(Tárnoki néni elégedett-e )

Én nem tudom, miért esett rövid kómába Tárnoki néni a választások első fordulójának lezajlása után. Hiszen megint az a párt nyert, amelyikre ő szavazott. A kóma rövidsége tulajdonképpen elégedettséget fejezett ki, bár helyesebb lenne inkább félelégedettségről beszélnünk és bizonyos mennyiségű rosszallásról. Hiszen az erő, amely az öreg hölgyet magával sodorta, a változás szele volt, s abba, hogy ez a változás sorsdöntő legyen, néhány számadat nem illett pontosan bele.
Eleve látszott, hogy az MSZP agóniája hosszabbra nyúlik a kelleténél, s ráadásul a Jobbik viszonylagos sikere, az általános, mértékadó vélemények szerint a populáció egy részének meggondolatlanságát, mondhatni, túlzott mohóságát fejezte ki. A szocialisták egyáltalán nem bánták, hogy eleve felajánlott kisujjuk helyett a népesség könyékig bekapta a karjukat, úgy dőltek saját baloldali dugájukba, hogy bizonyos mértékig a jobboldalt is magukkal rántották.
Tárnoki néni, aki végül rájött, hogy elárulták, jobban mondva átverték hosszú éveken át (ezért engedte Esztikének behúzni az ikszet), úgy vélte, az áruló büntetést érdemel, de baloldali érzeményei ettől még megmaradtak. Az ő hűségéhez nem fért kétség. Így leginkább azt fájt neki, hogy az álbaloldaliak megtévesztették, s ami ennél is rosszabb: hülyének nézték. Ráérzett arra az örök igazságra, hogy a jobboldali szélsőségek úgy táplálkoznak és szökkennek szárba a hamis baloldal burjánzó televényén, s úgy élnek vele szimbiózisban, mint bizonyos gombafajták a gazdájuknak tekinthető fák gyökérzetével.
„Gesztenyésben és gyertyánosban leled a vargányát – suttogta maga elé –, nyárfaligetben ne is keresd.” „Mi baj? – kérdezte Esztike, aki teljesen átszellemült az örömtől, s azt hitte, hogy az élet fenékig tejföl. – Miért sóhajtozol?” „Mert semmit sem utálok jobban, mint ha hülyének néznek.” „Mikor valaki azt mondja, hogy hülye azért nem vagyok – elmélkedett a kislány –, az legtöbbször hülye. És egy szót sem szólhat, ha hülyének nézik. Jaj! Ne haragudj, dédi, eszemben sincs megbántani téged.” „Nem te bántottál meg, hanem azok, akik visszaéltek baloldali büszkeségemmel.” „Gyurcsi bácsira is haragszol?”
„Rá nem. Hiszen ő már Őszödön megmondta az igazat. Benne van minden reményem. Egyébként is, nemes indulatból, igaz hazafiságból csúnya kifejezések is a szánkra jöhetnek, miként ez Ferivel történt. Olyan szavakat használt szenvedélybeszédében, amiket te, tizenkét év alattiként nem is ismerhetsz.” „Talán a ku...ára gondolsz, vagy a szótőből képzett elk...tunkra?”
Tárnoki néni Esztike szájára tapasztotta a kezét: „Ki ne mondd!” „Már kimondtam – vont vállat a kislány. – A felnőttek minden gyereket hülyének néznek.” „Megint itt tartunk – sóhajtott az öreg hölgy. – Most vegyem úgy, hogy a szocialisták felnőttek, én meg a kilencvenhárom évemmel gyermek vagyok?”
Esztike szemérmesen mosolygott maga elé. „A második gyermekkorról még nem hallottál?” – kérdezte. Tárnoki néni nem sértődött meg. Sőt, jó kedvre derült. „Robi! – szólt oda a komputerbe temetkezett másik zseniális dédunokájának. – Ne cseszegesd már örökösen a Nemzetbiztonsági Hivatal szoftverjét. Varázsolj inkább a képernyőre valami jó kis memóriajátékot. Tudod, olyasmit, amivel a National Geographic Channelen a kutatók a csimpánzokat szórakoztatják. – Aztán Esztikéhez fordult. – Te meg dobj ide három Cavintont, és hozz egy fél pohár vizet. Fogadjuk, hogy legyőzlek.”
„Én Esztire fogadok – szólalt meg Robi. – Fotografikus a memóriája.” Hogy öt Cavintonnal elbír-e, én nem tudom…