A periféria és a centrum

Görögország 110 milliárd eurós készenléti hitelt kapott a következő három évre, hogy pénzügyi válságával megbirkózzék, ugyanakkor a hitelt öszszeadó uniós országok kemény feltételeket is szabtak, amelyeket – mint a három áldozatot követelő zavargások is mutatják – a görög társadalom vonakodik elfogadni. A csúcsértekezleten az unió vezetői azt is elhatározták, egy gazdasági vizsgálóbizottságot állítanak fel azzal a feladattal, hogy irányelveket dolgozzon ki a pénzügyi fegyelem betartatására, amelyeket a maastrichti kritériumok előírnak ugyan, de amelyeket ez idő tájt senki sem tart be.
Kérdés persze, hogy pusztán a pénzügyi fegyelem megoldja-e az eurózóna problémáit. Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdásznak a New York Timesban április 29-én megjelent Eurócsapda című elemzése szerint a költségvetési hiány csak egy része a jelenlegi válságnak. Ha megnézzük az újságok szalagcímeit – írja Krugman –, most minden a költségvetési hiányokról szól, mintha a válságért egyedül a költségvetési fegyelmet betartani képtelen kormányok lennének a felelősek. Valójában három éve még szó sem volt arról, hogy bármi probléma lenne a most nehézségekkel küzdő országok – Görögország, Portugália, Spanyolország – költségvetésével, sőt Spanyolországnak költségvetési többlete volt. Mi történt tehát? Az, hogy a viszonylag magas kamatlábak és az eurózóna-tagsággal járó stabil valuta miatt hatalmas spekulációs tőke áramlott ezekbe az országokba, amely tőke a pénzügyi válság nyomán ki is áramlott az országból. Amikor a spekulációs tőke beáramlott, az felhajtotta az árakat és a béreket. Most, hogy ez a tőke kiáramlik – a versenyképesség és az egyensúly fenntartása érdekében –, csökkenteni kellene az árszintet és a béreket, ez azonban heves társadalmi ellenállásba ütközik. A megoldás egyszerű lenne, ha Görögországnak saját valutája lenne, amelyet leértékelhetne, ahogy ez Argentína esetében is történt 2002-ben (igaz, ott is hatalmas társadalmi megmozdulásokat követően), de saját pénz hiányában csakis a pénzügyi restrikció jöhet szóba. A történtek világosan jelzik – írja Krugman –, hogy az euroszkeptikusoknak, akik az első pillanattól fogva rámutattak a leendő közös valuta problémáira, igazuk volt: az eurót be lehetett ugyan vezetni, de kiderült, hogy ez egy rossz ötlet, pontosan azon okok miatt, amelyekre a szkeptikusok már a legelején rámutattak.
Az uniós vezetők azért ragaszkodnak mindenáron az eurózóna fenntartásához, mert annak felbomlása meghúzná a vészharangot az egész Európai Unió felett. Ugyanakkor a pénzügyi restrikciók nem jelenthetnek megoldást, hiszen az egyensúlytalanságok be vannak építve a rendszerbe. Az unió alapelve, az áruk és a tőke szabad áramlása a gyakorlatban azt jelentette és jelenti, hogy az erősebb (centrum-) országok elfoglalják a gyengébbek (periféria) piacait, és növekvő mértékben vonják ki onnan az erőforrásokat. Ezt az Eurostat fizetési mérlegekre vonatkozó statisztikája bizonyítja: a 2004 és 2008 közötti öt évben a periféria országaiból (új tagállamok, az unió déli országai és Írország) összesen 560 milliárd eurót vontak ki, és ugyanekkora volt a centrumországok (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia) nyeresége. A Görögország megsegítésére szánt 110 milliárd eurót sem a görögök kapják, hanem azok a német, angol, francia és egyéb bankok, amelyek spekulációs célzattal a pénzt Görögországban és a periféria más országaiban helyezték el a nagy haszon reményében, hiszen ezen országokban a magasabb infláció miatt a kamatláb is lényegesen magasabb volt, mint a centrumországokban. A válság oka tehát alapvetően nem a periféria országainak fegyelmezetlen költségvetéseire, hanem az uniós szabályokra vezethetők vissza, amelyek egy hatalmas jövedelemszivattyút valósítanak meg, ahol a nyertesek a centrumországok pénzügyi elitjei, a vesztesek pedig a periféria- és a centrumországok átlagpolgárai.