(Tárnoki néni kire vár )

Én nem tudom, miként alakult Tárnoki néni kedélyállapota a választások első fordulóját követő napokban. Annyi biztos, hogy a változás kissé megviselte. Itt nem a külső, a Fidesz által beígért és szorgalmazott változásra gondolunk, hanem éppenséggel a belsőre, a szívében zajlóra, amelynek során formálisan szakítania kellett léte alapeszményeivel, elismerve, hogy bizonyos dolgokban tévedett, vagy legalábbis megtévesztették.
A külső változásokhoz hosszú élete során hozzászokott, különösebb nehézség nélkül alkalmazkodott a körülményekhez, bármily gyakran változtak is azok. A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt két évvel született. Az a nemzedék, amelyhez tartozott, egészen más volt, mint dédunokájáé, Esztikéé, aki hétéves korára úgy szólván mindent tudott már az élet dolgairól. Az öreg hölgy gyermekként hittant tanult, elsőáldozóként fehér csipkében járult az oltár elé, ám később, amikor a keresztény kurzus idején viceházmesterként öszszejött későbbi férjével, Tárnokival (akinek keresztnevét már mindenki elfelejtette), a vallásos képzeteket kiűzte a lelkéből az élet, bár templomban kötött házasságot, s később férjét pap temette. Tárnoki péksegédként lépett be a szocdem pártba, s Tárnoki nénit, mint menyecskét magával vitte a dalárdába, amely nagy sikereket ért el a Vörös Csepellel, az Internacionáléval és a Bunkócskával. Ez egész életére kihatott. Férje ugyan negyvennégyben majdnem belépett a nyilaskeresztes pártba, de kezdődő tbc-je miatt inkább otthon maradt, majd a Rákosi-korszak delelőjén elhalálozott. Így Tárnoki néni immár hatvan esztendőt özvegységben töltött el. Férjéről már csak homályos emlékeket őrzött, s képe a lelke mélyén mindig úgy bukkant fel, ahogy a Bunkócskát dalolja. 1956-ban, amikor úgymond egységes volt a nemzet, az öreg hölgy is (fiatal özvegyként) az utcára vonult, de később Marosán Gyuri, aki pék mivoltával Tárnokira emlékeztette, rádöbbentette, hogy tévedett. Kádárt még Marosánnál is jobban szerette, s ez a szeretet mélyítette el baloldali érzeményeit. Ettől kezdve világszemlélete már nem változott. Visszamenőleg is megutálta az úri Magyarországot, s amikor a rendszerváltozást követően kiírták az úgynevezett szabad választásokat, ugyanúgy a Népfront jelöltjére szavazott volna, mint annak előtte, ha nem esik ágynak. Gyengélkedés miatt kétszer maradt távol a szavazástól, ’90-ben és ’98-ban, s ez esetekben természetesen a jobboldal győzött. ’94-ben, 2002-ben és 2006-ban azonban megjelent és diadalra segítette az MSZP-t, igazolván, hogy mindig az nyeri a választásokat, akire ő szavaz.
Ha most Gy. F. lett volna az MSZP jelöltje, akkor, kockára téve hírnevét, fütyült volna a szirénhangokra és vádalkukra, de így sem Hagyó, sem Nyakó, sem Mesterházy, de még Lendvai Ildikó sem bírhatta rá, hogy olyasmit tegyen, ami megtépázhatja hírnevét, s ne az nyerje a választásokat, akire ő szavaz. Belement tehát, hogy O. V. legyen a miniszterelnök, de Vona miatt kissé furdalta a lelkiismeret. Ugyanis aggályosnak találta, hogy ő maga, mint született baloldali egy jobboldali szélsőségesnek szurkol, s abban reménykedik, hogy a palackból kiszabadult Vona betart majd O. V.-nak, s a Jobbik további erősödése Gy. F. visszatérését segítheti elő. Viszont furdalta a lelkiismeret, hogy elvileg ő maga, a büszke baloldali egy rasszista, szélsőséges, antiszemita pártot támogat. Ugyanis elhatározta, hogy a második fordulóban a fenti okok miatt a Jobbik jelöltjére szavaz. Hírneve nem forgott veszélyben, hiszen az első fordulóban ismét az a párt lett az első, akire ő adta szavazatát.
Tehát, gondolta, semmit sem ártok magamnak azzal, ha megnehezítem O. V. dolgát. Persze, hogy így előkészítem-e Gy. F. diadalmas visszatérését, én nem tudom…