Nyugodt szívvel távozom, mert nem sivatagot hagytam magam után – jelentette ki a múlt hét végén Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front (FN) elnöke a Le Figaro Magazine-nak adott interjújában, amelyben azt közölte, hogy sem a következő pártkongresszuson, sem pedig a 2012-es elnökválasztáson nem jelölteti magát. Pedig a nyolcvankettedik életévében járó szélsőjobboldali politikusról mostanában kezdték el terjeszteni, hogy a múlt havi regionális választásokon elért jó eredmények után esetleg mégis ő lesz a párt jelöltje az államfői posztra. A múlt szombati bejelentést komolyan lehet venni, hiszen Le Pen eddig nem viccelt visszavonulással, minden bizonnyal az ősszel sorra kerülő FN-kongresszus lesz utolsó hivatalos fellépése.
Nagy út áll mögötte, hiszen még a IV. köztársaságban kezdődött a politikai pályája. „Nem csónakkal jöttem, én itt születtem” – szokta mondogatni magáról nem minden hazafias póz nélkül a bretagne-i Le Pen. Apja halász volt, akinek hajója 1942-ben aknára futott, édesanyja varrónőként kereste a kenyerét. Tizenhat évesen, 1944-ben jelentkezett az ellenállás soraiba, ám fiatal kora miatt eltanácsolták, de lehet, arra gondoltak, hogy egy áldozat elég egy családban. „Inkább gondoskodj anyádról” – mondták neki.
A jófejű, tehetséges fiú katolikus neveltetésben részesült, majd beiratkozott a párizsi egyetemre, 1952-ben diplomát szerzett jogból és politikai tudományokból. Az egyetemen kezdett politizálni, a kari szövetség elnöke volt, itt felfigyelt rá Pierre Poujade, aki a kézművesek és kereskedők politikai tömörülését vezette. Az 1956-os választás az egyik legkíméletlenebb volt Franciaországban, gyakran torkollott összetűzésbe.
Jól jött az erős bretagne-i fiú, aki a kampányban a bunyón túl kitűnt rendkívüli szónoki képességeivel is. Huszonnyolc évesen – a legfiatalabb képviselőként – „kiharcolta” magának a parlamenti helyet. „Az egyetlen élő honatya vagyok, aki 1957-ben elutasította a római szerződést” (az európai együttműködés alapjait létrehozó megállapodást) – jelentette ki Le Pen, akinek véleménye mára sem lett sokkal jobb az Európai Unióról. Egyébként ötször választották meg európai parlamenti képviselőnek.
Miközben parlamenti képviselő volt – 1958-ban újból megválasztották –, előbb Indokínában ejtőernyősként, majd Algériában önkéntesként, felderítőosztag tisztjeként szolgálta hazáját. Később megvádolták azzal, hogy részt vett az algériai gerillák kínzásában. „Nincs mit titkolnom. Kínoztam, nem tehettem mást” – vallotta be később, de mint elmondta, csak azért folyamodott ilyen eszközökhöz, mert emberéleteket kellett megmentenie a terrortámadásoktól. Ezekért a tetteiért francia bíróság egyetlen alkalommal sem ítélte el, sőt neki adott igazat lejáratási szándékot emlegetve.
Le Pen jellemében a francia hazafiság mellett csak a kommunistaellenessége ilyen erős: „Mifelénk a kommunisták azok közül kerültek ki, akik semmirekellők, henyék, iszákosak, professzionális munkanélküliek.” Ki hitte volna akkor, amikor ezt a mondatot kimondta, hogy – a szavazótáborát tekintve – mára ő lesz a legnagyobb francia „munkáspárt” elnöke.
Az 1960-as években nem igazán ment a korábban üstökösként feltűnt fiatalembernek: Algériát feladták, hála De Gaulle-nak, aki az ország élén állt. A képviselő-választáson vereséget szenvedett Le Pen vállalkozásba fogott: lemezkiadót üzemeltetett. A Serp főleg történelmi beszédeket, katonadalokat adott ki. Nem volt válogatós: az „előadók” közt ott volt Hitler, de Lenint is megtalálta az érdeklődő, sőt aki erre vágyott, még a későbbi szocialista elnök, François Mitterrand beszédeit is újrahallgathatta, a katonazenében francia és német második világháborús indulók is előfordultak. A hatvanas évek közepén Le Pen elvállalta az egyik esélytelen elnökjelölt kampányfőnökének szerepét, sokak szerint csak azért, hogy így népszerűsítse lemezeit.
A hetvenes évek eleje fordulópont: 1972 őszén szélsőjobboldalról jött barátaival megalakították a Nemzeti Front a Francia Egységért elnevezésű pártot, mely névből idővel lekopott az utolsó két szó. A tömörülés fő programpontjai: a francia elnöki rendszer kiegyensúlyozása százalékos elven működő választási rendszerrel, a bevándorlás szigorú korlátozása, a francia kistermelők védelmezése. Az FN indult az 1974-es elnökválasztáson, Le Pen az első fordulóban egy százalékot sem meghaladó eredményét felajánlotta a legesélyesebb jobboldali jelöltnek, Valéry Giscard d’Estaing-nek. Egyébként a nacionalista párt vezetője öt elnökválasztáson volt államfőjelölt, egyedül 1981-ben nem indult, amikor nem tudta összegyűjteni az 500 választott képviselő aláírását.
Mint látható, a kezdet igen kemény volt Le Pennek és a Nemzeti Frontnak is. Ám ekkor az az örökség, amelyet egy vállalkozó rajongója hagyott az elnökre, kisegítette a pártot a szorult anyagi helyzetből. Párizs előkelő elővárosában, Saint-Cloud-ban pazar palota és tekintélyes összegről szóló csekkszámla várt a párt irányítójára, amely lehetőséget adott a pártépítkezésre.
Az 1981-es elnökválasztáson a baloldal először aratott győzelmet az V. köztársaság 1958 óta íródó történetében. A hatvanas-hetvenes években számtalan kicsiny szélsőjobboldali, nacionalista párt próbált meg életben maradni. Egynek sikerült, mégpedig a Nemzeti Frontnak, amely húsz év után a harmadik legjelentősebb francia erővé nőtte ki magát. Ebben kétségtelenül benne van Jean-Marie Le Pen kivételes politikai érzéke, de azért ennyi kevés lenne, hogy ilyen szerepet tölthessen be a francia politikai palettán.
Mitterrand csak hajszálnyival győzött az 1981-es választásokon. Bár az utána következő parlamenti voksoláson elért diadala kényelmes kormányzati többséget biztosított neki, jól tudta, hogy a jobboldal visszavághat a következő megméretésen. A hatvanas években nemcsak Le Pen árulta a Mitterrand szónoklatait rögzítő lemezeket, hanem az akkor még pártok között vergődő későbbi szocialista politikus is ellátogatott a jobboldali vezető megszólalásaira. Kölcsönösen tisztelték egymást, bár nem osztották a másik politikai nézeteit.
Le Pen egy Mitterrand-nal lezajlott „baráti találkozón” az akkor már elnökké előlépett politikustól csupán egyenlő elbírálást kért, magyarán azt, hogy ő is szerepelhessen az egyre nagyobb jelentőségű médiában. Mitterrand politikai éleslátását és machinációs képességeit ismerve talán már korábban megszületett az ötlet: fel kell futtatni a jobboldalon egy olyan pártot, amely megosztja a jobbközépet. A Nemzeti Front pont ilyen, és még ráadásul a mérsékelt jobboldallal való esetleges együttműködése is kizárt, hiszen ki akarna szövetkezni egy antiszemita, idegengyűlölő párttal, amely lejáratná a világ előtt.
Franz Olivier-Giesberg, a Le Point magazin jelenlegi főszerkesztője egyik könyvében idézte az alábbi beszélgetést, amelyet 1984 nyarán Pierre Béregovoy-val, Mitterrand egyik legközelebbi munkatársával, későbbi kormányfővel folytatott: „Az az érdekünk, hogy kissé megtoljuk a Nemzeti Frontot. A jobboldalt ez megválaszthatatlanná teszi. Minél erősebb lesz az FN, ez annál jobban fog működni. Ez a szocialisták történelmi esélye.”
Láss csodát, Le Pen előtt egyszerre megnyíltak az országos tévé- és rádióállomások szerkesztőségeinek ajtói. A neves heti összefoglaló műsorokban időről időre szerepelt, és mindig elhelyezett egy frappáns mondatot vagy a kisebbségeknek szánt sértést, amellyel napokig foglalkozhatott az országos média. Egyes számszakértők szerint egész pályafutása során huszonöt perben marasztalták el, de majdnem ugyanennyiből győztesen került ki. Ha minden pert elveszít, neki már akkor is megérte a reklám miatt.
Le Pen tényező lett. Talán „keresztapja”, Mitterrand is meglepődött, amikor az 1986-os parlamenti voksoláson az általa megváltoztatott hagyományos kétfordulós többségi választást egyfordulós, százalékos arányúra módosította, s egyből 35 „frontos” parlamenti képviselő mosolygott rá a parlament padsoraiból. Az FN-nek mindig is a választás ilyen reformja volt a célja, ugyanis a kétfordulós többségi rendszer eredményeként a szélsőséges pártok – itt nincs pártlista és a töredékszavazatok méltányolása – meg sem jelentek a parlamentben. Ráadásul 1986-ban a jobbközép alakíthatott kormányt, élén a párizsi polgármesterrel, Jacques Chirackal. Van olyan, hogy a politika boszorkánykonyháján tanult mesterszakács is elsóz egy ételt.
A kis lökéssel elindított FN most már saját életét élte. Hozta sorban az eredményeket, rendszeresen tíz százalék körül teljesített az európai parlamenti választásokon. Igazolta, hogy Franciaországban is megvan az a mintegy 15 százaléknyi szavazói részarány, amely a radikális politikát támogatja, nem kér az idegenekből, a „franciák mindenekelőtt” jelszóra mozdul. Nosztalgiája van a harmincas évek, sőt a vichyi kormány iránt, nem osztja a második világháborúról elterjedt nézeteket, különben is tele van a hócipője a hivatalos politika tehetetlenkedéseivel.
A baloldal külön hálózatot hozott létre, hogy támadja a rasszista, idegengyűlölő, fasiszta nézeteket: megteremtette a gyűlölet célpontját, Le Pent, csak éppen azzal nem volt tisztában, hogy milyen a táptalaja. A baloldal szabályosan lubickolt, amikor Le Pen egy-egy ízléstelen szóvicce valóban kivágta a biztosítékot a társadalom nagy részénél. A baloldal vezetőinek külön örömére szolgált, hogy szívből gyűlöli egymást Chirac, a gaulle-ista párt vezére és Le Pen, a nemzeti jobboldal első embere.
Korántsem állítjuk, hogy a jobboldalon nem történtek kísérletek a Nemzeti Front megszelídítésére. Bizony, a végelszámoláskor jól jött volna az a 10–15 százaléknyi voks. Voltak helyi választási együttműködések, voltak titkos tárgyalások. Több visszaemlékezésben szerepel a következő jelenet: az 1988-as elnökválasztás két fordulója között találkozott Chirac és Le Pen. Ha a Nemzeti Front vezetője felajánlja addig megszerzett szavazatait, 14,39 százalékot Chirac támogatására a második fordulóban, azzal kecsegtető helyzetbe hozta volna nagy jobboldali riválisát. A találkozón Chirac kifejtette, hogy ha hatalomra kerül, semmilyen engedményt nem tud tenni a Nemzeti Frontnak. „Hát, ha ez az ajánlat – válaszolta Le Pen –, akkor én Jeanne d’Arcra szavazok.” Fogta magát és távozott, nem adva ki semmilyen útmutatást arról, hogy a pártvezetés kit tart támogatásra méltónak.
Az 1990-es évektől gyakorlatilag nem volt kapcsolat a két párt között. Chirac 1995-ös elnökválasztási győzelmét követően még volt minisztereket is kizártak a pártból, mert együttműködtek a Nemzeti Fronttal. A gaulle-ista államfő látta a csapdát, amelyet még Mitterrand állított neki. Bármennyire rászorult volna, sohasem engedett a csábításnak. Le Pennek is volt lehetősége arra, hogy kifejezze nem lankadó ellenszenvét: az 1997-es parlamenti választásokon állva hagyta majd száz jelöltjét a második fordulóra, aminek következtében a baloldal súlyos vereséget mért a jobbközép kormányra.
Le Pen a 2002-es elnökválasztáson érte el politikai teljesítményének csúcspontját, amikor 17 százalékkal bejutott a második fordulóba. A szétzilálódott Szocialista Párt a harmadik helyre szorult, talán csak mostanában tápászkodik fel az akkor elszenvedett kiütést követően. A második fordulóban azonban Le Pen csak két százalékkal tudta növelni szavazatarányát Chirackal szemben. Ez napnál világosabban tükrözi, hogy Franciaországban a szélsőjobbnak nincs húsz százaléknál több támogatója – ám ezzel számolni kell.
Bár kilépések, kiválások, árulások, pénzügyi gondok tépázták a pártját, Le Pen, az öreg kapitány most mégis azt a reményt hagyja hátra, vélhetően Marine-nak, a lányának, hogy igenis van mit keresnie még az olyan rég bejáratott demokráciában is, mint a francia. De ennél többre aligha számíthat.
origo.hu
Orbán Viktor: Megduplázza a kormány a magyarok Parajdnak szánt adományát
