Magyarról magyarra

Azt nem hittük, hogy az oroszlán és az őzgida összeülnek egy kies tisztáson a magyar paradicsomban, de azt sem, hogy a média megzavarodva forgolódik, és fogalma nincs arról, miként illene viselkednie egy kétharmados párt vezetőjével, a jövendő miniszterelnökkel, a következő négy év kormányfőjével. A szokásos baromságokon már túlestünk, olvastuk, hogy valójában a Jobbik Orbán ikertestvére, csak tagadja, és hogy az új miniszterelnök végre felveheti a koronát minden éjszaka, majd beszerzi hozzá a palástot is. Üdvözletére bakancsok csattognak a Körúton (tíz éve lakom itt, de tiszta szégyen, hogy még egyetlen bakancsot sem láttam masírozni vagy csattogni). Már azon a Lengyel László-jeremiádán is túl vagyunk, hogy indul a kétfrontos fideszes hideg-polgárháború, és más, zseniálisnak minősített lyukas garast sem érő szövegeken. Az viszont igaz, hogy alakul a kormány, hogy Orbán egészen új közigazgatási modellt talált ki, az is igaz, hogy a miniszteri címhez és más egyéb rangokhoz szokott sajtó idegenkedve fogadja az új felállást. A magyar nyilvánosság kényelmes és rozsdás észjárása úgy működik, hogy kultúra: X, oktatás: Y, egészségügy: Z. És azonnal ideges lesz, ha szembetalálkozik egy számára másfajta helyzettel.
Egyre keserűbben nézem Orbán Viktor küzdelmét azzal, hogy a televíziók sztárriportereinek elmagyarázza, mi is következik itt az új ciklusban. Megrázó példa erre a TV2 riporterével folytatott beszélgetés, amely feketén fehéren visszaadta, hogy miként nem érti meg egymást két felnőtt, magyarul beszélő ember, tulajdonképpen köznapi történések szintjén sem. A kijelölt miniszterelnök vázolja az új építkezés filozófiáját, de a riporter inkább azt kérdezi, menesztik-e Simor Andrást? Orbán elmondja, nem tartja szerencsésnek, hogy az MNB főnöke, bárki legyen is az, próbálkozzon offshore cégeknél. Hogy itt nem Simorról, mint személyről van szó, hanem a Magyar Nemzeti Bankról. És kit fog kinevezni? És igaz-e, hogy a PSZÁF-ot összevonja az MNB-vel? Nem, mondja Orbán, nem aktuális. De ha mégis összevonná, akkor Járai Zsigmond lenne az elnök? Nem aktuális, kísérli meg Orbán megszakítani a szóvihart. A riporter pontosan abba a hibába esik, amit nyilván másoknál lenéz. Nem a néző helyett kérdez, hanem saját gondolati szegénységét fedve intimitásokat akar kicsikarni, sztorit, hogy elmondhassa: Orbán nekünk mondta ki először, hogy…
Aztán jön a következő bombának szánt sztori: mikor lesz adócsökkentés, hányadik hónap hányadikán, perckor, melyik szélességi fokon stb. És mi lesz az, és igaz-e, hogy eltörlik az ekhót az evát? Nem, nem igaz, sőt. Az átlagnéző halálosan unja ezeket a reggeltől estig tartó szócsépléseket, amelyeket minden tévéadó minden riportere úgy tálal, mint saját originális találmányait. Az utolsó felvonás az interjúban Sólyom Lászlóé. A liberálisok és a balosok állandó tűz alatt tartották ugyan négy évig, de miután Pokorni Zoltán mondott róla egy aranyat érő mondatot, lehet vele zsarolni a kormányfőt. Kit jelölnek? Kit nem? Vállalják Morvait? Nem? Orbán Viktor kisé fáradtan a riporter tudomására hozza, hogy a jelenlegi magyar belpolitikának nem ez a legfontosabb, körmére égő feladata. Majd, ha eljön az idő, lépnek. Mivel már nem maradt kérdés a riporter fejében, feltette az utolsót, a kis cafrangot, tompítani hívatva az erőszakos nyomulást: Mire vágyik a legjobban ebben a négyéves kormányzati ciklusban?
– Hogy mire? – kérdezett vissza Orbán –, hogy négy év nyugodt építkezést, négy év békét és nyugalmat hozzunk az országnak.
Itt kellett volna kezdeni az interjút.