Kis morális deficit

Hogy mi a poszt- és a lelkükben örökké kommunistáknak az erkölcs, azt kormányszinten megtapasztalhattuk. A Tocsik-féle időkben valaki szóvá tette ennek a tranzakciónak erősen immorális színezetét. Kormánykörökből elhangzott egy, azóta nagy karriert befutott kijelentés, miszerint lehet, hogy bizonyos ügyek nem erkölcsösek, de törvényesek, jogszerűek. Csak a sokéves, számtalan pénzügyi botrány és jogtalan végkielégítés után kezdtek olyasmiről cikkezni, hogy ami nem erkölcsös, az nem lehet törvényes sem. Jó reggelt kívánunk! Erkölcs dolgában ma mindenkinek van véleménye, mindenki előre tudott mindent, mégsem tettünk semmit. Amúgy mit is értünk erkölcs alatt? A napi érintkezés szabályait, az élet nagy választásainak helyességét? Vagy egy olyan nevelés eredményét, ami nem elviselhetetlen, kellemetlen, gátlástalan, törvényt és mértéket nem ismerő felnőttek összességét zúdítja a nagyszülők nyakába? Vagy erkölcsös-e, ha a határon túli nemzettársainkat nyíltan megtagadjuk?
Magyarországot a huszadik században szerencsétlenségek és tragédiák sora sújtotta, míg utoljára, mint háborút vesztett ország, kifosztva és rommá lőve a keleti blokkba került, ami a sztálini rémuralom mellett az újrakezdés mindenfajta Marshall-segélyétől megfosztott bennünket. A Rákosi-féle szocializmus szovjet víziója magában hordta a drámáját. A nemzet egy többpárti demokráciából kommunista zsarnokság alá került. A nemrégiben virágzó ország a koncepciós perek és a csengőfrász országa lett, ahol aki nem volt képes idomulni, lapulni vagy megalkudni, az hosszú távon nem tudott megmaradni. A túlélés ösztöne aztán sok mindenre rávitte az embereket. Például első osztályú hazudozók országa lettünk. Le kellett tagadni a családunkat származásilag, tagadni a külföldi rokonságot, a 45 előtti párttagságot, adott esetben az egyik vagy a másik szülőt. Tágabb családomban egy neves trockista miatt egy mondatot sem volt szabad ejteni a politikáról, senki előtt. Ez az állapot könnyen adta magát. Az emberek megtanulták, hogy politikáról nem beszélnek, vagy ha igen, azt ma is provokációnak sejtik.
Sok történelmi analógiát fedeznek fel a kuruc–labanc ellentétpárban, hogy az adócsalás vagy adókijátszás hová csatlakozik, nem tudom. Nálunk az a király, aki semennyi adót nem fizet, és még vissza is igényel néhány kemény forintot. Az adócsalók védőszentjei a parlamentben ülnek: vagyonuk egy roncsautó, fél lakótelepi lakás, kezdték egy koszlott Trabanttal, most terepjárókon feszítenek, gyerekeik versenyautókon furikáznak, külországban tanulnak, százmilliós ingatlanjuk, kerti medencéjük, szaunájuk, csűrjük, tanyájuk, halastavuk van, lovakkal, ménessel és offshore cégekkel, hatalmas vagyonokkal. Aki meg a százezer forintos átlagfizetéséből vegetál a devizahitelén tipródva, az ezt a helyzetet rohadtul erkölcstelennek tartja. És igaza van. Egy közérthető példán bemutatjuk a hatást: az egyik kollégám elvitte a Skodáját a szervizbe, mert állandóan kinyílt a csomagtartója. Némi hümmögés után 54 ezer forintért akarták neki megjavítani, de mindjárt hagyja is ott. Kollégám gondolt egyet, átgurult a Mária Valéria hídon és a legelső Skoda szervizben megcsinálták neki helyben 17 ezer forintért. Mit mondjunk? Hogy ha még számlát is kér, akkor egyenesen 75 ezer? Vagy hogy a szlovákok erkölcsösebbek, mint mi? Hogy ebben az országban nincs bizalom, illetve mindenki átver mindenkit? Hogy ez megy nagyban is? Hogy a kötelező kenőpénzt beleszámítják a pályázati pénzekbe? Visszajár ennyi meg ennyi? Hogy minden nagyberuházás körül örvénylik a korrupció, miközben a közepes fizetésű főpolgármester isztriai nyaralót és lovardát épít? A köznép csak ezt utánozza, silányabb kivitelben.
A rendszerváltás húsz éve felszabadította, illetve felerősítette azokat a jelenségeket, amelyeket előbb elutasítunk, aztán idő multán megszokunk. Amikor a kereskedelmi televíziók betelepedtek az országba, kevesen hitték, hogy korlátlan uralkodóként ülnek az emberek nyakára, és formálják egyébként is ingatag ízlésüket. A kereskedelmi médiát nem kötik a közszolgálati kötelmek, egyetlen mérőeszköze a nézettsége, ezért minden megengedett: maximálisan kihasználva az emberek rosszra való hajlamát, kielégítve szégyellni vagy eladdig titkolni való vágyaikat. Gátlás nélkül jelenik meg a szex, a drog, a deviancia, a törvények felettiség az alantasság, a nemtelenség dicsérete. Kizárólag a botrány, a celebvilág és egy virtuális világ jelenik meg előttünk, amelyeknek üzenete az, hogy a tanultság, a műveltség, a végzettség semmit sem ér. A gazdagság szerencse, kapcsolatok, pénz és erő kérdése. A buta, csúnya, csepűhajú celeb kiválóan megél kisebb-nagyobb botrányos ügyeiből, és a média kedvenceinek lehet ittasan gázolni, kábítózni, szexuális devianciáikkal dicsekedni, át- és visszaoperáltatni magukat, megbotránkoztatni a nagyérdeműt, a hajuk szála sem görbül.
Akkor milyen viselkedést várunk a közembertől? Ő is próbálkozik, miért ne? Hiszen minden sikerfilmben azt látja, hogy a nyomozó átlépi a törvényeket, mert csak a törvényen kívül lehet megoldani a problémákat. Akkor meg kire vonatkoznak a törvények? József Attila szerint: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítnek úgyis! Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!” Nyilván nem jelenik meg az emberek fejében ilyen kristályosan a gondolat, a körülmények és a közgondolkodás mégis ezt sugallja. Az egyház hol halkabban, hol erőteljesebben próbálja menteni a menthetőt, csakhogy Magyarországon olyan mértékű a vallástalanság, amilyen egyik kelet-európai országban sem. Az úgynevezett ateista liberálisok száma nem azért tömeges, mert a filozófiában eljutottak az istentagadásig, hanem mert sokkal könnyebb az életet megélni bármifajta vallási kötöttség és erkölcsi fegyelem nélkül. Ezért tűnik merész állításnak, hogy már óvodás korban hitre és erkölcsre kell nevelni a gyerekeket. Ha a szülő ezt erőszakként vagy a szabadsága elleni merényletként éli meg, akkor a ló egyik oldaláról átestünk a másikra. Az pedig illúzió, hogy ez tanítható, a gyerek semmiből nem tanul a példán kívül. Nos, ha otthon azt hallja, hogy üss csak oda, ne hagyd magad, ha a hülye tanár molesztál, rúgd fejbe, hogy ami neked nincs, azt vedd el a másiktól, hogy taposs a gázba a zebrán, és tanuld meg fiam, pénzért minden kapható, addig a szép szavak semmit sem érnek. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a szülők közt nincs példás családszerető, gyermekszerető apa és anya, csupán azt, hogy a gyerek a felnőtt társadalom lenyomata, és amikor véresre verik vagy agyonrúgják valamelyik társukat, csak a Híradóból nyernek hozzá tippeket. Ma prostituáltnak lenni nem számkivetettséget jelent, hanem hangos érdekvédelmi testületbe tömörülő úrinők gyülekezetét, akik számlakönyvet, társadalmi megbecsülést és méltóságot követelnek. A pornófilmek beteges világában a pornókirálynővel úgy beszélgetnek a tévések, mintha most másztak volna ki az ágyából. A néző helyettük is szégyelli magát. Az abortusz megengedett, ami, bármennyire is megosztja a társadalmat, így helyes. De az már korántsem, hogy minden feltétel nélkül meg lehet szabadulni a terhességtől, akár többször is. Nem igaz, hogy halálra rémült, buta vidéki lánykák kerülnek úgy bajba, hogy azt sem tudják, mi történik velük. Olyannyira nem igaz, hogy ma a megszülető gyerekek negyede házasságon kívül látja meg a napvilágot. A lazára hangszerelt élettársi kapcsolatok sem tesznek jót a kívánatos családmodellnek, és itt már a magyar nemzet megmaradása vagy lassú eltűnése a tét.
A válaszok nem itt keresendők. A válaszokat vagy ki fogja kínlódni a társadalom vagy…