Madáretetés

Emlékszem, ahogy négy évvel ezelőtt sátorban sikoltozó kamaszok közt álltam. A színpadon nem más, mint Korda György és felesége, Klára énekelt. Néhány órával korábban egyik ismerősöm hívott, hogy menjek el a koncertre. Indoklása egyszerű volt, de meggyőző: „Ez annyira rossz, hogy látnod kell!”
Igaza volt.
Ezért sem lepődtem meg, mikor a minap arról olvastam a BBC hírportálján, hogy az Egyesült Államokban tömegek rohanják meg a mozikat azért, hogy láthassák a Birdemic: Shock and Terror (Madárinvázió: sokk és terror) című filmet. A mozi szívszaggató történet arról, ahogy egy törekvő szoftverkereskedő és barátnője megpróbálja felvenni a harcot egy csapat dühös madárral. A film hősei, amíg lehet, vállfákkal, majd lőfegyverekkel küzdenek a „vadakkal”, de hiába. Bár az 1970-es években is elavultnak számító számítógépes technikával képernyőre vitt sasok, dögkeselyűk és sirályok egymás után robbannak fel a vásznon, elfogyni mégsem akarnak. Ahogy a filmtörténelem legrosszabbul megírt dialógusai sem. A nézők pedig ízelítőt kaphatnak abból, hogyan is nézett volna ki Alfred Hitchcock híres Madarak című alkotása, ha történetesen nem a mester, hanem egy szilícium-völgyi szoftverkereskedő készíti el.
Ez a bizonyos üzletember a vietnami születésű James Nguyen. A férfi, aki hatéves korában menekült családjával együtt az ígéret földjére, régóta gyártja alacsony költségvetésű amatőr filmjeit. Alkotásain azonban idáig átnézett a szakma. A 2008-ban elkészült Birdemicnek is a feledés juthatott volna osztályrészéül, ha a szívós alkotó nem veszi kezébe szellemi termékének reklámozását. Akkor sem adta fel, mikor a független filmek nemzetközi szemléjén, a Robert Redford által életre hívott Sundance fesztiválon becsapták az orra előtt az ajtót: autóját madártollal, -ürülékkel és művérrel dekorálta, majd nyolc napon keresztül furikázott vele az eseménynek helyt adó Utah állambeli Park Cityben. Kitartását siker koronázta. Bár a Hitchcock emlékének adózó filmet eleinte csak késő este vetítették kisebb mozikban, a világháló hamarosan az egekbe emelte Nguyen madarait. A YouTube-on, Facebookon és egyéb közösségi portálokon egyetlen kiáltásban egyesült a nézők tábora: gyerekek, ez annyira rossz, hogy látnotok kell!
És megindultak a tömegek. A Variety magazin szerint bár az alkotás nem szállítja a címben megígért rettegést, a döbbenet, amely úrrá lesz a nézőkön a filmet látva, „kárpótolja” a közönséget. „Szinte hallani, ahogy leesik az emberek álla, és koppan a padlón” – olvasható a lapban. Mire egy angol cég vállalta a film terjesztését, már egyértelművé vált, a Birdemicből kultuszfilm lesz: sikerrel pályázhat a valaha készült legrosszabb film címére.
Bár a párhuzam adja magát, James Nguyen szerencsésebb, mint az amerikai Edward Davis Wood Jr., aki zömében az 1950-es években készített, technikailag és történetileg is silány alkotásaiért érdemelte ki minden idők legrosszabb filmrendezőjének címét. Az ő alkotásait ugyanis csak halála után néhány évvel emelte a kultuszfilmek magasságába a kacagó publikum. Noha a Birdemic alkotója eredetileg nem ilyen babérokra tört, egyelőre nem panaszkodik. Egy riporternek azonban azt nyilatkozta, bízik benne, hogy a nevetésen túl el is gondolkoztatja majd a nézőket a filmje. Hogy rájöjjünk, pontosan min is kellene gondolkozniuk, abban sajnos sem ő, sem a moziélmény nem segít.
Lesz-e folytatása a „legjobb” legrosszabb filmnek? Nos, természetesen igen. Már készül a második rész, a címe: Feltámadás.