Keringési zavarok

A látszólag előzmények nélkül, hirtelen bekövetkező agyi katasztrófák különböző típusai Magyarországon évente kétszázötvenezer emberre sújtanak le. Közülük évente harmincezren halnak meg. Ennek ismeretében fel lehet-e fogni, hogy a méltó élet esélyét megnövelő, a legkorszerűbben felszerelt, 2006 júliusában átadott és sikerrel működött egészségügyi létesítmény az egykori OPNI kísértetkastélyában elhagyatva áll?

Budapest II. kerület, Hűvösvölgyi út 116., 2010. április eleje. Az elhagyatottságában is méltóságteljes épületről, amelyet a köznyelvben Lipótként, hivatalosan pedig Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetként (OPNI) emlegetnek, tán épp ilyen ígéretes tavaszi napon mondták ki, hogy felesleges, drága, középkori és gazdaságtalan. Három éve ennek. Ma már tudjuk, hogy a felszámolás módja alkotmányos alapjogot sértett, s lebonyolítása kirívóan méltatlanul, embertelenül zajlott. A döntést is törvényellenesen hozták, grémium nélkül, miniszteri szóval, szubjektív alapon.
Időközben számos, a nyilvánosság előtt elfedni szándékozott visszásságra derült fény, többnyire a pszichiátriai ellátással összefüggésben. Ami azonban az intézmény nemzetközileg is elismert másik profilját, a neurológiát s ezen belül az agyérbetegségekre specializálódott központjának sorsát illeti, az valahogy háttérben maradt. Pedig a látszólag előzmények nélkül, hirtelen bekövetkező agyi katasztrófák különböző típusai Magyarországon évente kétszázötvenezer emberre sújtanak le. Tegyük hozzá, hogy közülük évente harmincezren halnak meg! És nem csak az idősebb korosztályból. Tudunk életerős fiatalokról, középkorú nőkről is, akiket a mai diagnosztikai lehetőségekkel, speciális beavatkozással meg lehetne menteni.
Ennek ismeretében fel lehet-e fogni azt, hogy a méltó élet esélyét megnövelő, a legkorszerűbben felszerelt, 2006 júliusában átadott és sikerrel működött egészségügyi létesítményről kimondták, fölösleges, nem kell?
Pedig ez történt. Ezért is megrázó, ami 2010 tavaszán elénk tárul.

A hajdani OPNI egyik oldalszárnyának bejárata felett ez olvasható: CVI (cardiovascular intervention) Kht., invazív stroke-központ. Az invazív módszerek lényege: diagnosztikai képalkotó gépekkel és eljárásokkal lehetővé válik, hogy az agy károsodott részeihez műtéti beavatkozás nélkül hozzá lehessen férni, és azokat kezelni tudják. A stroke mint orvosi szakkifejezés annyit jelent, hogy az agy valamely részének vérellátásában súlyos zavar támad, amely agykárosodással és annak következményeivel jár. A stroke-nak két fajtája van. Az egyiket hétköznapi nyelven agyvérzésnek nevezik. A másik a trombotikus jellegű, amikor a vérrög úgynevezett agyi infarktust okoz. Egyéb feladatok mellett ez utóbbi baj megelőzésére, az időben beavatkozásra összpontosítottak itt, igen jó eredményekkel – ez a háttér, amelyet jó ismerni ahhoz, hogy „értékelni tudjuk” az elénk táruló látványt.
Földszint, első iroda. Üres munkaasztalok monitorokkal. A parafa táblán feljegyzések. Egy falióra. Már nem jár. Tágas, ragyogó folyosók. Betört ablak. Itt dobálták ki a munkások az udvarra a bútorokat, ahol hetekig folyt a fölöslegesnek ítélt „kacatok” megsemmisítése. Ebben az épületszárnyban szerencsére egyéb materiális pusztításnak nincs nyoma. Bár a földszinten imitt-amott kopik a festék, s fűtés hiányában a falak vizesedése is előre látható. Betekintünk a diagnosztikai vizsgálatokhoz szükséges helyiségekbe. Másutt a tekintélyes méretű MRI- és CT-készülékek láthatók. A csendet csak a speciális klímaberendezés surrogása töri meg. Nem szabad kikapcsolni, mert az egyik gép működőképességének megőrzéséhez állandó hőmérsékletre van szükség. A kórteremben pneumatikus ágyak sorakoznak. Orvosi pihenőszobák, technikai kiszolgálóhelyiségek, étkezőkonyhák következnek, a legnagyobb gonddal kialakítva.
És mindez ember nélkül, üresen.
Úgy tűnik tehát, a százmilliókat érő gépparkra és arra, amely körülveszi, a hazai egészségügynek nincs szüksége. Nem engedik működtetni, s a minisztérium három éve nem jelöl ki olyan kórházat sem, ahol minderre szükség lenne. Nincs jelentősége, hogy kétségbeesett emberek hónapokat várnak MRI-, CT- vagy egyéb speciális feltáró vizsgálatokra.
Eszembe jut egy frekventált beosztású, külföldi férfi története, aki két hónapos előjegyzést kapott CT-vizsgálatra. Ha nem sikerült volna elintéznie, hogy napokon belül itt fogadják, már nem élne. Egy másik esetet is ismerek: életerős fiatalembert hoztak ide, aki minden előzmény nélkül elvesztette az eszméletét. Nem tudott beszélni, mozogni. A gyors diagnosztizálást és beavatkozást követően, huszonnégy órás benntartózkodás után saját lábán, épen távozott.
Hogyan lehet erkölcsileg és anyagilag megengedni egy szegénynek mondott országban, hogy mindaz, amit itt látunk, haszontalanul áll? – tér vissza a kérdés.

*

Három éve, 2007 áprilisában, amikor az akkori egészségügyi vezetés az OPNI bezárásól végképp döntött, hírzárlatot és nyilatkozási tilalmat rendeltek el. Így jó ideig rejtve maradtak azok az információk, amelyek a hárommilliárdos értékű stroke-központ megújulásáról, az 1200 négyzetméteren folyó tevékenységről és gyógyításról szólhattak volna. Miért kellett ezeket a lehetőségeket elvenni az állampolgároktól? Különös tekintettel a nagy-budai lakosságra, de ezen túl az ország más területein élő, ebben az intézményben bízó betegektől is?
Kétezer-tíz februárjában az Egészségügyi Minisztériumnak feltettünk néhány idevágó kérdést. Többek között arra voltunk kíváncsiak, milyen módon ment végbe a felszámolás, mennyi közpénzt vitt el. Mivel több információt kaptunk a megszüntetett intézményben kihasználatlanul lévő, nagy értékű diagnosztikai műszerparkról, ennek a sorsáról is érdeklődtünk. Hallottunk arról is, hogy itt egy tizenöt évre szóló program szakadt félbe, s a gépeket működtető közhasznú társaságnak érvényes szerződése és immár milliárdokra rúgó kárigénye van az állammal szemben. Kérdéseinket a minisztérium sajtóosztálya egyszerűen intézte el. A gépek ügyében forduljunk a CIB Bankhoz, ők a tulajdonosai. Nem tudnak kártérítési igényről – írták. A CIB Bank viszont üzleti titokra hivatkozva elzárkózott a tájékoztatástól. De azért – ahogyan lenni szokott – türelmesen, szívósan csak előbbre jutottunk.
A berendezéseket működtető CVI Gyógyító, Kutató és Oktató Kiemelten Közhasznú Társaságot egy matematikus, Szécsényi Tibor, valamint két orvos, Major László és Mogyorósy Sándor hozta létre. Céljuk az volt, amelyről máig nem tettek le, hogy a népbetegségnek számító szív- és érrendszeri betegségekben szenvedők kivizsgálását és gyógyítását a már említett invazív módszerekkel elősegítsék. Amikor az ehhez szükséges diagnosztikai központok létesítését és működtetését megtervezték, elsősorban azokra a hazai kórházakra gondoltak, amelyek nem rendelkeznek az ilyen nagyságú beruházáshoz szükséges anyagi háttérrel. A társaság tulajdonosai mindig hangsúlyozták, hogy fejlesztéseikben és programjaikban a hazai tőkére, munkaerőre és szellemi értékekre alapoznak. Szívkatéter-laboratóriumot működtettek a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky-kórházban. Sikereikből és módszereikből tanulva az említett kórház később többmilliárdos állami forrásból létrehozta saját ilyen jellegű diagnosztikai egységét. Mint Szécsényi Tibor, a CVI ügyvezető igazgatója 2010 tavaszán megemlíti, ma is büszkék arra, és sikernek tartják, hogy 2006-ban elnyerték az OPNI közbeszerzési pályázatát. Ez az intézet teljes képalkotó diagnosztikai és terápiás tevékenységének kiépítését magában foglalta.
Mindennek előzményeit és szakmai, gazdasági indokait így idézi vissza Nagy Zoltán professzor, az OPNI utolsó főigazgatója:
– Az nyilvánvaló volt előttem, hogy a hazai pszichiátriai és neurológiai ellátásban reformokra van szükség. A neurológiai területet illetően évente háromezer beteggel kerültünk kapcsolatba, kilencven aktív és harminc rehabilitációs ágyunkkal a legnagyobb ilyen profilú országos intézménynek számítottunk. Azt nem lehetett a szemünkre hányni, hogy rosszul gazdálkodtunk, hisz nem volt adósságunk. Stroke-központunk eredményei nemzetközi elismertséget vívtak ki, de szerettünk volna továbblépni, fejleszteni. Még Rácz Jenő egészségügyi minisztersége alatt kezdeményeztük az elavult radiológiai gépparkunk felújítását, de erre nem találtak anyagi lehetőséget. Ám Rácz Jenő támogatta azt a megoldást, hogy a modernizációba és a későbbi, ott folyó tevékenységbe vonjunk be alvállalkozókat, s erre közbeszerezési pályázatot írhassunk ki. Ezt a pályázatot nyerte meg a CVI közhasznú társaság. Tizenöt évre szóló szerződést kötöttünk velük egy teljes körűen digitalizált és a nap 24 órájában betegeket fogadó diagnosztikai központ létrehozására és működtetésére – a tárcával egyeztetve. Ez a bezárásig eredményes és gazdaságos volt. Olyan vizsgálatokat is igen gyorsan el tudtunk végezni, amelyekre azelőtt nem volt lehetőségünk, vagy amelyekre hosszú ideig várniuk kellett a betegeknek. Amikor 2006 októberében az éppen aktuális miniszter, Molnár Lajos felavatta az új diagnosztikai egységet, a szalag átvágásakor még progresszív, példamutató kezdeményezésről beszélt. Három hónap múlva azonban már a megszüntetésén dolgoztak.
Nagy Zoltán professzort az utóbbi időkben a „megmagyarázhatatlan” családi tragédiák, halálesetek kapcsán szeretik megszólaltatni a televízióban.
– Ha úgy tetszik, három év után ismét divatba jöttem – jegyzi meg bölcs mosollyal. Amúgy nem tartozik a panaszkodós emberek közé. Rengeteget dolgozik, többek között azokon a szakmai programokon, amelyeket a rombolás miatt nem sikerült végigvinnie, de új elképzeléseken is, amelyekre a fennálló népegészségügyi és mentális helyzetben nagy szükség van.


Major László kardiológus-radiológus szerint az OPNI-ban 2006-ban elkezdett munkájuknak az volt az egyik erőssége, hogy a diagnosztizálást és a neurológusok gyógyító tevékenységét meg tudták erősíteni modern kardio-radiológiai eljárásokkal. A vizsgálatokhoz szükséges műszerparkról nem is beszélve. Utal a számos sikeres érfestéses vizsgálatra, amellyel nagyobb esély teremtődött arra, hogy az érdugulás fókuszát megtalálják, és közvetlenül arra a helyre juttassák el a vérrögöt oldó anyagot, ahol az a bajt okozta. Mint említi, a másfél évnyi együttműködés, a közös célok és sikerek után okkal gondoltak arra, hogy napi munkájuk mellett megkezdhetik egy olyan modell kidolgozását, amelynek célja a hasonlóan működő országos hálózat kiépítése.
Hogy ez milyen áttörést jelentett volna a megmentendő és megmenthető életek tekintetében, annak érzékeltetéséül a hazai kardiológiai ellátás tízéves pozitív folyamatát hozza fel példának. Mint mondja, ma már e téren összehangolt, pontosan meghatározott szakmai feladatkörökről beszélhetünk, amelyeket a mentőktől kezdve az orvosokon, szakápolókon át a rehabilitációban részt vevőkig mindenki betart. Ennek köszönhető, hogy Magyarországon a szívizominfarktust elszenvedő betegek életesélyei nagymértékben javultak, sokkal jelentősebb a túlélők száma, mint egy évtizede.
– A stroke-ot illetően hiányzik az a szakintézményi hálózat, amelyben évente több ezer embernek a legmagasabb szintű ellátást tudnák nyújtani. Ennek egyik fontos bázisa volt az OPNI stroke-központja, amelynek működését és tevékenységének bővítését megakadályozták. Pedig ugyanolyan súlyú népegészségügyi gondról van szó, mint a keringési zavarok, a daganatok esetében. Csak éppen mintha a magyar társadalom beletörődött volna, hogy ha bekövetkezik, szinte tehetetlenül kell fogadni a következményeit. Az agypusztulást, a bénulást, a magatehetetlenséget. Mintha csak ez az egyetlen „perspektíva” létezne – magyarázza Major László. Hozzá is teszi rögtön, hogy hasonlóan gondolkodó kollégáival, akikkel a CVI-ben is együtt dolgozik, ezt nem tudják fátumként elfogadni. Különösen akkor, ha megvan a technikai lehetőség és orvosi tudás mindennek a megváltoztatására.
Rögtön fel is vázolja ennek módját.
Égetően szükség lenne a nap 24 órájában működő, állandó készültségben lévő stroke-központokra és a kifejezetten erre a területre vonatkozó szakmai protokoll kidolgozására.
– Nem lehet elégszer elmondani, de az életesélyek szempontjából itt három óra az a kritikus időszak, amikor a rosszulléttől a beavatkozásig jó eséllyel segíthetünk a betegeken. Ehhez az kellene, hogy a mentő rögtön felismerje a speciális tüneteket, s tudja, hova kell a beteget szállítani. A megfelelő intézménybe kerüléskor a radiológus azonnal meg tudná vizsgálni az agyat, s látná, milyen típusú károsodásról van szó. Az angiográfus (az aggyal foglalkozó radiológus) pedig megkeresné a kritikus pontot, és elvégezné a beavatkozást.
Major László doktor úgy tudja, hogy az OPNI bezárása óta eltelt időszakban a két jeles intézményben, amelyet erre az ellátásra kijelöltek, különböző okokból, de igen kevés ilyen életmentő beavatkozásra került sor.
– A legérthetetlenebb az, hogy ha már így számolták fel az OPNI-t, miért nem jelölt ki az egészségügyi tárca olyan intézményt, ahol a speciális tudásra és a gépparkra szükség lett volna. Ezt egyébként a vonatkozó államháztartási törvény szerint is meg kellett volna tenni. Furcsa, hogy miközben három éve kihasználatlanul állnak a gépeink, tudunk olyan intézményekről, ahol milliárdokat adtak ki ugyanerre a célra – utal a pazarlás és károkozás formáira a CVI ügyvezető igazgatója, Szécsényi Tibor.
Mielőtt a számos idevágó dossziéba, levelezés olvasásába merülnék, szeretné a pozitív eseményeket is megosztani velem. Például azt, hogy milyen elánnal fogtak a régi épületszárny megújításához, milyen technikai fogásokat alkalmaztak, hisz a szerződésben kikötötték, hogy három hónapon belül mindennek működnie kell. Eközben persze a betegellátás sem szünetelhetett. Beszél arról, hogy a kezdeti idegenkedés után miként fogadták el az OPNI neurológus orvosai az új munkastílust, például a digitalizálással járó teendőket és az újfajta szemléletet. Rövid időn belül kiderült, hogy a gyorsaságból, a pontosságból mindenkinek haszna van. A járó betegek rövid időn belül kézhez kapták a diagnózist, a várakozási időt minimálisra csökkentették. Az orvosok jövedelme pedig megkétszereződött. A CVI szakemberei minden egyes tevékenységnél kiszámolták, milyen esetszám és árbevétel alapján tudnak nyereségesen működni úgy, hogy a befektetésükkel és a gépparkkal kapcsolatos költségeket is törleszteni tudják. Ez anyagilag előnyös volt az Országos Egészségügyi Pénztárnak is.
Ám akárhogy osztunk-szorzunk, ma mégis az a helyzet, hogy a fenti eseménysor és a mulasztások miatt a CVI kártérítési perre kényszerült a magyar állammal szemben. Követelésük eddig – kamatok nélkül is – milliárdos nagyságrendű. Mint egyik beadványukban írják: a három egészségügyi miniszter tudatosan és szándékosan okozott kárt egy kiemelten közhasznú tevékenységet folytató egészségügyi vállalkozásnak. Nem szólva arról a körülményről, hogy a mögöttünk hagyott három évben több száz ember életét tudták vo