Igény a bizalomra és a politikai hitelességre

A 2010-es országgyűlési választás első fordulója politikai kimenetelét tekintve narancsos forradalommal ért fel. A pártrendszer szerkezetének módosulását tekintve pedig elmondható, hogy a rendszerváltás idején született pártok közül 2010-re csupán a Fidesz és az MSZP maradt állva. Igaz úgy, hogy az MSZP joggal történelminek nevezhető vereséget szenvedett, a Fidesz pedig földcsuszamlásszerű, saját történetében eddig sohasem látott győzelmet aratott. A rendszerváltás óta eltelt húsz év lassuló, fáradónak tűnő folyamatainak végén váratlanul három igen fontos dolog történt egyszerre. A baloldal szétesett, és középtávon bizonyosan kisebbségi frakcióval lesz jelen a törvényhozásban. Két, a parlamenti pártokat eddig kívülről kritizáló párt került be az Országgyűlésbe, átalakítva a politikai családok összetételét. Végül a jobboldal 1990-es létezése óta először kapott esélyt arra, hogy a politikai élet centrumába kerülve magabiztos, határozott, mérsékelt és a realitásokat tisztelő jobbközép súlypontot hozzon létre. De mindaz, amit 2010 tavasza meghozott, mégsem volt minden elemében meglepő, hiszen a 2009 nyarán történt EP-választásokon már jól látható jelek utaltak a markáns változások bekövetkeztére.
A rendszerváltás óta létező pártrendszer 2006-ig lassan egyszerűsödött, a kép választásról választásra tisztult, végül a balliberális koalíció újraválasztásával rögzítettnek tűnt. Stabilizálódni látszott az a helyzet, hogy az ország többségi, kormányzó ereje a posztkommunista utódpárt és a vele a chartás idők óta szoros szövetségben álló liberális frakció, az ellenzék szerepét pedig a jobbközép gyűjtőpárt alakítja, míg az MDF egyre kacskaringósabb utakra téved. A 2006-ban kialakult struktúra fenntarthatóságát azonban alapjaiban tette kétségessé a hatalmat gyakorló országgyűlési többség belső viszonyainak megromlása (amely a Medgyessy-koalíció kisebbik tagjának zsarolásba kezdése óta egyre tarthatatlanabbá vált), az őszödi beszédet követő és állandósuló elemi felháborodás és a nyomában fellépő legitimációs válság. Ezt még tetézte a Gyurcsány-kormány ötletelése és reformdühöngése, végül a rossz kormányzás által természetszerűleg felélesztett radikális hangok erősödése.
A 2002 és 2010 között kormányzó szociálliberális koalíció a társadalmi felhatalmazással viszszaélt, a politikába vetett hitet végzetesen meggyengítette, s ezzel az egész politikai elit iránti bizalmat és a politizálás iránti tiszteletet is lerombolta. A 2006 és 2009 között kialakult válság egyfelől a kormányzás mímeléséről és a nem cselekvés kommunikációs trükkökkel való elfedéséről szólt. Súlyosan megkérdőjeleződött a legitimáció, amelyet az egyre erősebben megmutatkozó oligarchikus hatalomgyakorlás és a korrupció méreteinek lelepleződése váltott ki.
A 2010-es választás ennek a folyamatnak a végére tett pontot. Az 1990-ben megszületett, 2006-ban bebetonozottnak látszó pártrendszer megváltozásához és a jobbközép egyedül kormányképes, egyúttal centrális erővé válásához nem kellett új rendszerváltás, csupán a bizalom és a hitelesség megjelenítése. A politizálás méltóságának visszaállítása, az elmúlt húsz év problémáinak rendezése, a magyar nemzeti közösség újraalapítása egy pártra hárul, amely képes volt csendes, de hatékonynak bizonyuló kampányával megnyerni a többség bizalmát. 2010 áprilisa a bizalomról és a hitelesség politikai manifesztációjáról szól. Bizonyos szempontból magyar viszonylatban ismétlődött meg Nixon 1968-as és Reagan 1980-as győzelme, hiszen a hosszabb ideig kormányzó baloldal hitelvesztésével és az ennek nyomán kialakuló kiábrándultsággal szemben sikerült a „csendes többség” „törvény és rend” iránti elvárását a jobbközépen hitelesen megjeleníteni.
A Fidesz elsöprő győzelme két „rekordot” állított fel egyszerre: 1990 óta egy párt sem szerzett ekkora támogatottságot (listán több mint 2,66 millió szavazatot), és most fordul elő először, hogy egy párt egymagában esélyes legyen kétharmados országgyűlési többség elérésére. A Fidesz a négy évvel ezelőtti megméretéshez képest négyszázezer szavazót nyert meg magának, s ez azt jelenti, hogy terjed a mérsékelt jobboldal támogatottsága, tágul a középre gyakorolt hatása, s a jobbközép ma a társadalom legszélesebb rétegeinek biztos szimpátiájára számíthat.
Az MSZP az első szabad választáson elért eredményéhez hasonló katasztrófát él át. A kommunizmus 1990-es vereségét húsz év múlva követte a posztkommunizmus veresége. Az MSZP támogatottsága április 11-én az egymillió főt sem érte el, 2006-hoz képest több mint egymillió-négyszázezer szavazót vesztett (vagyis a ’98-ban a baloldalra szavazók egésze – szintén közel másfél millió ember – elszivárgott az MSZP mögül). A korábbi kommunista rendszer utódpártját utolérte közép-európai testvéreinek végzete: előbb vagy utóbb közép- vagy kisközép párttá zsugorodnak, nyakukra pedig radikális, nacionalista, demagóg pártok hágnak. A húsz éve kétpólusú baloldal egyik fele megroggyant, a másik kidőlt. Az EP-választáson elszenvedett kudarca után az SZDSZ képtelen volt egyedül elindulni a választáson, ám a rövid időre szövetségeséül választott és Bokros Lajossal balkanyart végrehajtó MDF sem jutott be a parlamentbe. A rendszerváltás korának két legerősebb, legmeghatározóbb – a jelenlegi alkotmányos működést 1990 tavaszi paktumukkal úgyszólván kialakító – pártjának csődje világosan mutatja a 90-ben megszületett pártszituáció megváltoztatásának elementáris igényét.
Ám nemcsak a magyar pártrendszer, hanem a baloldal és a jobboldal szerkezete is megváltozott, köszönhetően egy-egy, egyaránt kívülről jövő, a politikai elit átlagéletkoránál fiatalabb vezetésű pártnak. Az LMP már az európai parlamenti választásokon lehagyta az SZDSZ-t, s leginkább ott ért el eredményeket, ahol a liberálisok egykor. Ráadásul a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban a zöldliberálisokra szavazó 375 ezer fő kicsivel nagyobb tömeget is jelent, mint a 2002-ben és 2006-ban a kékliberálisokra szavazók aránya. Az LMP és az SZDSZ, de főként az LMP és az MSZP közötti szociokulturális különbségek elmosása legalább akkora hiba volna, mintha a radikális Jobbik és a jobbközép néppárt között tátongó törésvonalakat hagynánk figyelmen kívül. A vidék- és ökopárti, az SZDSZ doktrinerségétől magát távol tartó, humán- és emberjog-politikai napirendet használó LMP olyan megkésett ’68-as szellemiséget hordoz, amely alapvetően kettőzi meg a magyar baloldalt. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy korántsem túlzás arra gondolni: Gyurcsány – kezdetben legalábbis az MSZP-n belül – külön frakciót alakítva, a Demokratikus Chartát protopárttá formálva és a saját kormányzása iránti nosztalgiákat ébresztgetve, egy radikális progresszív formációt hozhat létre a jövőben.
A kettéhasadó baloldal mellett azonban a jobboldal is duális szerkezetűvé vált. A Jobbik százalékban és szavazószámban jobban megközelítette az MSZP-t, mint a 2009-es EP-választáson, ráadásul az akkor elért közel 15 százalékos eredményét felülmúlva, most majd 17 százalék szavazott az „új erőre”. A Jobbik 2010-es, 844 ezer fős tábora a tavalyihoz képest kétszeres támogatottságot jelent. Míg a ferencvárosi időközi választáson a harmadik erővé válást célozta meg a Vona-csapat, addig a kampány beindulásakor már a második helyre pályázott a Jobbik. A hajrában azonban már elhangzottak olyan irreális kijelentések, hogy „a Fidesz fenyegeti a Jobbik kétharmadát”. Miután a Jobbik megnevezte leendő kormányának tagjait, támogatóit minimum 30 százalékos eredménnyel hitegette, a párt imázsát pedig a kormányzóképességre és a többség megszerzésére építette, bizony nagy csalódást keltett az április 11-én realizálódott 16,7 százalékos eredmény. Ha nem srófolta volna fel ennyire saját elvárásait, az elért eredménynek őszintén lehetett volna örülni a Villányi utcában: az ország nyolc keleti megyéjében verték meg listán a szocialistákat, többszörösen felülmúlták a MIÉP 1998-as eredményét, tavalyhoz képest megduplázták szavazóik számát, és egy-két év alatt a harmadik erővé váltak. A Jobbik megjelenésével, parlamentifrakció-szerzésével, helyének stabilizálódásával – paradox módon – azonban az egész mezőnyt tekintve is fölényes győzelmet arató jobbközép nyer ezúttal identifikációs csatát a jobboldali térfélen. A radikálisok túlzásai, irreális elvárásai még inkább centrális pozícióba fogják helyezni a jobbközép kormányzatot, amely stabil törvényhozási többségével és a jó kormányzással elejét veheti annak a radikalizmusnak, amely valójában a Gyurcsány-korszak következményeinek utolsó hulláma.
Történelmi változásként értékeljük a baloldal és a jobboldal támogatottsága közötti hatalmas átrendeződést, és azt, hogy miközben a szavazók negyede támogatott két, eddig parlamenten kívüli pártot, addig két, az elmúlt húsz évet alakító rendszerváltó frakció tűnt el a politikai térképről. Történelmi fordulópont után korforduló előtt áll Magyarország. A megfelelő legitimációval és bizalommal felruházott jobbközép a győzelmét meghozó hitelesség jegyében kényszerek nélkül valósíthatja meg kormányzati elképzeléseit.

A szerzőpáros történész és politológus