Interjú helyett

Úgy terveztük, a szomszédos hasábokon a közeli jövőben interjút közlünk Varga Zoltánnal. Többé azonban már nem beszélhetünk vele, legfeljebb róla. A Ferencváros 1964-ben olimpiai bajnok labdazsonglőre, későbbi edzője, a sportág magyar változatát „viszonzatlan szerelemmel gyűlölő” szakember pénteken este, baráti focizgatás közben rosszul lett, és 65 éves korában elhunyt. Szombati országos számunkban a lapzárta miatt hírt sem adhattunk a tragédiáról, de az idő szorításában a fővárosi politikai napilapok sem tehettek egyebet, mint felvillantottak egy-egy epizódot az ellentmondásos és hullámzó pályaívből.
Varga Zoltán többet érdemelt volna. Nem a halálában, az életében; pontosabban az élettől, a futballtól. Ezen vitatkozni is felesleges. Azon viszont érdemes, kin, min múlott, hogy így alakult? Hisz az 1968-ban külföldre távozott, ezért már huszonévesen legendává nemesült klasszist mérhetetlen szeretettel és hódolattal várta haza és fogadta vissza a Fradi-tábor. 1991 szeptemberében, az Albert Flórián ötvenedik születésnapján rendezett gálameccsen akkora tapsot kapott, mint az ünnepelt (hát még, amikor első labdaérintésével kiosztott egy parádés kötényt, a másodikkal pedig bemutatott egy megkerülős cselt), 1996. őszi edzősködése is diadalmenetként indult az Olympiakosz kiverésével.
Ekkor riadtam meg miatta, tőle először. Az athéni 2-2-t követően kettesben reggeliztünk, és ő, szinte ismeretlenül is bizalmába fogadva, két falat között felsorolta, ki mindenkit kellene napokon belül örökre kirúgni a Fradiból, és miért. Ez jellemezte: a célokat tisztán látta, az eszközök összemosódtak előtte. Nagyon jót akart – sokszor nagyon rosszul.
Az idősebbek szerint minden abból eredt, hogy haragudott Albertra. Nem hiszem. Inkább a világra neheztelt, amely rajongott a két világbajnokságon remeklő, aranylabdás Császárért (teljes joggal), őt pedig, a még csak ígéretzsenit nem részesítette hasonló kegyben. Picit kevesebb már méltatlanul kevés volt neki. Mint mindig. Nem érte be a mindent vagy semmit, önmagában is kategorikus elvével, még azt is tovább élezte: mindent azonnal, vagy semmit soha.
Mindezek dacára páratlan értékeket rejtett magában. Vele születetteket, nyugaton tanultakat. A magyar futballt hűen jellemzi, hogy egy-két kezdeti és rövid próbálkozás után Vargával együtt ezeket az értékeket is kivetette magából. Hordozójukat nem is szükséges, hanem szükségtelen rossznak tekintette. Kontrasztként elég csak a szomszédból Gerendás Györgyöt említenünk. Ő sem hétköznapi ember, két évtizede mégis alkotórésze a magyar vízilabdának. Ez is a két sportág közti alapvető különbség.
Varga Zoltán fokozatosan szorult vissza az interjúalany szerepébe. Ha egy kolléga „ütőset” akart írni, csak megkereste őt, megkérdezte, mi újság, bekapcsolta a diktafont, és máris ömleni kezdett a keserűség, a jegesen higgadt, racionális kritikával vegyes vagdalkozás.
Sokáig így és itt nem lehet, nem lehetett élni. Másfél évtizede hazatért egy ötvenéves, tettre kész ifjú, pénteken pedig elment egy megkeseredett, több infarktuson átesett ember, akin tizenöt év alatt harmincat mart a hazai (futball)közeg.
A halála óta eltelt két napban aztán annyi szépet, jót, méltatást kapott, hogy ha annak a fele éltében éri, még ma is javában váltja meg labdarúgásunk neki rendelt szeletét. És saját magát.