Sodródó diplomácia

A magyar külpolitika utóbbi nyolc esztendejét leginkább a szürkeség jellemezte. Már a megfogalmazott célok sem voltak lényegre törők, így a sodródó magyar diplomácia olykor látványos elbizonytalanodásokkal tetőzte az érezhető stratégiahiányt. Balázs Péter minisztersége valóságos felüdülésnek számított ugyan Göncz Kinga után, alapvető elmozdulások azonban nem történtek, csupán a retorika vált követhetőbbé. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk, milyen tettek követték a megfogalmazott külpolitikai elképzeléseket.

„Bezárkózó, nemzeti dacpolitika helyett nyitott, jószomszédi viszonyra
törekszünk minden szomszédunkkal
és a környező nem EU-tag országokkal.”
Nyolc év alatt semmit sem tudtak hozzátenni a magyar szomszédságpolitikához a kormányzó balliberálisok, pedig 2002 előtt, ellenzékből még a Fidesz vezette kabinetet kiáltották ki a térség egyik fő felforgatójának, amiért a kétoldalú kapcsolatokban hangsúlyosan képviselte a határon túli magyarok érdekeit. Medgyessy Péter még csak súlytalanította a nemzetpolitikát, Gyurcsány Ferenc viszont tudatosan leépített minden olyan intézményt, amely a kisebbségben élő magyar közösségekkel érdemben foglalkozott. Mindez semmit sem javított viszont a magyar–szlovák viszonyon. 2002 novemberében Medgyessy Péter miniszterelnök látványos megdöbbenéssel fogadta Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő mereven elutasító álláspontját a státustörvény felvidéki alkalmazásával kapcsolatban. Itt mutatkozott meg először az a hiányosság, amely végigkísérte az utóbbi nyolc esztendő magyar szomszédságpolitikáját: a felkészületlenség, s részben az ebből fakadó stratégiahiány. Minden egyes magyarellenes pozsonyi lépés meglepetésszerűen érte a budapesti diplomáciát, holott azokat általában több hónapos szlovákiai készülődés előzte meg. Bajnai Gordon szécsényi szerencsétlenkedése már teljes diplomáciai széteséssel zárta be a kört. Kihasználatlan maradt a magyar–szerb kapcsolat. Miniszterelnöki csúcstalálkozó alig volt az utóbbi nyolc évben, s ezeken sem lehetett érzékelni egyértelmű magyar irányvonalat. Sokat javult a magyar–román viszony, a kissé giccses közös kormányülésekkel megspékelt kapcsolat minősége azonban nem Budapesten múlott. 2004 óta a bukaresti politika nem használja fel szavazatszerzésre a magyarkérdést, ma már a törvényhozásban sincs szélsőségesen nacionalista párt. Ukrajna minden tekintetben túl nagy falatnak bizonyult, az anyanyelvű oktatás visszaszorítására tett kijevi lépések ugyancsak felkészületlenül érték a magyar diplomáciát.

„A több Európa ugyanakkor nem jelent kevesebb Amerikát. Kiemelt külpolitikai, biztonsági és modernizációs érdekünk a szövetségesi viszony további
erősítése az Egyesült Államokkal.”
Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolatának a központi kérdése a szocialista–szabad demokrata, majd szocialista kormányok időszakában az úgynevezett vízummentesség megadása, illetve az amerikai katonai akciókhoz nyújtott magyar támogatás voltak. A honvédség 2002 óta különböző formában, és egyre nagyobb létszámban van jelen az afganisztáni műveletben, 2003 után pedig egy ideig Irakban is tevékenykedett, de ennek a NATO keretein kívül zajló missziónak a meghosszabbításához az amerikai fogolykínzási botrányokat követően a Fidesz már nem járult hozzá 2004 végén. A legaktívabb időszak egybeesik Simonyi András volt nagykövet washingtoni éveivel, aki diplomatákra nem jellemző magatartásával, például zenekari fellépéseivel híresült el az amerikai fővárosban, miközben Budapest aktívan hozzájárult a Bush-kormány globális politikájához. Ennek az időszaknak jellegzetes dokumentuma az iraki amerikai fellépést támogató „tízek levele” volt, amelyet a Medgyessy-kormány is aláírt, és amely európai megosztottság szimbóluma lett. Gyurcsány Ferenc második ciklusa az említett nagykövet szerint is hanyatlást hozott. A 2006 utáni időszakban, uniós vagy szövetségesi egyeztetések nélkül Oroszországgal kötött energetikai megállapodások kivívták az Egyesült Államok haragját, amely korábban szociálliberális kormányokkal szemben sohasem tükröződött. A budapesti amerikai nagykövetek sorában a Bush-rokonsághoz tartozó Herbert Walker nyitott először az ellenzék irányába, majd utódja, April Foley tevékenysége annyira szúrta a kormány szemét, hogy a hagyományokat felrúgva, mandátumának lejártakor nem részesítették kitüntetésben, pedig a vízummentességért sokat munkálkodott.

„A magyar külgazdasági törekvések új kitörési iránya Oroszország, valamint Ázsia, ezen belül a délkelet-ázsiai
térség, Kína, Japán és India.”
A nyitány látványos volt. Hosszú, nagyjából évtizedes szünet után 2002 végén Medgyessy Péter miniszterelnökkel ismét magyar–orosz csúcstalálkozót rendeztek Moszkvában. A látogatás áttörést jelentett a NATO-csatlakozás után erősen lehűlt kétoldalú viszonyban. Ezt a vizitet a következő év során még három magas szintű eszmecsere követte, s a találkozások később, Gyurcsány Ferenc kormányzása idején sem ritkultak. A kapcsolatok újraindítása éreztette a hatását a kereskedelmi kapcsolatok terén is, így többszörösére nőtt a magyar export. Már az első Medgyessy–Putyin-találkozó felszínre hozta azonban a problémákat, amelyek lényege, hogy a szocialisták korántsem csupán az ország javára kamatoztatták a kétoldalú kapcsolatok megjavult légkörét. Jól mutatta ezt már a szovjet adósságok rendezéséről született moszkvai megállapodás. Ezt követték a koránt sem mindig átlátható és előnyös privatizációs szerződések. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a nyolc év végére a Malév és a Mol körül kialakult problémák. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Gyurcsány a Nabucco kontra Déli Áramlat vitában előbb gondolkodás nélkül szembe fordult az európai állásponttal, majd érezve a kormányára nehezedő amerikai nyomást, túlkompenzált, ezzel elbizonytalanította az amúgy is sodródó külpolitikát, s nem használta ki a magyar–orosz viszonyban rejlő lehetőségeket. Magyarország úgy lett a világsajtóban „orosz párti”, hogy eközben különösebb politikai, gazdasági előnyt nem tudott kovácsolni az egyébként ésszerű nyitásból. Feltéve, hogy nem számíthatjuk, amit az MSZP kapacitált a szűk kör által „privatizált” relációból.
Az expo kiváló lehetőség a magyar termékeknek a piacszerzésre – állította Kóka János akkori gazdasági miniszter 2007-ben Sanghajban, miután megállapodtak arról, hogy hazánk 2010-ben részt vesz a kínai nagyváros világkiállításán. Három évvel korábban viszont vihart kavart idehaza, hogy Budapest lemondta a 2005-ös japán világkiállításon való részvételt, hasonlóan a szintén ott rendezett kertészeti világkiállításhoz, pedig a két eseményre külön meghívták hazánkat. A kettősség jól jellemzi Magyarország elmúlt nyolc évének Ázsia-politikáját, hiszen miközben Kínának – főleg szavakban – minden lehetséges módon a kedvében jártunk, eközben elhanyagoltuk Japánt, amely viszont nagyon komolyan vette a diplomáciai kapcsolatok felvételének 140. évfordulóját, 2009-ben egymást érték a japán szervezésű kulturális programok.
Jelenleg a térségben Magyarország Kína legnagyobb kereskedelmi partnere, ahogy számunkra is Kína Ázsiában a legfontosabb ország, ám súlyos kereskedelmi deficittel küzdünk, oda irányuló exportunk mindössze a tizede az ide érkező kínai termékeknek. A beharangozott és valóra is váltott megállapodások azonban egyelőre nem bizonyítják, hogy Magyarország több lenne egyszerű regionális elosztó központnál Peking szemében. Ilyen eredmény a China Brand Trade Center, amely elméletileg jó minőségű kínai termékeket gyártó cégek képviseletét látná el, ám az ígéretekből egyelőre nem valósult meg túl sok minden. A Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő 2007-es kínai látogatásakor aláírt szerződés után ugyan a CBTC valóban létrejött, de a kínai cégek letelepedése a kibérelt Asia Centerben elmaradt. Göncz Kinga külügyminiszter 2007-ben fontosnak nevezte a Kínával, Dél-Koreával, Japánnal és Indiával való viszony javítását, s megemlítette, hogy a Távol-Keleten számon tartják a magyarok ázsiai származását. Ugyancsak a kapcsolatok hiányát jelzi, hogy Magyarország egyik kiemelkedő jellemzőjének máig az EU-tagságot nevezi szinte minden ázsiai partner, politikus vagy cég, ennél többet azonban nagyon ritkán tudnak hazánkról. Ezen az sem segített sokat, hogy 2007 végétől 2008 elejéig tartott egy kulturális programsorozat Kína nyolc városában.