A Citadella mögötti fém vörös csillagot szedik le és fűrészelik szét az MDF tagjai két nappal az 1990. március 25-én tartott parlamenti választás előtt. Szabadulási mítoszra volt szükség
Ami a magyarokkal 1989-ben, 1990-ben megesett, azt ugyancsak két egymástól hajszálnyit különböző szóval jellemzik: rendszerváltás és rendszerváltozás. Árnyalatnyi különbség? Alapvető. A két szó végletes szellemi megosztottságot takar, kódol, jelez. Aki rendszerváltásra hivatkozik, az balliberális, aki rendszerváltozást mond, az meg nemzeti érzelmű. Te mész babám balra, én meg megyek jobbra.
Ha egy esemény megnevezése körül vita támad, akkor a tárgyalt esemény a valódi lényegét tekintve nem esemény, hanem inkább fogalom. Amely tisztázásra vár. Amely önmeghatározásért kiált. Ami velünk húsz esztendeje megesett, az sem egyértelműbb a homousionnál. Nem élmény, hanem ideológia. Ideológiai felségvíz. Nem axióma, nem fundamentum, hanem filozófiai probléma, amely tisztázásra vár, önmeghatározásért kiált.
Az államalapításról így nem vitatkozunk. Igaz, augusztus huszadikát a Rákosi-féle kommunista, majd Kádár-féle szocialista rendszer megpróbálta becsomagolni a népköztársasági alkotmány zsírpapírjába, de amint ebből kicsomagoltuk, egyértelművé vált a helyzet. Az 1956. október 23-a és november 4-e közti közállapot is ma már egyértelmű. Hosszú ideig sajnálatos októberi események címszó alatt kellett emlegetni, majd Pozsgay Imre nyomán rövid ideig népfelkelésként. Ma egyértelműen forradalom. Közös élmény, egy szó.
A rendszerváltás, -változás, -változtatás ilyenképpen még nem ülepedett le, állapodott meg. Közös nevező helyett inkább osztó. Közös megosztó. Semmiféle valódi, élhető közmegegyezésnek nem alapja. Nem forradalom, nem Szent Korona, de alkotmány sem, a szó amerikai értelmében. Egy nesze semmi, fogd meg jól, amit hitetlen Tamásként azóta sem érinthetünk.
Nemzetközi konstellációk tették lehetővé 1989-ben. Mesterségem címere Mihail Gorbacsov, szabadságot hozok, varsói szerződők, mehettek haza! Közép-Európa államai politikai foglyok voltak a szovjet szövetségi fogházban, majd egy szép napon ki-ki mehetett haza. Az őrség lelépett. Ez nem annyi, hogy lejárt a büntetés, de nem is annyi, hogy saját erőből megszökött a rab. Annyi csak, hogy a szabadulásért immár senki se büntet.
Idegen kegy következtében szabadulni persze nem dicsőség. Magyarországnak úgy kellett a saját szabadulási mítosz, mint egy falat kenyér. Kellett volna egy mítosz, az a teremtésmítosz, amellyel utólagosan önhatalmúvá, ’48 és ’56 önhatalmú forradalmaihoz teszi méltóvá a Gorbacsovtól ajándékba kapott megszabadulást. Ez a mítosz közjogi tekintetben Artúr király kerekasztala volt, a kerekasztal-tárgyalások, amelyek lerakták a legújabb kori magyar kapitalizmus, avagy szebbik nevén a demokrácia jogi, alkotmányos alapjait. A reformkommunista elit, valamint a népi és urbánus ellenzék konszenzusos jogalkotása kétségtelenül figyelemre méltó és maradandó teljesítmény. Egy mű. De nem egy mítosz.
Magyarországon 1989-ben forradalom helyett alkotmányozás ment végbe. Szent zűrzavar helyett profán eredeti konszolidáció. Eredeti felhalmozás, eredeti konszolidáció? Igen. Antall József beszól: tetszettek volna forradalmat csinálni! Hát ez az. Jó esetben a forradalom megtörténik, utána meg jöhet a konszolidáció. Nálunk fordítva történt.
Jött előbb a konszolidáció, és tart a forradalom azóta is. Avagy: a hideg-polgárháború. Miért is van hideg-polgárháború immár húsz éve? Hát azért, mert mindenki a maga szája íze szerint megpróbálja az eredeti konszolidációt utólagosan felturbósítani, felhalmozni forradalommá. A saját külön bejáratú forradalmává. Önálló rendszergenezissé.
Vegyük észre, az utóbbi húsz év magyar politikai eseményei mind a túlzottan is vértelen, túlzottan is korrekt rendszerváltozási folyamatból kimaradt valódi hősköltemény gyújtópontjára vetítve érvényesek. A magyar politikusok zseb-Homéroszként alkotják meg folyamatosan önmaguk dicsőségére az elmaradt eposzt. A hiányzó hőskölteményt. Ezért aztán a magyar politikai élet változatlanul a múlt újraírására irányul. Visszatekint folyvást. Lélektanilag nem jelen idejű. Nem valami után van most, hanem a most van még mindig akkor. Ami akkor nem történhetett meg, az megy végbe most, és még mindig. Akasztófa hiányában eredetileg meg nem torolt sérelmek fölélesztése, végig nem játszott játszmák újrajátszása folyik, szinte megállás nélkül. Csakhogy a visszamenőlegesen megírt történet hősök helyett bűnöket, ősbűnöket teremt.
1989, ’90, ’91. Az ősbűnök legyártása hamar megtörténik. Az SZDSZ ősbűne a népnemzeti oldal szemében a négyigenes népszavazás, majd a taxisblokád. Az MDF ősbűne pedig a kozmopolita, urbánus térfél szerint a Csoóri-tanulmány, majd a Csurka-féle szakdolgozat. Mindkét fél már ekkor, a kezdet kezdetén úgy érzi, hogy a másikról lehullott a lepel, valódi arcuk démoni és antidemokratikus. Mintegy visszaéltek a kezdeti bizalommal és a nagy lehetőséggel.
Amikor az SZDSZ, a magát legliberálisabbnak hirdető párt aktuálpolitikai célokból, nevezetesen hogy még véletlenül se lehessen köztársasági elnök Pozsgay Imre, mutyi térbe veti az államelnöki méltóságot, lelepleződik. Van számára fontosabb is a demokráciánál. Pontosabban fogalmazva: nekik csak ők a demokrácia. Pozsgay megfúrásával a nemzeti oldal szemében az SZDSZ nemzetellenessége is igazolást nyert. Az SZDSZ számára Pozsgay névleg mint posztkommunista falanx a félelmetes, de nem ezért gáncsolják el. Valójában a négyigenes népszavazás által a nemzeti oldal, az MDF győzelmét szeretnék közvetett eszközökkel gátolni. A győzelmet, amely az Antall-kormány megalakulásával be is következik.
Az SZDSZ 1990. március 25-én karnyújtásnyira volt a győzelemtől, és amint azt jól tudjuk, az ezüstérem a legfájdalmasabb. Az csillog a legcsúnyábban. A bronz inkább arany. Az SZDSZ ezt a fiaskót képtelen volt feldolgozni. Hogy mennyire nem, az a taxisblokád idején lepleződött le. A taxisblokád a nemzeti oldal szemében az SZDSZ második ősbűne. Székházostrom SZDSZ módra. Az SZDSZ vérig sértett arcai úgy gondolták, hogy az elmaradt forradalom élére állhatnak – és megdönthetik a demokratikusan választott kormányt. Helyreüthető a csorba. Mármint a népakarat mint csorba. Talán mégiscsak aranyérmes lehet az SZDSZ-es futballválogatott.
Az SZDSZ az antidemokratikus eszközök létjogosultságát azzal indokolta, hogy az ellenfél is antidemokratikus érzelmű. Elhíresült írói szakdolgozatok nyomán szélre térdepeltetik minden, ami jobb. Csoórira és Csurkára hivatkozva nem sokkal a rendszerváltozás után az SZDSZ szemében már az egész nemzeti oldal, úgy, ahogy van, mindenestől és mindenkistől, mucsai, fasiszta, náci. Elmosódnak a nemzeti oldalon belüli hangsúlyok, különbségek, illetve szándékosan elmosatnak. A kocka el lett vetve.
Érdekes módon azok a pártok, amelyek akkor elvetették a kockát, mára lényegében el vannak vetve. És veszejtve. Az MDF és az SZDSZ. Előbb azonban még eljön a két legfontosabb rendszerváltó párt által árnyékolt harmadik rendszerváltó párt, a rendszert váltó és egyben közvetve továbbörökítő MSZP dicső órája. Ezt az órát egy tragikus esemény készíti elő. Antall József halála. Utód csak névlegesen helyettesítheti, az Antall József által hagyott űr betölthetetlennek bizonyul. Az ufó ellenállás nélkül szállhat le a Kossuth térre a nyakmerevítős Horn Gyula képében. Az MSZP abszolút többséget szerez.
Világosan látnunk kell: az MDF abba bukott bele, amiért később az MSZP-t és főképp az SZDSZ-t kárhoztatni szokás. A nemzeti érdekek gyönge nemzetközi képviseletébe, az államadósság nem elengedésébe, a rablóprivatizációba és a korrupcióba. Elég volt röpke négy év, hogy azok a magyarok, akik évtizedeken át megváltásként várták a kapitalizmus beköszöntét, és úgy tekintettek Bécsre, mint az Óperenciás-tengeren is túli eldorádóra, visszaájuljanak a szocialista ígéret karjába. Nekik Mohács, nekik bizony Kádár János kellett. Az elveszett létbiztonság. És Gyuszi bácsi ezt kínálta nekik. Törődtek is ők a pufajkával, csak biztonság legyen.
Az MSZP politikai értelemben tisztán győzött, ám a tiszta győzelmet bepiszkították az SZDSZ-koalícióval. Ez volt a következő nagy ősbűn, amely lelkileg végképp halálra ítélte a magyar parlamentáris demokráciát. Egymásra talált a bűntudat és a paranoia. Mármint az MSZP bűntudata és az SZDSZ paranoiája.
Az MSZP képtelen volt elfogadni a felhatalmazást, amelyet az istenadta néptől kapott. Köpött a népre, s a választói legitimáció helyett saját legitimációját az SZDSZ-ben vélte felfedezni. Úgy gondolta, ezzel a koalícióval kérhet bocsánatot az egykori megfigyeltektől, a megfigyeltek pedig beviszik a házasságba zeitungos, alapítványos, Nobel-díj közeli kapcsolataikat. A valaha megfigyeltek pedig úgy gondolták, hogy Sztálin és Roosevelt szövetségét kell eljátszaniuk kicsiben, mert hát ott a náci veszély. Össze kell fogni a náci veszély ellen.
Az MSZP azért győzött, mert az emberek szocializmusra vágytak, de még inkább kapitalizmus lett, mint volt az MDF alatt. A szociális biztonságot hamar megette a Bokros-csomag. 1998-ra elhasználódtak az artúri kerekasztal nagy pártjai, az MDF, az SZDSZ és az MSZP. Jó politikai ütemérzékkel ezt a helyzetet ismerte fel Orbán Viktor. Így lesz a nevető negyedik: a Fidesz. A párt, amely ott volt addig is, de senki sem értette igazán, hogy miért. Hosszú ideig az SZDSZ kis testvéreként emlegették, aztán azért kárhoztatták, mert a Demokratikus Chartával nem lép egyszerre, majd azért, mert be mert lépni az MDF által hátrahagyott magyar nemzeti grundra, és ott kezdett el focizni.
1998-ban megalakul az Orbán–Torgyán kormány. Bármily kellemetlen is ez most így utólag, és szívesen megfeledkeznénk róla, de ki kell mondani, hogy nem a Fidesz-kormány, hanem a Fidesz–kisgazda kormány alakult meg 1998-ban. Torgyán az újabb ősbűn. 1994-ben politikai vis maior volt az MSZP kényszer nélküli koalíciója az SZDSZ-szel – összenő, ami összetartozik –, 1998-ban ugyancsak vis maior volt a Fidesz kényszerű koalíciója a kisgazdapárttal. Torgyán sokat ártott a Fidesznek, egyesek szemében a Fidesz ekkor vesztette el végképp az ártatlanságát, és mégis az a bizonyos négy év az első tétova sikertörténet a rendszerváltozás óta. Az első offenzív gesztus, amelyet azonban megfelelési kényszerek tompítanak. A tulajdonképpeni Fidesz elsikkad a rá hivatkozók, a nevével visszaélők színes kavalkádjában, és ez a magát európainak hirdető ellenzék újabb esélye. Esély egy MSZP-győzelemre, mindazonáltal úgy tűnt, 2002-ben a Fidesznek sikerülhet az, ami eladdig senkinek sem: másodszor is választást nyerni. Nem sokon múlt, ám a Medgyessy vezette MSZP mégis hajszálnyival bár, de legyőzte a Fideszt. A nemzeti oldal szemében ez a győzelem ugyancsak ősbűn, amelyet a „lánchídi csata” torolt meg.
Most, amikor a Fidesz–KDNP abszolút vagy kétharmados többsége a kérdés, jobb, ha ezt a vereséget mégse választási csalásnak fogjuk föl, hanem igenis politikai kudarcnak. A csalásból nem lehet tanulni. A kudarcból igen. Mások sikeréből még annál is inkább. A siker ugyanis, amelyet a Fidesz annyira kívánt 2002-ben, megadatott az MSZP–SZDSZ koalíciónak 2006-ban. E formáció volt mind ez idáig az egyedüli a magyar demokrácia újkori történetében, amelyik kétszer is tudott egymás után nyerni. Az utóbbi nyolc év valódi periódusidejét mégsem a választások adták meg, hanem a kormányfőcserék. Ezek – ellentétben az Antall–Boross cserével – nem egészségi, hanem politikai okokból következtek be, és előrevetítették a közelgő bukást. Medgyessyt Gyurcsány váltja, Gyurcsányt Bajnai. Fog a négyigenes átok az MSZP-n: immár nemcsak az elnököt, de a kormányfőt is a parlament választja. Beteljesül a kamarillapolitika, magára záródik a kulcs.
Húsz év telt el az első szabad választások, 1990. március 25-e óta. Ezt a húsz évet spirituális és politikai integritásban a rendszerváltó pártok közül csak a Fidesz élte túl, de nem úgy, mint ahogy a gránittömb az esőt. A Fidesz legnagyobb erénye, hogy mert, mer folyamatosan tanulni. Akár az előző Fidesz-kormány hibáiból is. 2010. április 11-e után a konszolidáció többé nem lesz forradalmi utántöltésre ítélve. Húsz év dicső agónia után végre befejeződhet a rendszerváltás. Változás? Változtatás? Amit az MSZP 1994-ben megkapott, az abszolút többséget, azt a Fidesz–KDNP vélhetőleg megkapja, és ha így lesz, akkor Orbán Viktor ezt az egykori szocialista miniszterelnökkel ellentétben el is fogja hinni a népnek. A Fidesz ebben az esetben bizonyára nem egy másik pártnál fogja keresni saját legitimitását. Hisz demokráciában a győztesnek nem kell további felhatalmazás.
