és Művészeti Iskolában – a cigány és a magyar tanulókat. A CFCF alapítvány munkatársai azt sérelmezték, hogy az úgynevezett sajátos nevelési igényű, magatartás-zavaros és tanulmányi gondokkal küszködő kisiskolásokat oktató osztályokban 99 százalékos a cigány származású tanulók aránya. Tudni kell, hogy a felzárkóztató osztályokban nem volt ritka a 200 szavas szókinccsel rendelkező elsős sem, akinek – az egyik tanár szavaival élve – a Mosó Masa mosodája is olyan volt, mintha egy idegen nyelv haladó szintű tanfolyamára csöppent volna be.
Így tehát a 2009–2010-es tanév úgy kezdődött meg a fent említett két iskolában, hogy az addig felzárkóztató osztályokba járó gyerekek a többi tanulóval együtt nyertek elhelyezést a központi iskolaépületben. Hely volt, ugyanis a többséghez tartozó szülők nem akarták ezentúl a kisebbség szerepét játszani, és pánikszerűen kezdték kiíratni gyerekeiket az érintett iskolákból, és a környező települések oktatási intézményeibe járatni őket. Ennek a tanévnek a kezdetén már több százzal kevesebb gyermek járt a kisváros iskoláiba, mint korábban.
A legmeglepőbb az, hogy a roma lakosságot sem tette boldoggá a döntés. Egyik részüket azért nem, mert szerették a „saját” iskoláikat, a másik részüket pedig azért, mert „ezek” a (gyermekeiket a többségi iskolákba járató, jobb szociális helyzetben lévő, törekvőbb) cigányok hallani sem akartak róla, hogy gyerekeik „azokkal” (a szegényebb, rosszabb környéken lakó cigányok gyermekeivel) tanuljanak együtt. A tanárok nem akartak hinni a fülüknek, mikor meghallották, hogy az egymással akár rokonságban lévő családok simán leretkesezték az évnyitón a másik, eddig nem az övékkel együtt tanuló gyerekét.
A Bocskai István Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában – ahol a szifiliszes eset is történt – bizonyos fokig egyszerűsödött helyzet: az angol, illetve német tanítási nyelvű A osztályokban lehet tanítani, a B-ben, C-ben, a felső tagozaton már nem.
Hiába tesznek meg mindent a tanárok – akik persze nevükkel nem nyilatkozhatnak – a sokszor túlkoros cigány tanulók fejlődéséért. Sokan kezelhetetlenek közülük, leköpik a nevelőket, trágár kifejezésekkel illetik őket. Nemrég eltört a takarítónő karja, mert a tanulók fellökték. Nem lehet fegyelmezni, mert a tanárok félnek a szülők vagy épp a diákok haragjától, az elcsattanó pofonoktól, feljelentésektől. És ennek elsősorban azok a cigány gyermekek iszszák meg a levét, akiknek a szülei szépen élnek, dolgoznak, iparkodnak, mondhatni, sikeres volt a társadalmi integrálódásuk.
A város polgármestere, Béres László előre sejtette, hogy így lesz, annak idején „halálos ítéletnek” minősítette a Legfelsőbb Bíróság döntését. Ottjártunkkor is borúlátóan nyilatkozott a városi oktatás jövőjét illetően annak ellenére, hogy a mostani tanévben megnyitotta a kapuit a városban egy református általános iskola a tanulók városban tartása érdekében.
– Rendszeresen megjelennek nálunk Pestről jött jogvédők – mondja – meg oktatási szakértők, még az amerikai nagykövet is vizsgálta az itteni állapotokat. Másfél óra itt töltött idő után nyilatkoznak a sajtónak, aztán hazamennek, mi meg itt maradunk.
Hajdúhadház polgármestere saját kútfőből is tudná, mit kellene tenni az áldatlan állapotok megszüntetése érdekében. Munkahelyeket teremteni, jól felszerelt, logopédussal, fejlesztőpedagógussal, családgondozóval működtetett óvodákba járatni a roma gyerekeket, és egyáltalán: jövőképet adni a cigányságnak. Csakhogy ehhez pénz kellene, azt pedig az elmúlt nyolc évben soha semmilyen pályázaton nem nyert a város.
Nos, tehát ebben a szociokulturális környezetben robbant a szifiliszes bomba. A hírek úgy szóltak, hogy a (szegregációs ügyben is érintett) Bocskai vécéjében rajtakaptak két szexelő nyolcadikost, akik közül a lányról kiderült, hogy szifilisszel fertőzött.
Az iskola igazgatónője, Hajdú Marianna készségesen fogad a szép, tiszta iskola irodájában. Kedves, nyugodt és határozott nő, nem ragadt rá a médiahisztéria, annyi mindent látott már, hogy talán meg sincs lepődve. Azt mondja, szó sincs arról, hogy bárkit rajtakaptak volna, a kislány osztályfőnökétől értesültek a betegségről. Az osztályfőnök pedig onnan, hogy a lány nagymamája – aki neveli – bejelentette: unokája rendszeresen hiányozni fog, mert a nemibeteg-gondozóba kell járnia kezelésre. Az iskolának ugyanis van ifjúságvédelmi referense, aki minden hiányzásnak utánajár, és a segélyből is levonható büntetést helyez kilátásba azoknak a szülőknek, akik nem küldik iskolába a gyerekeiket. Ez hatásos eljárásnak bizonyult, azóta nagyobb az óralátogatási fegyelem.
Az igazgatónő azonnal konzultált Mándi László iskolaorvossal, hogy jöhet-e a gyerek közösségbe. Az igen válasz után megkérte a doktort, hogy világosítsa fel a tanári kart a fertőzés természetéről. Ezek után felvilágosítóórát tartottak a 7–8. osztályosoknak is, és elrendelték a vécék rendszeres fertőtlenítését, habár tudják, igaz a szakállas vicc: nemi betegséget lehet kapni a vécén, de nem a vécétől…
Ez minden, amit az iskola tehet. A roma közösségben természetes a korai nemi élet, mint ahogy az is, hogy a 12–14 éves gyerekeket felnőttnek tekintik, nem kérdezik kivel merre jár, a család abba is belenyugszik, ha a párjához költözik. Nem ritka, hogy 15–20-an laknak egy házban, az új jövevény nem oszt, nem szoroz, a kisbabáknak meg kifejezetten örülnek, azért is, mert bevételt jelentenek a családnak. Még mindig nem ritka a szülők által elrendezett házasság sem, viszont ma már egy cseppet sem számít a hajdúsági roma közösségben, hogy a menyasszony szűz-e még.
Nánási Zsuzsa, a hajdúhadházi családsegítő és gyermekjóléti szolgálat vezetője arra a kérdésre, hogy tudnak-e tenni ez ellen a jelenség ellen valamit, röviden felel: nem. Hiába kérdezi meg családlátogatáskor, hogy miért nem otthon lakik a család általános iskolás kislánya, ha a megkérdezettek nem is értik, miért baj ez.
A botrányban érintett lány magántanuló lett, és most csak felzárkóztató órákra jár. A hivatalos verzió szerint kórházban fekvő nagymamája helyett kell otthon maradnia háziasszonynak. Az ottjártunkkor tartott szülői értekezleten tapasztalt hisztérikus, már-már lincselős hangulat azt mutatja, mindenkinek jobb így.
Igazi kis bombázó a 15. évét alig betöltött kislány: sötét bőr, tökéletesen sminkelt fekete szemek. Nincs zavarban, élvezi, hogy híres lett, és újságírókkal beszélgethet, de azt már nem, hogy a felháborodott szülők iskola után utánakiabáltak, meglökdösték.
Azt mondja, csak két fiúval volt dolga, az egyik – osztálytársa volt ő is – azóta már családot alapított. Kérdezem, szerinte helyes volt-e emiatt kimaradni az általánosból. Vonogatja a vállát, az ő anyukája is a tizedik gyerekét várja, pedig nincs is férjnél. Nem titok, a négyes út mellett dolgozik, azért vannak ők a nagymamánál. A másik fiú most is az iskolapadot koptatja, a kislány szerint ő kapta a betegséget a fiútól, nem fordítva.
– Hol történt a dolog? – kérdezem, mire rávágja, ott aludt a fiúnál.
– Az anyukája engedte?
– Igen, persze, nem szólt semmit.
– Teherbe is eshettél volna! – mondom.
Megvonja a vállát, mosolyog.
– Megbeszéltétek a fiúval, hogy tőle lettél beteg? Nem kért bocsánatot?
– Nem.
– Legalább szeretett téged az a fiú?
Mosolyog, és gyorsan kiböki, hogy nem feküdt le vele rögtön. Hosszan magyarázom neki, hogy egy ilyen szép kislány adjon is magára, küzdjenek érte, meg vigyázzon magára!
Mikor elbúcsúzik, az igazgatónő felém fordul:
– Ugye tudja, hogy egy mukkot sem értett abból, amiről maga beszélt neki?
Arra céloz, hogy azokban a roma közösségekben, ahonnan ez a lány is származik, nem ismernek olyasmit, hogy egy nőt meg kell hódítani. Elég, ha vágyik rá egy férfi, a nőnek eszébe sem jut, hogy neki is lehetnek igényei.
Utólag kiderül, hogy a leghangosabb csapat a szülői értekezleten csupa alsósanyuka volt, akiknek a gyereke vélhetően nem is látta soha a bűnöst, nemhogy megfertőződhetett volna…
Az láthatóan senkit sem zavart, hogy öt fiú is érintett, meg az sem, hogy egy általános iskolásnak a leckéjével kellene foglalatoskodnia, nem pedig nemi életet élni. Attól sem kapott senki a szívéhez – rajtam kívül –, hogy az általános iskolások milyen súlyos fertőzéseket terjesztenek egymás között.
Másnap mindenesetre felhívom Kozma Jánost, Hajdúhadház rendőrkapitányát azzal a kérdéssel, tapasztaltak-e olyasmit, hogy 18 éven aluliak részt vesznek a 4-es út menti prostitúcióban. Hajdúhadházon megszoktam az egyszavas válaszokat: igen. Annyit még hozzátesz, hogy bár az üzletszerű kéjelgés szabálysértés, a puszta tény, hogy valaki nemi életet él 14–18 év közötti személlyel, nem bűncselekmény.
Visszatérve a szülői értekezlethez: az igazgatónő alig kap szót, hogy bejelentse, a kislány már magántanuló. Ez kicsit megnyugtatja a kedélyeket, de a többség úgy véli, az „ilyen” leckéért se járjon be. A iskola fiatal védőnője talán életében először látott ilyen vihart, mert mikor a véleményét kérdezem, kezét tördelve hajtogatja, nem tud semmit, csak a sajtóban olvasta, és nincs itt semmiféle nemi élet, nem is érti, miről beszélek. Mándi doktor közben összefoglalja a legfontosabbakat: ha a gyerekünknek van barátja, barátnője, beszéljük meg vele, hogy c
origo.hu
Pánik a Tisza Pártnál: nem tetszik Magyar Péter dézsmaprogramja a híveknek
