Győzelem, mámor nélkül

Belénk van kódolva az újrakezdés vágya és bátorsága. Nem mi döntünk róla. Így teremtődtünk meg. S ez nem azt jelenti, hogy a valósággal való szembenézésre, az önszemléletre és a döntésekre nincs is szükség

Nem az előre behűtött s a vasárnap esti órákban megkönnyebbülten elfogyasztott bor, pezsgő hatását vonom kétségbe, hiszen a polgári erők győzelmének pillanatát nagyon sokan várták ebben az országban. Ismerősök, barátok, társak, hazáról, hitről, emberségről, tisztességről hasonlóan gondolkodók koccintottak, és végre átadták magukat az önfeledt, közös öröm nyolc éve várt pillanatának. Baráti telefonok szóltak, SMS-ek keltek útra, szomszédok csöngettek át egymáshoz, mert túl fontos volt ez a választás, talán húsz éve ez volt a legfontosabb.
Az a különös, hogy bár ezen a választáson azok voltak legtöbben, akik biztosak lehettek az általuk leginkább kedvelt politikai erő győzelmében, hónapok óta mégis majd mindenkiben ott fészkelt valamilyen irracionális bizonytalanság: és hátha mégsem. Hátha mégsem sikerül. Mert 2002-ben sokaknak kellett átélni, hogy biztosak voltak a bizonytalanban, és a karnyújtásnyira lévő győzelem a döntő pillanatban eltűnt a szemük elől. A 2006-os választásoknál a polgári oldal már látta, látnia kellett az összes veszélyt, a kivonulásokat, az árulásokat, a hátat fordításokat. Láttuk, ahogyan az ingatag szövetségek a döntő pillanatban bedőltek, és már csak a csodában reménykedtünk akkor, de nálunk a csodák valahogyan nem a politikában teremnek. Nálunk a politikai eredményt nem a csodák hozzák meg, hanem a következetesség, a hűség és a kitartó munka. Akik már felnőtt fejjel érték meg a rendszerváltozást, és elegük volt a kádárizmus eredeti és újjáélesztett formáiból, most vasárnap először érezhették, hogy a győzelem borítékolva van. Kétharmad vagy egyszerű többség? Sok szavazó nem is tartotta ezt olyan lényeges kérdésnek, mint a magaspolitika, mert meggyőződésük volt, beléjük ivódott, hogy a legfontosabb: a győzelem. Minden egyéb már egy második lépés.
Mennyi mindennek tanúi voltunk ez alatt a nyolc év alatt, amit nem hittünk el, és aztán el kellett hinnünk mégis. Mi mindenről hittük, hogy ez velünk soha nem történhet meg, és aztán megtörtént velünk mégis. Hány és hány tragikusba fordult eseményről feltételeztük, hogy ilyen nem fordulhat elő egy szabad és demokratikus országban, és aztán szabadság ide, demokrácia oda, előfordult velünk mégis! Ráadásul mindig mindennek a nem kivételezettek, az egyszerű választópolgárok itták meg a levét. Nem akartunk hinni a szemünknek, hogy a vétkek, a korrupciók, a nyílt lopások és hazudozások súlyos következményeiért nem az elkövetők felelnek, sőt belső játszmáik nyomán még újabb hazugságok porát hinthetik a szemünkbe, és újabb lopásokkal tetézhetik szinte a szemünk láttára jogtalanul szerzett vagyonukat. Ők gyarapodtak, az ország meg szegényedett. Csak a súlyokat hagyták meg nekünk. Mert a „törvénytudók” sosem meditálnak azon, hogy mennyire roskad meg azok válla, akikre elhordozhatatlan terheket raknak. És nem hallották meg, hogy „elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjatokkal sem illetitek azokat a terheket”.
Nadrágszíjat csak nekünk kellett meghúzni, ők azt fuvolázták, hogy a megszorítások politikája csak egy kis tűszúrás, „nem kell félni, nem fog fájni”. Nekik nem is fájt, csak nekünk. Sokakat apátia, másokat fortélyos félelem kerített hatalmába, és egyre többeknek, energiával teli fiataloknak, megalapozott tudással bíró középkorúaknak, nyugalmat kívánó és nem szegénységbe taszítottságot átélő időseknek kezdett fájni a szűk és egyre szűkösebb keretek közé szorult élet. Magukat szakértőknek fölstilizáló tudatlan felcserek csapolták meg egy kordonokkal, vízágyúkkal megrendszabályozott, családellenes intézkedésekkel megtámadott ország életerejét. Volt, aki belegörnyedt a terhek cipelésébe, másoknak szétesett az életük, sokan pedig befelé fordultak, mert mi ilyen befelé forduló ország vagyunk, még ki is mutatták rólunk, hogy Anglia mellett mi vagyunk Európában a legindividualistábbak.
S hátha mégsem? Mit kezdtünk volna individualizmusunkkal 1956-ban? Vagy 1989-ben?
Drukkoltunk tegnap este, de azért egy párt nem focicsapat, egy ország nem a lelátón ül sörözgetve, és sosem egyszerűen csak a győztes meccsekért szurkol. Magunkért szurkoltunk.
Ha igazán nyer, sosem csak egy párt nyer, hanem a mögötte egyénekből álló sokaság. S eltűnnek, elbuknak, elsorvadnak azok a pártok, amelyek lelepleződnek. Amelynek szavazói rádöbbennek: céljaikat pártjuk nem képes érvényre juttatni, emberi stílusuk markánsan eltér pártvezetőik arrogáns stílusától, érdekeik nem esnek egybe a párt prominenseinek érdekeivel, és saját választott vezetőik végzetesen, többszörösen lejáratták magukat. Az ilyen pártokat erodálja az elvesztett bizalom, elmossa az idő, ha nem az első, akkor a második áradás.
Szavaztunk, elküldtük végre a kormányzásképtelen kormányt. Most elkezdődhet velünk valami új. Nem lesz rögtön jobb. Lesznek pillanatok, amikor mozgósítani kell belső tartalékainkat. Mint az emberi kapcsolatokban: ha mély érzések, igazi bizalom volt bennünk, hiába látjuk meg valakinek a hibáit, még minden helyrehozható. Ilyenkor kivárunk. Ha bizalmunk erős volt, nem elvesztegetett idő a várakozás. Eljön mindennek az ideje.
Nyolc év sok idő. Sokat vártunk erre a győzelemre, és sokat tanultunk e közel egy évtized alatt. Megtanultuk a számonkérést, ha érvényesíteni nem tudtuk is, és megtanultuk a szolidaritást, ha nem egyformán működtetett is bennünket. Nyolc év alatt egy gyerekből ifjú felnőtt válik. Megszenvedtünk ezért a győzelemért, de az ember s az emberi társadalom is valahogy úgy van megalkotva, hogy akármilyen mélyre kerül, egyszer csak föláll, és újrakezd. Mindent. Életet, hitet, társadalomalakítást. Haza a magasban? Ez a haza most inkább a mélyben van. Föl kell emelni. Magunkat emeljük föl vele a mélységekből. S minket is fölemel a haza, ha érzi erőnket és az egyénre szabott, egyénileg, de a közösségért is végzett feladat elvállalását.
Belénk van kódolva az újrakezdés vágya és bátorsága. Nem mi döntünk róla. Így teremtődtünk meg. S ez nem azt jelenti, hogy a valósággal való szembenézésre, az önszemléletre és a döntésekre nincs is szükség. Nagyon is lényeges volt, milyen tapasztalatok birtokában mit határoztunk el, mielőtt a szavazóurnák elé léptünk.
Vasárnap minden szavazásra jogosult magyar állampolgár kifejezhette akaratát voksával, érzékeltethette kritikáját. Kinyilváníthatta értékítéletét az elmúlt négy, sőt, nyolc évről. Nem a szomszédnak, nem a barátjának, nem otthon a családnak, nem a haveroknak. Ez most nem „a politikusok mind egyformák” apátiájának ideje lesz. Megmutatták arcukat a pártok. Soha ilyen látványosan nem különböztek a politikai erők, kirajzolódnak a magyar érdekek, az összmagyarsághoz való viszony mentén az eltérő törekvések. Élesen megmutatkozik az egyes politikai személyiségek profilja. Voksoltunk, nemcsak pártokra, hanem törekvésekre, stílusokra, és elkötelezettségekre is. Jövőnkről és sorsunkról határoztunk. Még hátravan a második forduló. Választásunknak kézzelfogható következményei lesznek. De tartozom az olvasónak egy válasszal, hogy miért is mámor nélküli ez a győzelem. Mert nincs rá idő. Mert aki elhagyja magát, beleszédül a romokba, a mocsárba. Elsüllyed az önsajnálatban, elmerül a múltban. A posztokért versengők, az utolsó évben, hónapban, héten – s majd még csak ezután! – a győztesnek jövendölt párthoz ügyesen becsatlakozók, a győzelmi mámorban úszók nem fogják átvinni az országot a túlsó partra.
A választás körüli botrányok sem fogják megkeseríteni a győzelmet.