Száz nappal a labdarúgó-világbajnokság előtt érkeztem a Dél-afrikai Köztársaság legjelentősebb turistacélpontjának számító városba – nem azért tudom ennyire pontosan a hátralévő napok számát, mert vágom a centit, hanem azért, mert a városban figyelemhívó gyaloglást szerveztek vb-emblémás pólóba-sapkába öltözött önkéntesek. A városban minden a közelgő sporteseményről szól: a vadonatúj reptér szemetesei labdát formáznak, és minden közterületen gúlába rakták a bírók – és tévénézők – életét megkeserítő műanyag kürtöket, a vuvuzelákat. Úton-útfélen találkozni Zakumival, a kabala leopárddal, és a FIFA által engedélyezett árusoknál húsz eurónál kezdődik egy jellegtelen, ám vb-emblémás póló, a hivatalos labdát pedig száz euróért adják! Különben jabulani a neve, a kifejezés zulu nyelven azt jelenti: ünnepelni.
Apropó száz euró: Dél-Afrika nem olcsó hely, és most a nagy eseményhez közeledve még feljebb kúsznak az árak. Az előző mondat azonban némi pontosításra szorul: nagy élelmiszerboltban bevásárolva akár ezer forintból is bőségesen megebédelhetünk, de ha nem szeretnénk plasztikzacskóból enni, akkor jóval mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. A Camp Bay nevű öbölrész trendi éttermeiben ráadásul keveset ehetünk sokért: százötven randért, négyezer forintért adnak egy sztéket, a tengeri herkenytűket tartalmazó tál pedig kétszer ennyibe kerül. Ez azért érthető számomra nagyon nehezen, mert a város partjait két óceán is mossa, ezért nem kell messzire menni a vízből kifogható csemegékért.
Ne riasszanak el a dél-afrikai városi erőszakról terjedő hírek: Fokváros belvárosa nem túl veszélyes a turistára, különösen akkor, ha nem járunk kilónyi arannyal a nyakunkban vagy degeszre tömött pénztárcával a zsebünkben.
Az üzleti negyed hatalmas irodaházai Amerikára, a Waterkaant Village nevű művész- és bohémnegyed pedig egy holland kisvárosra emlékeztet. Ez utóbbiban laktam egy egészen jó apartmanban hetvenöt euróért, de ezt az árat a vb idején botorság volna keresni. Hitelkártyát szinte mindenhol elfogadnak, a pénzváltás viszont szokatlanul nehéz programnak bizonyult. Kevés helyen (főként a kikötőben) találni irodát, és az útlevél mellett még talán a nagymamám lábméretét is elkérték, és mindent lefénymásoltak. Egy euróért 10 rand körül adnak, de ez csak az elmélet: egy különösen jó árfolyamot hirdető helyen a végén nyolc rand körül akartak fizetni arra hivatkozva, hogy a többi az ő jutalékuk. Az angol nyelvvel különben mindenütt jól elboldogulunk annak ellenére, hogy ez csak az ötödik leggyakoribb a tizenegy hivatalos nyelvet elismerő országban.
Ha már a Waterkaantban járunk, keressünk fel a Mama Africát a Long streeten: a zseniális korcsmában autentikus afrikai dobzenekart hallgathatunk, miközben jóízűen falatozzuk a krokodil-, strucc-, csavart szarvú antilop- és gazellahúsból álló grillrudacskákat. Számítsunk azonban a meglepetésekre: a számlához automatikusan hozzáadnak tíz randot az élőzene miatt, és tíz százalékot a felszolgálásra, az autentikus afrikai együttes pedig nem ritkán rázendít az O’ sole mio nevű örökzöldre.
Kihagyhatatlan látványosság a Himalájánál állítólag négyszer idősebb Table Mountain: a város fölé magasodó, sima platójú hegyre a bátrabbak gyalog is felmehetnek, a kevéssé fittek pedig százhatvan randért vehetnek jegyet a libegőre. Érdemes napnyugta körül menni, mert az 1085 méter magas hegyről fantasztikus fotókat lehet készíteni a városról, csak ne felejtsük lent a pulóvert, mert lehet a városban harmincöt fokos kánikula is, odafenn harapós a levegő.
A kikötőt mindenképpen érdemes felkeresni – ha másért nem, innen indulnak a sok évig Nelson Mandela kényszerlakhelyéül is szolgáló börtönszigetre – amely ma már múzeum – a kompok. Méregdrága bevásárlóközpontot is emeltek a turistahad kiszolgálására, amelynek földszintjén a világ legnagyobb borozója is helyet kapott. A Balthazar nevű helyen akkora borlapot adnak, hogy nyugodtan el lehet rejtőzni mögé, ha észrevétlenek akarunk maradni. A nagy melegre való tekintettel (harminchét fokot mértek az utcai hőmérők) egy helyi rozét rendeltem közel ezer forintért, és nem kellett csalódnom.
Ha már a boroknál tartunk, beszéljünk még róluk, mert Dél-Afrika erről is híres. Érdemes kilátogatni a város körüli dűlőkbe, mert fantasztikus pincéket rejtenek a dombok. Én az egyik leghíresebbet, a több száz éve működő Stellenboch pincészetet látogattam meg, ahol zseniális vörösborokat kóstolgattam végig. Igaz, a csúcsboraik nem olcsók: az 1998-as merlot-t hatvanegy és fél euróért árulják egy palackkal, és a ’94-es Rubicon sem kerül sokkal kevesebbe.
Két éjszaka erejéig kipróbáltam az afrikai kontinens legjobb szállodáját, a Mount Nelsont is, ahol igazi gyarmatosító hangulatban érezheti magát a vendég, aki többnyire méregdrága luxusautóval érkezik, parafakalapot visel, és kilónyi cukros süteményt töm magába a fél délutánt elfoglaló ötórai tea idején. Ha van időnk, látogassunk el a Jóreménység fokához is, amely egyórányi autózásra van a várostól. Ha szerencsénk van, pingvineket is látunk, ha pedig nincs, akkor órákra is beszorulhatunk egy dugóba. Abból pedig van elég, mert nagyon sok helyen építkeznek: mivel a játék idején autóval nem lehet behajtani a belvárosba, a stadion felé sugárirányba védett sávokat építenek ki a júniusban induló gyorsbuszhálózatnak. Remélem, egyszer befejezik azokat a felüljárókat is, amelyek most meglehetősen meghökkentő látványt nyújtanak: a teljesen elkészült magasút egyszer csak véget ér, gigantikus trambulinként a semmibe.
A focipálya máris látványosság, a helyiek bejárnak fotózkodni az új létesítménybe. Volt korábban másik, de az nem felelt meg a FIFA szigorú előírásainak. Sok millió dollárból épült az új, és senki nem tudja, mit fognak vele csinálni a döntő után – miközben a pénznek lett volna helye a várost körülfogó, sok millió embernek otthont adó nyomornegyedek mindegyikében.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
