Állampolgársági adósság

Négy napot Erdélyben töltöttem az elmúlt hét második felében. Legutóbb talán az 1989-es romániai forradalom után tapasztalhattam olyan felfokozott reményt és várakozást, mint most, a Fidesz–KDNP anyaországi győzelme után. Pedig nem Romániában voltak a választások, és a válságból való kilábalás sem érződik arrafele (sőt, a jelek szerint keleti szomszédunknak csak most jön a neheze), de az emberek az áprilisi magyarországi eredményeknek köszönhetően mégis derűvel és bizakodással néznek a jövőbe. És szurkolnak azért, hogy Magyarország újra erős és büszke ország legyen, mert akkor talán egy kicsit nekik is jobb lesz. Ha az életük nem is, a kedvük mindenképpen.
Akárkivel találkoztam a Székelyföldön, a hogylétet firtató kötelező kérdések után azonnal előbukkant a kettős állampolgárság ügye. Sokan utolsó esélyként, soha vissza nem térő alkalomként élik meg ezt a lehetőséget, és szinte remegve várják a Budapestről érkező híreket. Többen meg is fogalmaztak egy konkrét elképzelést: ha a trianoni békeszerződés évfordulóján, június negyedikén a magyar Országgyűlés kihirdeti a törvényt a határon túli magyarok állampolgárságának helyreállításáról, akkor lezárulhat egy kilenc évtizedes trauma, és talán a 2004. december ötödikei szégyen emléke is elhalványul.
Én is kíváncsian várom, hogyan és mikor dönt a Fidesz. Őszintén remélem, nem kezdenek újra taktikázni, és nem értem a felvidéki magyarok politikusait sem, akik arra kérik a szokatlanul erős kormányzati felhatalmazást kapó anyaországi pártot, hogy a döntéssel várják meg a szlovákiai választások időpontját. Igaz, hogy az ottani parlamenti választások dátuma, június 12. nincs túl messze, de érdemes elgondolkodni azon, mit üzenünk a felvidéki magyaroknak és a szlovák politikusoknak ezzel a taktikázással.
Utóbbiaknak azt: Pozsony most is erősebb Budapestnél, mert lám, hozzájuk igazítjuk a lépteinket. Nem elég, hogy nemrég még kedvükre alázhatták az előző magyar miniszterelnököt, és megállíthatták a köztársasági elnököt a határnál, már az új kormány is fél tőlük. Az egyszerű felvidéki magyar szavazópolgároknak pedig azt sugalljuk: ha már Budapest is Pozsonyra figyel, ők se tegyenek másként. Írassák nyugodtan szlovák nyelvű iskolába a gyerekeiket, mert ez az érvényesülés újra, nem az, hogy tagja legyen egy magyarságára büszke tizenhárommilliós nemzetnek.
Nem tagadom, előfordulhat, hogy a Budapesten a lehető leghamarabb meghozott döntés lovat adhat a nacionalista szlovák politikusok alá. De Sloták, Ficók mindig lesznek, és hiba volna nekünk állandóan hozzájuk igazodni. Ráadásul a visszakapott magyar állampolgárság a legjobb mozgósító erő – biztos vagyok benne, hogy egy ilyen történelmi pillanatban több felvidéki magyar menne el szavazni, mint ahányan egy taktikázós tucatválasztáson voksolnának.
Tizenkilenc éve élek Magyarországon, de eddig nem kértem – ezért aztán nem is kaphattam – magyar állampolgárságot. Nem akartam megelőzni a most nyolcvanegy esztendős apámat, aki ma is egy székely faluban, Parajdon él, és eleddig kétszer tudtam meggyőzni arról, hogy egy-két napra meglátogasson Budapesten. Ha ő visszakapja azt, amit 1944-ben a megkérdezése nélkül elvettek tőle, akkor én is beadok egy kérvényt a magyar útlevélre.
Nincs mire várni. Itt az idő.