Feltámadások

I N F R A K U L T Ú R A

Nagyszombaton este Sümegen voltam, a ferences templomban. Miközben Tapolca és Sümeg között az erdei úton bóklászó őzeket és nyulakat kerülgettem, arra gondoltam, hogy egyúttal megnézem újra Maulbertsch freskóit is. Franz Anton Maulbertsch harminchárom évesen, 1757-ben kezdte el a sümegi freskók festését, jó egy évszázaddal a barokk tündöklése után. Vajon honnan jön a hit, a tudás és az érdem hármas egysége, amely képessé teszi a feladat elvégzésére, ráadásul egy olyan korban, amikor a barokk templomi festészet már „csak” díszítő műfaj, vagy áthajlott a klasszicizmusba? Persze, a bécsi akadémia elvégzése után Itáliába ment, hogy tanulmányozza a Tiepolo előtti velencei művészek technikáját, de ez még csak a keresgélés ideje, és nem magyarázat az inspirációra. Velencében láthatott még néhány dolgot. Talán közelebb kerülünk a jelenség megfejtéséhez, ha feltesszük a kérdést, mi is az a barokk. Oswald Spengler szerint a nyugati ember fausti lelkének beteljesülése. Carl Joachim Friedrich szerint a barokkban ma a nyugati kultúra négy vagy öt univerzális kifejezési formájának egyikét látjuk. A barokk költészetben és képzőművészetben egy, az emberi hatalom megnyilvánulásainak elképzelésétől mámoros korszak fejeződik ki, talán ebből magyarázható az az ellenállhatatlan vonzás, amelyet a lehetetlen a barokk emberére gyakorolt. Hausenstein fejezte ki ezt találóan, a barokk a képtelenség maga: a kétirányú folyó. Rendben – fűzöm hozzá én szerényen –, kezdetét vette a lehetetlen, ahogyan azt az Európa Kiadó zenekar is oly találóan megénekelte, de hol a kútfő? Elképzelem, amint a festő áll a sümegi templom közepén, mint egy Giotto, és kap egy akkora löketet a Teremtőtől, hogy beleszédül. Ez a válasz, mint Csontváry esetében.
Aztán a helyszínen Maulbertsch tökéletes kiegészítőnek bizonyult – a háttérből. Mert mindent visz az emberiség legnagyobb misztériuma, a feltámadás. Az egyre erősebb fények, a gyertyalángtól, ami a soha ki nem alvó szeretet, a reflektorokig. A szemek ragyogása, a kézfogások. És az ének, a hang, ami a legszebb hangszer: Ne féljetek. Én vagyok. Éjfél, mire hazaérünk. És negyven nap után más a bor íze.
Másnap délelőtt a tapolcai református templomban. Nagy ívű, káprázatos prédikáció – párbeszéd – a lelkész asszonytól, egy szóról, egyetlenegyről, amit az a furcsa maddalai nő kapott: Mária. És Tarkovszkij Tükör című filmjéről. És Pilinszky Jánosról. Harmadnapon.
Délután Éva, Boriska és András járt nálunk, Cseh Tamás családja. Kaptam egy lemezt, Cseh Tamás Ózdi koncert ’96. Azt hittem addig, az egész életmű bennem van már, de hát nem. A dalok vagy nem jelentek meg ezelőtt hanghordozón, vagy ebben a változatban, ebben a hangszerelésben, így nem. Cseh Tamás így emlékezett: Erről a régi, ózdi fellépésről csak a barátságos, faborítású teremre és a széles folyosókra emlékszem. A kultúrház a város gyár melletti részén volt valahol, magas gyárkémények között, illetve mellett. Arra is emlékszem, hogy valamiért nagyon elkeseredetten, elszántan énekeltem és semmiképpen nem adtam alább. Talán azért is, mert Ózd akkoriban „leírt” városnak számított. Olyan „csak azért is” koncert volt ez – így maradt meg bennem.
Na hát ez az. Hajnal van már, ilyenkor jönnek a „váratlanok”. Szólnak a dalok, közben Pilinszky, a Kráter. Örökhúsvét. Az kellene.