Első képe a Vízivárosi Galéria kiállításához készített katalógusában két ülő alakot ábrázol a Luxembourg-kertben, a művész különleges színérzékenységéről, könnyed ecsetkezeléséről, az élénk színvilág kifejező erejéről, mindez együttesen Feleky-Fetter figyelemre méltó tehetségéről beszél. A reprodukciók sora drámai hangú képekkel, a Jézus sírbatétele című festménnyel és az Együttérzés című, a keresztre feszítés jelenetét ábrázoló rajzzal zárul az ötvenes évek végén. A kezdet és a zárás között három évtized telt el, de ahhoz, hogy legalább megsejtsük, milyen történelmi háttér előtt bontakozott ki a művész munkássága, az első világháborút éppen úgy említenünk kell, mint Trianont, amely szülővárosa, Kolozsvár egyetemének Szegedre telepítését s az ő családja átköltözését hozta: az első világháború egyik utolsó ütközetében elvesztette bal kezét, háborús érdemei miatt rövidített idő alatt végezhette el jogi egyetemi tanulmányait. Fokról fokra elmélyült a festészet titkainak a kutatásában, hogy azután Koszta József biztatására 1925-ben Párizsba utazzon, ahol megszakításokkal öt évig dolgozott. A Quartier Latin egyik ma is népszerű utcájában, a Rue de la Huchette-ben lakott, s a párizsi karaktereket éppen úgy megismerte, mint a könnyed, franciás festésmód műhelytitkait a Colarossi, majd a Julien akadémián. Ezeket az éveket idézi az Alkonyat a műteremben, a Szajna-parti könyvárus, a Párizsi virágárus. Munkáinak – kontrasztosan formált festményeinek, a körvonalat hangsúlyozó rajzainak – újabb, itthon keletkezett csoportja pedig a hétköznapi emberek világát, jellegzetes pillanatait, helyszíneit idézi meg. A Guggerhegyi kirándulók, a Csónakosok a Tiszán éppen úgy a táj és az ember viszonyát vizsgálja, mint a Szántás Erdélyben című expresszív kompozíció. Hogy e művek milyen sorrendben, egymással milyen összefüggésben születtek, nyilván a további kutatás deríti majd ki, a tárlat katalógusában Szűcs György művészettörténész mintegy vázolja ennek további irányait.
Egy biztos: szép sikereket ért el szegedi, majd budapesti művészként egészen a negyvenes évek közepéig (akkor festette meg a Hazatérés a háború poklából című temperaképét a csonttá soványodott honvédről). Naivan reménykedett benne, hogy a frissen alakult baloldali Magyar Művészek Szabad Szervezete méltó kereteket ad munkájához, részt vett annak 1945 nyarán a Régi Műcsarnok épületében rendezett kiállításán. Két évvel később ugyanott egyéni tárlata már csak alig egy hétig tartott nyitva, s utána majd húsz év hallgatás következett. Csak 1966-ban vették föl a Képzőművészeti Alap tagjai közé, de utolsó évtizede munkáit egybegyűjtve már csak 1979-es emlékkiállításán láthatták együtt a látogatók. Az akkori vágy, hogy „a kiállítás lefújja a port a nevéről”, az utóbbi években, főleg a hagyatékot őrző családtagok áldozatos munkájának köszönhetően kezd teljesülni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
