Kurzusváltás

E L E M Z É S

„Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen”.
(Machiavelli: Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről)

Amióta politika létezik, tanulmányozásának kitüntetett területe az államférfi és a törvények problémája. Míg az előbbi a „ki vezessen?”, addig az utóbbi a „hogyan kormányozzon?” kérdésére válaszol. A két kérdés között a jó rezsim, a politikai közösség egésze számára a megelégedettséget nyújtó kormányzás eszméje teremt kapcsolatot. Az elkövetkezendőkben arra teszünk kísérletet, hogy a választások első fordulóját, és annak következményeit a politika klasszikus kérdésfeltevései felől vegyük szemügyre.
Az első forduló tétje: ki kormányozzon?
Április 11. következményeként tektonikus változások álltak be a magyar pártrendszerben. Az 1998 után kialakult, erősen koncentrált kétpólusú, kvázi kétpárti struktúra mára a múlté lett. A rendszerváltó erők közül egyedül a Fidesz lesz jelen az újonnan felálló Irszággyűlésben. A posztkommunista hagyománnyal szerves kontinuitást mutató MSZP történelmi vereséget szenvedett: négy év alatt választóinak több mint felét, mintegy egymillió-háromszázezer ember támogatását vesztette el.
A nemzeti liberalizmus irányvonalát már majd két évtizede feladó SZDSZ önállóan el sem indult a választásokon. Vasárnap óta azt is tudjuk, hogy az antalli hagyománnyal leszámoló, minden erkölcsi tartását elvesztő „habarékpárttá” vedlett MDF sem lesz részese a jövő alakításának. A két nagy rendszerváltó párt megítélése ezen túl tehát történészi stúdiumok tárgya lehet csak.
Helyüket két új szereplő veszi át. Az elmúlt nyolc év rossz kormányzása, a hivatalos politika hitelvesztése, a rendszerváltás reményeinek illúzióvá válása keltette életre őket. A politikaellenesség hullámainak meglovagolása segítette bőven a politikai küszöb fölé az SZDSZ halotti maszkjába gabalyodó LMP-t, s ennek köszönheti több mint nyolcszázezer szavazóját a nemzeti, szocialista párt, azaz a Jobbik is. Ugyanaz a politikai tapasztalat, a politikaellenes közhangulat tette tehát lehetővé e kétfajta életérzés parlamenti képviseletét.
Más azonban jól, azaz eredményesen kampányolni, és egészen más kormányozni és törvényeket hozni. Mert bár a parlamentáris rendszer működése látszólag elrejtheti, kegyelmi pillanatokban mégis felfedi, áttetszővé teszi a rejtett politikai motívumokat.
Az elmúlt ciklus azt már világossá tette, hogy az antidemokratikus összefogást hirdető szocialista párt a demokratikus intézményeket és normákat csupán hivatkozási alapnak és paravánnak tekinti hatalmi szándékai elleplezésére.
A jövő kérdése viszont egyrészt az lesz, hogy vajon a performance-politika bűvkörében égő ökopárt cégére mögött vajon nem a kudarcot vallott liberális érdekkörök kreativitása áll-e? Másrészt meg az, hogy a baloldali kormányzás által korábban megtévesztettek vajon meddig lesznek a másik szélsőség, a jobboldali radikalizmus megvezetettjei, s mikor ébrednek rá, hogy a kocsmapolitikából nem lesz jó kormányzás, csak zűrzavar és káosz. A jövő legnagyobb kérdése azonban kétségtelenül abban áll, hogy vajon képes lesz-e jól kormányozni a demokratikus körülmények között korábban nem látott mértékű felhatalmazással rendelkező néppárti szövetség?
A politika legfontosabb kérdése ugyanis még a szabályos időközönként megtartott választásokkal rendelkező demokratikus rezsimekben is az, hogy ki fog kormányozni, hogy a választásokon győztes erő mit fog tudni kezdeni a felhatalmazásával? A demokratikus rezsim, a demokratikus eljárások és intézmények összessége sem érvényteleníti tehát a politika legalapvetőbb kérdését, nevezetesen, „ki vezessen?”

Az Orbán-faktor
A Fidesz történelmi sikere természetesen több tényezővel is magyarázható. A magyarázatok között előkelő helyet foglalhat el az elmúlt nyolc év katasztrofális kormányzati teljesítménye; az őszödi beszéd következtében előálló morális válság; a rendszerváltás során felmerült problémák megoldatlansága és így változatlan továbbélése stb. Van azonban még egy tényező, amit döntőnek gondolunk, ez lenne az úgynevezett Orbán-faktor.
Az Orbán vezette Fidesz felismerte, hogy a baloldal hatalomstratégiai építkezésére a jobboldal politikai megszervezésével kell válaszolni; ennek eredménye lett a Fidesz néppárti jellegének megerősítése, illetve a polgári kormányzás négy éve. A politikai cselekvőképesség fenntartásának logikája magyarázza azt is, hogy a 2002-es elvesztett választások után Orbán miért lépett ki a „hivatalos” politikából a mozgalmak, azaz a polgári körök világába, s miért építette fel a jobboldali politika jövőjét a szövetségkötés stratégiájára. A Medgyessy vezette szocialista–liberális kormány nem is értette, hogy mi történik, képtelen volt felfogni, hogy egy demokráciában nem csupán a parlament lehet a politizálás színtere. S míg az elmúlt nyolc évben bekövetkezett a baloldal hatalompolitikai összeomlása, addig az Orbán vezette Fidesz Európa meghatározó néppártjává vált.
A baloldal morális tartásának, hitelességének, politikai támogatottságának elvesztése az egyik oldalon, egy egyre erősödő európai néppárt, amely Őszöd után is belül marad az alkotmányos-demokratikus korlátokon a másikon, szükségképpen járt együtt a szocialisták leghatásosabb fegyverének elértéktelenedésével: a „patás ördög” megidézése, azaz Orbán démonizálása egy ponton túl ugyanis már nem funkcionált. Sőt, mára oda jutottunk, hogy Orbán mumusból ígéretté vált, a hazai és a nemzetközi pénzügyi körök egyaránt Orbán miniszterelnökségére és a Fidesz kétharmadára várnak.
Az Orbán-faktor lényege ugyanis nem más, mint a kormányzóképesség hiteles ígérete. Orbán tetteit a kormányzás logikája és megfontolásai vezetik. A Fidesz elnöke a kormányzásra készülve jelentős eredményeket ért el a választásokat követő konszolidációs politika előkészítésében. Mert a konszolidációs politikának nyilván vannak külső feltételei: ma úgy tűnik, hogy a Nemzetközi Valutaalap nem zárkózik el attól, hogy az új kormányzattal újraértékelje a támogatás kérdését, elfogadja a költségvetési hiány ésszerű növelését. Az elmúlt fél évben Orbán számos üzleti fórumon ígért kiszámítható gazdasági környezetet, s ugyanakkor megkötötte paktumát a nemzeti tőkével is egy korszerű protekcionalista gazdaságpolitika szellemében: megígérte az adóterhelés csökkentését, a magyar tőke előnyösebb megítélését a közbeszerzéseken, valamint az uniós források átcsoportosítását a hazai kis- és közepes vállalkozások támogatása érdekében. Ezek a lépések arra engednek következtetni, hogy Orbán a sikeres kormányzást nem a társadalom ellenében, hanem – a szövetségkötés filozófiájának megfelelően – társadalmi megállapodások, illetve szerződések sorozatával gondolja el. A kormányzásra készülés lépései arra utalnak, Orbán tisztában van vele, hogy egy új korszakot megnyitó sikeres kormányzás csak úgy képzelhető el, ha létrehozható valamiféle közös nevező, azaz megteremthető az egység a kormányzat politikája mögött.

A második forduló tétje: hogyan kormányozzon?
Miközben a baloldal hatalompolitikai rendszere összeomlott, addig a jól szervezett, erős és stabil jobboldali néppárt maga mögé állította a magyar társadalmat. S mivel kormányozni nem egy oldalt, hanem egy országot kell, ezért válik különösen fontossá a felhatalmazás mértékének kérdése. Erről szól valójában a választások második fordulója. Nem a kétharmad elérése tehát az elsődleges kérdés, hanem a sikeres kormányzás feltételeinek a megteremtése.
A felhatalmazás mértéke ebből a szempontból ugyanis azt jelenti, hogy nem lehetséges eredményes kormányzás a nemzeti egység tételezése, illetve megteremtése nélkül. Jól kormányozni csak jó törvényekkel lehet. Jó törvényeket viszont csak akkor lehet hozni, ha találunk olyan közös nevezőt, amely a politikai közösség egésze előtt megáll. Ezért kell újraértelmezni a közepet. Az elmúlt évek kormányzati teljesítményét a magyar politikai közösség többek között azért sem fogadta el, mert nem a közös nevező megtalálására, hanem például – az irigységtényezőre apellálva – a mesterséges megosztottságok létrehozására törekedett. Nem lehet viszont kormányozni, ha egy kormány nem bírja polgárai támogatását. Ezért kerül a nemzeti érdek a középpontba, és ezért hívja életre a nemzeti ügyek kormányát a közép újradefiniálása. A „nemzeti” viszont nem azonos a „nacionalistával”, a saját közösségünk érdekének követése pedig nem azonos semmiféle provincializmussal. A „nemzetire” nem azért kell elsősorban büszkének lennünk, mert elválaszt, megkülönböztet másoktól, hanem éppen ellenkezőleg, mert másokkal összemér, s elhelyezi Magyarországot egy európai térben: megmutatva, hogy nemzetünk más, eddig irigyelt nemzetekhez hasonló teljesítményekre képes.
A húsz éve tartó átmeneti időszak válságát éppen a politikai közösség egésze előtt megálló közös nevező hiánya okozta. A nemzeti érdekkel – a szimbolikus kérdések szintjén – szinte kizárólag a jobboldal foglalkozott, a baloldal által vizionált közép – a liberális konszenzusra hivatkozva – viszont éppen ellenkezőleg, a nemzeti érdek „elárulását” eredményezte. A centrális erőtérbe kerülő leendő kormányzó párt most viszont a társadalmi kérdések megoldásának hangsúlyozásával, azaz a nemzeti érdek pragmatikus felfogását képviselve minden korábbinál nagyobb társadalmi támogatottságot – egységet – tudhat maga mögött. Ezzel történelmi esély mutatkozik a múlt kérdései körül körben forgó, a politikai megosztottságok uralta húszéves átmeneti időszak és egyúttal a rendszerváltás lezárására.
Ez magyarázza, hogy miért csak a kormányzóképesség szempontjainak alárendelve, mint technikai kérdés válik fontossá a parlamenti kétharmados többség elérése. Mert ennek birtokában a múlt lezárása és az új korszak alapjainak kialakítása úgy válik megteremthetővé, hogy a politikai közösség túlnyomó többségének támogatását bíró kormánypárt elkerülheti az ellenzék egyik vagy másik erejével kötendő eseti megállapodásokat, rossz kompromisszumokat, s lehetővé teszi a megfontolt, de határozott és gyors döntéshozatalt. Az ily módon felálló parlamenti többség jó törvényeket hozva viszont elősegítheti a törvényhozás és egyúttal a politika tekintélyének helyreállítását.

Konszolidáció vagy ellenkormányzás
A múlt parttalan vitái körül kialakult politikai állóháborút és a közérdek rovására a magánérdekeket érvényesítő rossz kormányzást a jelen és jövő gazdasági-társadalmi kérdéseinek megoldását célzó, a közösség egységét megteremtő, annak tetterejét növelő jó kormányzás gyakorlata veheti át. Ennek viszont vannak feltételei.
Ahhoz, hogy a múlt kérdései ne uralják el a jövőt, le kell zárni a múltat. Mert a politikai közösség igazságérzete háborog, mert a bűnre nem lehet jó rendet alapozni, mert helyre kell állítani a politika tekintélyét, ezért van szükség az úgynevezett „számonkérésre”.
A múlttal való szembenézésből azonban nem következhet, nem következik ellenkormányzás. Az ellenkormányzás vizionálása – miszerint a jobboldal leszámol a ballal – a történelmi vereséget elszenvedő posztkommunista erők érdeke. A múlttal folytatott kulturkampf ugyanis feltámasztja a múltat.
A jövő politikáját ezért nem a megosztottságra, hanem az egységre kell alapozni. A konszolidációs politika nem az érdekellentétek egymással szembeni kijátszásában, hanem az érdekegyesítés programjában érdekelt.
Az érdekegyesítés természetes terepe egy politikai közösség életében a nemzeti ügyek politikája. A nemzeti érdek világos érvényesítéséhez viszont arra van szükség, hogy legyen egy közös célok elérésében érdekelt politikai közösség. Ebben az értelemben tehát a nemzetteremtés a feladat.
Az érdekegyesítés, a nemzetteremtés politikája viszont csak akkor lehet sikeres, ha a jelen és a jövő tanul is a múltból. Mert nem lehet a társadalom akarata ellenére kormányozni, mert a kormányzás alapja a felelősség, mert a kormányzás feltételeit és céljait nem lehet elválasztani egymástól. Mindent meg kell tehát változtatni: a kurzusváltás gondolkodásmód-váltást feltételez. Ehhez viszont partnerek kellenek.
A szövetségkötések sorozatára felépülő, a polgárai támogatását bíró kormányzás felszabadítja az energiákat, élteti a tetterőt, egy irányba mozdítja a politikai közösséget. A nemzeti egységet maga mögött tudó konszolidációs politika tehát nemcsak társadalmi békét teremt, nemcsak kivezetheti az országot a válságból, de nemzeti elkötelezettségénél fogva olyan erőfeszítésekre sarkallhat, amely elhelyezi Magyarországot egy európai térben: megmutatva, hogy nemzetünk más, eddig irigyelt nemzetekhez hasonló teljesítményekre képes, olyanokra, amit nem kell röstellnünk.

A szerzők a Századvég Alapítvány kutatásvezetői