Hat éve edzősködik Egerben, mégis előző állomáshelyén, a BVSC budapesti, Szőnyi úti uszodájában beszélgetünk. Ennyire nosztalgikus alkat volna?
– Azt nem mondanám, de ugrálós típus sem vagyok. A Fradiban kezdtem vízilabdázni, húsz évet töltöttem ott, aztán bevonultam katonának a Honvédba, utána következett a BVSC, majd Olaszország, onnan hazatérve, edzőként 13 évig ismét a BVSC, az elmúlt hat esztendőben pedig az Eger. Azért találkoztunk a Szőnyi úton, mert épp itt kétkapuztunk a Pro Reccóval.
– Valóban, mindkét csapat az Euroliga negyeddöntőjének visszavágójára készül. Az olaszok négygólos előnnyel utaznak Montenegróba, az ön együttese, az Eger pedig nyolcgólos hátránnyal Belgrádba, miután március 24-én hazai pályán kapott ki 12-4-re a szerb Partizantól. Magyar élklub, pólóban, nyolccal, itthon. Nem vagyok pszichiáter, mégis megkérdezem: akar beszélni róla?
– Az ellenfélnél játszott kilenc tavalyi világbajnok, mi pedig hat ifistát hoztunk fel a felnőttkeretünkbe. Amikor a szezon elején meghatároztuk a célokat, azt mondtuk, a maximum az lehet, hogy az Euroligában bejutunk a legjobb tizenhat közé. Az ugyan már nem a mi szintünk, de még játszhatunk hat baromi jó meccset. Aztán csoda történt, a nyolc közé is bekerültünk, majd szerettük volna négyzetre emelni a csodát. Tudtuk, hogy a Partizan ellen nincs valós esélyünk, de amikor megláttam a lelátókat megtöltő 3300 embert, a kékbe öltözött uszodát, engem is elkapott a hév, és elhittem, hogy bármi megtörténhet. Kiderült, hogy mégsem, és ettől annyira elkeseredtünk, hogy a legrosszabbkor játszottunk a legrosszabbul.
– Érdekes volt tapasztalni, hogy a meccs előtt a szurkolók nem is a csapattól remélték azt a bizonyos csodát, hanem inkább az edzőtől, mondván, Gyuri úgyis biztos kitalált valamit. Ki lehetett volna? Egyáltalán, végletes eredményekben és teljesítményekben mekkora az edző szerepe?
– Ezt pontosan, centire nem tudom megmondani. Ami biztos: tavalyelőttig egyetlen ember határozta meg a Pro Recco védekezését, a szerb Vladimir Vujaszinovics. Ő most már a Partizan hátsó alakzatát mozgatja, irányítja, ezért előzetesen azt figyeltem, emberhátrányban mit tesz. Ilyenkor, a mi előnyünknél alapvetően négy helyen lehet a labda, és észrevettem, hogy e négy hely egyikére ő valamiért soha nem megy oda. Úgy döntöttünk, onnan lövünk, már csak azt kellett meghatároznunk, ki tegye. Varga Zsoltra esett a választásunk, mert edzésen onnan egyszer sem hibázott. Aztán eljött a mérkőzés, megkaptuk a fórt, kijátszottuk a helyzetet, Zsolt az előre megbeszélt helyről lőtt – a kapufára. Ilyen volt az egész meccsünk.
– Meg alig valamivel korábban a Vasasé, amikor az Interligában 11-4-es verést kapott, ugyancsak a Partizan Beogradtól, válogatottunk pedig 2004, az athéni olimpiai döntő óta képtelen legyőzni a szerbeket. Mindezek ismeretében nem hat groteszkül még mindig azt hangoztatni, hogy a miénk a világ vezető pólóshatalma?
– Pedig én nem mondanám, hogy jobbak nálunk a szerbek.
– Nem is kell, sajnos, mondják az eredmények, ön helyett is.
– Összességében ez sem igaz, ha az elmúlt tíz év válogatott versenyeit nézzük, vagy azt, mire mentek a szerb klubok az európai kupákban. Az viszont tény, hogy egységes utánpótlás-nevelési rendszerükkel viszonylag szűk bázison képesek jó játékosokat nagyon jóvá fejleszteni, akik szinte mindent tudnak a vízilabdáról. A szerbek tizenharmadik pólósa komplettebb, mint a mi hetedik emberünk, aki két-három elemben valószínűleg jobb, de összességében nem. A szerb pólósnak nehezebb megtalálni a hibapontját, talán mert nincs neki.
– Ez kit dicsér? A játékost, az edzőt?
– Azt hiszem, mi elkényelmesedtünk. Az elmúlt tizen-egynéhány év ontotta itthon a zseniket, Benedek után felnőtt Kásás, a Varga testvérek, vagy Biros. Aki kézilabdázóként ment le az egri uszodába, és akkorát lőtt, hogy ha eltalálta a kapufát, a labda a másik kapuig pattant, ráadásul úszni is tudott. Aztán beérett egy másik korosztály, amelyből már hiányoztak a zsenik. Velük azt a nagy mennyiségű munkát kellene elvégezni, amit a szerbek a sajátjaikkal. De innen már nehezebb oda visszatalálni. Úgy jártunk, mint az a munkás, aki jó ideje házgyári panelekből épített, és miután azok elfogytak, nyűgösen veszi újra a kezébe a régen letett téglát.
– Akkor ez nem is szerbfóbia, hanem inkább munkafóbia?
– A fóbiáról annyit, hogy hazai vízilabdás szakmai berkekben visszatérő téma, milyen jó a szerbek lábtempója. Amikor egy vacsora közben ezt felvetettem a közös szerb-montenegrói, majd az önálló montenegrói válogatott szövetségi kapitányának, Petar Porobicsnak, úgy nézett rám, mint Isten a kisborjúra, és azt mondta: ő meg Kiss Gergő lábtempóját bámulja, és azt csodálja, Kásás hogyan képes a nadrágjáig kiemelkedve lehalászni a passzokat. Úgyhogy valószínűleg itt is igaz a szomszéd kertje mindig zöldebb aforizma. Másrészt éppen Igor Milanovicstól, a Partizan edzőjétől hallottam, hogy megfigyelték: ha a mieink lehajtott fejjel jönnek ki ellenük, ők nyernek, de ha már a bemutatásnál a szemükbe nézünk, rájuk kacsintunk, akkor a magyaroké lesz a győzelem. Szóval szerintük a mi hitünkön múlik a végeredmény.
– E tételt akár szövetségi kapitányként is boncolgathatná, ha 1996 utolsó napjaiban önt választják meg Kemény Dénes helyett. Játékos- és edzői pályafutása egyértelműen predesztinálta volna e posztra, mégis meghökkentő végeredmény született. Igaz, tizenötből csak hat szavazat kellett hozzá, miközben ön ötöt kapott, a harmadik pályázó, Görgényi István pedig négyet. Neki ki kellett volna esnie, és akkor jöhet a második forduló, ehelyett kihirdették: Kemény a kapitány. Utólag persze bőven megszolgálta a bizalmat, a magyar pólótörténelem legsikeresebb mestere lett, de nem érezte, nem érzi úgy néha, hogy akár ön is lehetne a helyében, mondjuk három olimpiai bajnoki címmel a zsebben?
– Most már nem, de annak idején felvetődött bennem, különösen kezdetben, és ettől keserű lett a szám íze. Bevallom, egy ideig nem is tudtam tiszta szívből szurkolni a válogatottnak, az 1997-es és a ’99-es Európa-bajnokság döntőjét meg sem néztem, annyira zavart ez a szituáció. Aztán jött Sydney, az olimpia, és mindez elmúlt. Elfogadtam, hogy ez az én sorsom, ami, és azóta képes vagyok látni ennek a szépségét is.
– Becsülöm az őszinteségét. Az ön helyében sokan éreztek volna így, de alig valaki beszélne róla. Azért tette meg, mert – és ezt a balhék után bírálat formájában szokták megfogalmazni – túl fejlett az igazságérzete?
– Igen, azt tartják rólam, hogy képtelen vagyok elviselni az igazságtalanságot. Ez persze így nem igaz, mert ha mondjuk pisztolyt szorítanának a gyermekem fejéhez, nagyon is elviselném. Egyébként sem vagyok már ugyanaz, mint tizenöt éve. A természetes vérmérsékletem, a mentalitásom alapvetően megmaradt, de ritkábban török már ki, mint régen. Igaz, olyankor az addig elfojtott, felhalmozott düh is előjön belőlem.
– Ez a fejlődés útja az évi negyven közepes cirkusztól az egy-kettő, na jó, három-négy jelentősebb felé?
– Talán. A középiskolából annak idején azért rúgtak ki, mert mindennap volt egy kisebb ügyem, és ezt elviselhetetlenül soknak találták. Azt mondták, inkább gyújtanám fel egyszer a fizikaszertárt, a kárt a szüleim megfizetnék, és kész. De így, mindennap egy stikli, ez kibírhatatlan. Na, ez mostanra elmúlt. Állapodjunk meg abban, ha lehet, hogy jobb ember lettem.
– A nemzetközi meccseken talán túlságosan is jó. Azokon miért nem balhézik? Nem lenne hozadéka?
– Ott kalkulálható, mi történik. Ha mondjuk elmegyünk Kazanyba, világos, hogy az aránylag korrekt bíró hatvan-negyven arányban kedvez a hazaiaknak, a csalónál ez 70-30-ra módosul. Akibe beletömtek egy vödör kaviárt, és mit tudom én, még mit, attól nem várhatok mást. De a magyar játékvezetőtől itthon igen, azért is, mert többre tartom. Ha aztán érdemtelenül, attól válik az egész kalkulálhatatlanná.
– Egy ilyen lelki alkatnak, mint ön, nem kiábrándító ebben a sportágban dolgozni, ahol legszubjektívebb a játékvezetés, durvábban szólva elfogadott a szolid csalás is? Egyébként miért van ez így?
– Mert a vízilabda megrekedt azon a szinten, amelyen a többi csapatsportág állt az 1960-as években. Akkoriban még futballban is lehetett csalni, különösebb következmények nélkül. Hogy ennek mi az oka? Szerintem az, hogy a miénk a tanultabb emberek sportága, akik pályafutásuk befejezése után lényegesen jobban megélnek a polgári hivatásukból, és magára hagyják a pólót. Az a néhány hülye meg, aki edzőként vagy vezetőként benne marad, kevés a gyökeres változáshoz, mert a vízilabdában meglévő szellemi potenciál kilencven százaléka kiáramlik a civil szférába. Vegyük csak ellenpéldaként Platinit, akinek világsztárként is kínált további perspektívát a labdarúgás, meg is reformálta alaposan.
– Csak nem sorolja magát is ama néhány hülye közé? Hiszen az 1990-es évtized végén a BVSC-ből faragott négyszeres bajnokcsapatot, most pedig Egerben halad jó úton efelé, az alapszakaszt például, a klub története során először, már szinte bizonyosan megnyerik. Ha a BVSC-ben behatároltak voltak a lehetőségek, Egerben ahhoz képest korlátlanok?
– A BVSC-nél két dolog hiányzott. A főszponzor és a közönség. Egy bizonyos idő után a MÁV kihátrált mögülünk, mert nem látta meg azt a lehetőséget, ami szerintem bennünk volt, miközben iszonyú pénzeket költött egyéb reklámra. Másrészt senki sem jön BVSC-drukkerként a világra, és ezen nem is lehet változtatni. Egerben mögöttünk áll az egész város. Vidéken ugyanis létezik még lokálpatriotizmus. A gondok nem is innen, hanem a magyar sport általános lehetőségeiből fakadnak, mert azok nagyon korlátozottak. Ez most nem az az időszak, amikor felhőkarcolókat építhetünk, legfeljebb az alapokat tudjuk lerakni.
– Akár már idén, egy bajnoki címmel? Mit jelentene az aranyérem az ifiből felkerült srácnak és a már három és fél évtizede olimpiai bajnok edzőnek?
– Az első bajnokság olyan, mint az első szeretkezés. Feledhetetlen. A másodikat talán, a huszonhetediket biztos elfelejtjük. De legutóbb én is 1999-ben nyertem a BVSC-vel, és annak már több mint tíz éve. Az pedig nagy idő, két sportsiker és két szeretkezés között is. Úgyhogy engem is akkora élmény érne, mint az elsőnél.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
