Mi újság Budapesten?

Nem áll tőlem nagyon távol a sajtó, mégis csak egy-két hónapja ismerek egy olyan újságot, amelyik már a 48. évfolyamában jár. Nem valami belső terjesztésű szakmai értesítőről, nem is egy kistelepülés kitartóan megjelenő lapjáról van szó, ellenkezőleg, az ország fővárosának havi tájékoztatójáról. Fővárosi Újságnak hívják, nosza, lássuk a 2010. áprilisi számot.
Egyik hír arról tudósít, hogy „40 éve jár a 2-es metró”, ami tényleg eszembe se jutna, ha nem szólnának. A „2-es” metró név viszont akkor is megtévesztő, ha már megszoktuk, a 114 éves kis földalatti ugyanis nekünk, régi fővárosiaknak nem metró, hanem – amint a neve is mutatja – földalatti. Az 1970-ben átadott első, szovjet típusú metró az 1-es, a második vonal a 2-es, 3-as metróvonalunk nincs, egyszerűen elsikkadt, a ravasz és fennhéjázó módon 4-esnek elnevezettnek pedig pont mostanra kellett volna elkészülnie. Ez például fontos hírként kerülhetett volna be az újságba.
Egy kis színes hír Tavaszköszöntő villamossal címmel a hétvégenként a 2-es vonalán járó régi villamosról számol be, amelyen régi egyenruhát viselő kalauzoktól 400 forintért váltható jegyért utazhatunk. Ez vidám dolog, de van ennél még jobb is, 300-ért (ha netán ellenőr jönne). Fel kell szállni a Belvárosban egy, a 105-ös vagy 178-as vonalán mostanában járó, Ikarus 260-as buszra. Ha szerencsénk van, egy eredeti, 1972-ben gyártott példányt csípünk el, a magas lépcsőn felkúszva eszünkbe jutnak ifjonti, reumátlan éveink, a belső dizájn totál retró, eredeti, rendszerváltás előtti koszt és ősgraffitiket láthatunk benne a korai 90-es évekből. A dunai panoráma látványát kissé elhomályosítja az ablaküveg állapota, cserébe azonban fantasztikus motorzajt hallgathatunk, finom gázolajillat és hamisítatlan pesti por terjeng a levegőben, a műbőr üléseken izgalmas rezgésben részesít bennünket a BKV.
Egész oldalas, a fővárosi gázszolgáltatásról szóló interjú színes fotóján kedves ismerősömként látom viszont Tüttő Katát, a Főgáz Zrt. felügyelőbizottságának mosolygó MSZP-s elnökét, legutóbb mintha februári számban láttam volna, ezúttal is csupa jót mond a cége működéséről, fejlődéséről a lakosság javára és örömére, igazán kár, hogy olyan sokszor és nagyon emelték a gáz árát az elmúlt nyolc évben. A Rudas és a többi gyógyfürdő régi vendégeinek – és alkalmazottainak – érdeklődését mégis inkább az Órával a fürdőbe című írás villanyozta fel. A szintén egész oldalas, stílszerűtlenül szárazra sikerült beszámoló szerint a „10–20 éve kiépített régi pénztári és beléptető rendszer elavulttá vált, már nem felel meg a XXI. század követelményeinek. Az új számítógépes hálózat kialakításában kiküszöbölhetők a visszaélések, a kamerarendszer javítja az üzletbiztonságot, valamint a vendégek biztonságérzetét. Ezek használatával csökkenthetők a társaságot évek alatt ért veszteségek”, és így tovább. A csupa jó és szép dolog mellett arról nem tudtunk meg semmit belőle, hogy mennyibe került az új rendszer, milyen pénzügyi konstrukcióban üzemeltetik (és a műanyag beléptető karórák dacára miért kell most is sorba állni a pénztáraknál a reggeli órákban, éppúgy, mint eddig). A költségek kérdése főleg amiatt lenne érdekes, mert az egész fővárosi fürdővagyon állami, tehát köztulajdon, a fővárosi szolgáltatócég csak a kezelési jogát gyakorolja, és ami az eddigi „üzletbiztonságot” meg a társaságot ért „veszteségeket” illeti, kétséges, hogy a gyógyír mindezekre a pár évenként, milliárdos öszszegekért lecserélt beléptető rendszer lehetne. Lehet, hogy éppen ellenkezőleg. Hagyó és Mesterházy E. urak egy ideje nem járnak a Rudasba, de ők biztosan tudnának mesélni az efféle „fejlesztések” üzleti hátországáról. A következő havi Fővárosi Újságban még bizonyosan nem, de talán majd egy későbbi számban.